“A sakk olyan, mint az élet: ha jól állsz, nem szabad elbizakodnod, ha rosszul állsz, nem szabad feladnod.” – Anatolij Karpov
Gyerekek, üljetek közelebb, kezdjük a mai sakkórát egy kis mesével. Kint már madárcsicsergés van, a júniusi napfény játszik a lombok között. Gyereknap is elmúlt, évzáró is volt már, és most egy kicsit minden nyugodtabb. Ilyenkor lehet a legjobban tanulni és figyelni arra, ami belül történik. Ma nem olyan mesét hallotok, amit könyvben olvastok, hanem egy olyat, ami bennünk él. Bennem, bennetek, és még a sakktáblán is – ha figyelni tudtok erre a kis mesére. De nem olyan mese ez, amit könyvben olvastok, hanem egy olyan, ami bennünk él. Bennem, