Énekszóval érkezett Kitti. A vakáció felszabadította a tanulás rabláncából – így láttam a verandáról, ahogy becsukja a kaput. Messziről újságolta, szinte a hallótávolság pereméről, hogy: Papbácsi, én már tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Egy elég vastag könyvet szorított a mellkasához, úgy közeledett. A hatodikos állattan könyv volt.
Már megkaptátok az új tankönyveket? Igen. Amúgy szia, papbácsi. És mi leszel, ha nagy leszel? Talán állatorvos? Nem. Találhatsz még kettőt. Muzeológus? Az sem. Még egy. Biológiatanárnő? Sajnos, nem talált. Akkor feladom – emeltem fel mindkét kezemet megadóan. Oceanográfus. Lefagytam. Vártam pár hosszú másodpercig, amíg a fájlok betöltődnek. Le tudod írni ezt a szót? Hát, félig. De dolgozom rajta. És elmondtad már a mamának, hogy te itt a szórványban oceanográfus szeretnél lenni? Igen. És mit mondott? Inkább nem mondom el. Akkor kitalálom. Jó. Szerepelt benne Isten? Igen. És ló? Csak egy darab belőle. És anyukád? Ő elég bőven. Akkor összeált Böske néni reakciója, de most nem lenne hasznos, ha leírnám, elégedjünk meg annyival, hogy Kitti nagymama a helyi Lőrincze Lajos nyelvművelő kör oszlopapostola, vagy inkább jégtörő zászlós hajója. „Méc te a kábelgyárba dógozni!” Ez volt a vége – mondta Kitti kicsit elszomorodva. Oda se neki! Mitől világosodtál meg? Van egy másik könyv is, amit olvasok. Azt most nem hoztam el. Nemo kapitány. Azt ismerem. Nem unalmas? Egyáltalán. A régi változat, vagy az új, ami rövidített? A régi. Még a tatáé volt. Őneki már nem kell a mennyben. Igen, ő már többet tud, mint mi itt összesen, a rokonaival és ismerőseivel együtt. És mi ragadott meg a könyvben? Az óriáspolip. Aha. Arra a részre emlékszem. Papbácsi, láttál már polipot? Igazit. Egyszer egy hipermárketben a halrészlegen, jégen, de majdnem hánytam a szagtól is, meg a látványtól is, félelmetes állat. És egyszer ettem egy tenger gyümölcsei salátát. Valahogy legyűrtem. Pedig rendkívüli állatok. Apukám szerint földönkívüli állat a polip, és az idegenek telepítették a Földre. Apuka megszállott rajongója az „Ősi idegenek” sorozatnak, így amikor találkozunk, mindketten földön kívüli dolgokról beszélünk, én a mennyek országáról, ő a csészealjakról. Akkor most te ki akarod deríteni, mi az igazság. Igen. És ki is fogom! Eldöntötted már, kinek a pártján állsz: apu vagy papbácsi, földönkívüliek vagy Isten? Még nem. De a bizonyítékok majd megmondják. Igen, ez helyes döntés. Megnézhetem a tankönyvet? Igen, azért is hoztam. Új generációs tankönyv. A tankönyvek, Kitti mindig új generációsak, és csak ritkán lehet belőlük tanulni. Miért, te nem tanultál tankönyvből? Inkább az osztálytársam fejét csapkodtam vele szünetben, tanulásra nem voltak igazán alkalmasak. Elég elvontak voltak, tele felesleges információkkal. Amikor ezt elmondtam, a tanárok megharagudtak, hogy mondhatok ilyet. Na, de adjunk egy esélyt ennek.
Lila Milka csokipapír volt a könyvjelző ott, ahol a polipokról írt az új generációs tuti, modern, „mi majd megmondjuk a frankót” tankönyv. Beleolvastam. Közben leültünk a lépcsőre. A tudomány komoly dolog, le kell ülni hozzá. Szóval a polipnak három szíve van. Ezt nem tudtam. Tényleg nem tudtad, vagy csak viccelődsz? Tényleg nem tudtam. Az állatok közül csak a rántott húst szeretem. Annyira nem mélyültem el az állattanban, pedig nekem is szép könyvem volt. De várj csak, megkeresem. Az enyémben nem írta azt, hogy három szíve van, sem azt, hogy képesek visszanöveszteni a csápjaikat, de nézd csak, itt a sarokban arról vitatkoznak, hogy karja vagy lába van a polipnak. És hogy milyen intelligensek, képesek kicsavarni egy petpalackot, meg eltömíteni az akvárium szivattyúját. Mik vannak! Átpréseli magát egy kicsivel nagyobb nyíláson, mint a saját szeme. És változtatja a színét. Szóval biológiai talány, és az evolúció egyik mintapéldánya. Na, itt a vége. Számomra. Miért? Mert nem hiszek az evolúcióban. Nagyanyám tankönyvében még az volt, hogy a világot Isten teremtette. De ma már nem ezt írják. Nézzük a tényeket. Van egy csodálatos és ugyanakkor intelligens lényünk, ami nem él többet két évnél. Akkor miért ilyen intelligens? Olyan, mintha évtizedekig készülnék a doktorira, és csak két évig használnám. Nem? Lehet – csóválta a fejét Kitti. Képes a DNS-ét átírni, másolja a színeket, akár a kaméleon, az alakját is képes megváltoztatni, akár halnak is kinézhet, az emberi szemhez hasonló optikája van, és még ott a három szív, ami az én könyvemben nem volt meg. Meg a DNS-es rész sem volt benne. De nézd csak, itt van egy kép egy polip-fosszíliáról! Ha egy polip elpusztul, lesz belőle egy nyálkás-kocsonyás valami, amit vagy megesznek a halak és más ragadozók, vagy hamar elbomlik. Akkor hogyan tud megkövesedni? Leendő oceanográfusunk megvonta a vállát. Nem tudom. Te tudod? Bólintottam. Persze. Hol írja? A másik könyvben, a feketében. Az özönvíz volt az, amikor hirtelen képződött az üledék, és hamar belepte őket. Ez használható ötlet, nem? De, az. Ha a polipnak három szíve van, nekünk miért van csak egy? Isten miért nem teremtett nekünk is vagy kettőt? Ezzel az eggyel is hűtlenek vagyunk hozzá, hát még ha lenne kettő, vagy három. Nem biztos, hogy áldás volna. Oda kéne adni neki mind a hármat, de mi még azt az egyet is megtartjuk magunknak. Tele önzéssel, haraggal, bosszúállással. De akkor lehetne egy fekete és egy fehér szívünk. Az egyik jó, a másik csupa rossz dologgal, és a rosszat kioperálhatnák. És a harmadik? Az a tartalék? Hidd el Kitti, sokszor még ez az egy is elég fejfájást okoz, hogy kinek is adjuk, mit is kezdjünk vele, és a végén senkié sem lesz, mert nem adjuk oda senkinek. Igazad van.
Akkor a polipot ki teremtette? Apuka szerint a földönkívüliek titkos laboratóriumokban legyártották, és betelepítették az óceánjainkba. Nem azt mondja apa, hanem azt, hogy valami földönkívüli spórák érkeztek ide, és abból lettek. Ez az egyszerűbb változat. De hogy került a világűrbe? Ha egy másik bolygóról érkezett is egy meteorittal, a másik bolygóra ki teremtette? Nem kapunk választ a kérdésre. Apukám tudja, ő hisz ezekben a szürkékben is. Én nem hiszek bennük. Tudom, mondtam is neki. Azt mondta, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Az mit jelent, papbácsi? Te szent vagy? Nézz rám. Látod a glóriámat? Kitti kisandított a szalmakalap alól. Hát… kicsit halványan. Gyere közelebb. Úgy álltam, hogy a fejem eltakarja a napkorongot. És most? Most már szentebb vagy, rendesen ragyog. Na, azért. Azért mondta, mert szerinte én mindenben csak Istent látom, nem fogadok el más álláspontokat, elméleteket. De ez nem így van. Hallgattunk egy sort.
Ha én tengerbiológus leszek, akkor már nem fogunk olyan gyakran találkozni. Elmosolyodtam. Látod, ezt már le tudod írni: tengerbiológus. Dehogynem. Minden este felhívlak mad whatsappon, és megkérdezem, hogy találtál e valami új bizonyítékot arra, hogy Isten teremtette a világot? És ha nem találok? Szerintem ez nem fog előfordulni. Biztos? Biztos. Sőt, majd mindig ezt fogod gondolni, ha kimondani nem is, hogy: „igaza volt a papbácsinak…” Én leszek a te halászkirályod. Az ki? Egy régi legenda. De csak a lényeget mondom. A halászkirály őrizte a kelyhet, amivel osztotta Jézus az úrvacsorát az utolsó vacsora alkalmával. Sok mese van vele kapcsolatosan, de nem mesélni akarok. A halászkirály feladata Krisztusra emlékeztetni. Ennyit, ha megjegyzel, elég. Jó. De majd még mesélj róla, izgalmasan hangzik. Szeretnék magamnak egy polipot. Megszerettem őket. A polipot nem lehet fogságban tartani. Megszöknek. Kár. És a karjuk is maguk felé hajlik, mint a szenteknek. Nevettünk. De barkácsolok neked egy játékhajót. Elnevezzük Octopusnak, és megúsztatjuk itt a patakban. Nyári kalandok. Közben mesélek neked a halhatatlan medúzáról. A fáskamrába vonultunk. Kiválasztottam egy kisebb fát, és elkezdtem a játékhajót. Az állattan könyvet közben egy percre sem tette le Kitti. A nagy álmok születésénél bábáskodom – úgy éreztem. Amikor az árbócot faragtam, arra gondoltam, most ezt a szelet nagyon be kell fognom a vitorlába. A papírvitorlát Kitti kezébe adtam. Rajzolj rá egy octopust. És, ha kész, akkor tengerre szállunk, és az óceánig meg sem állunk. Hajrá!
Horváth Csaba (Kiskapus)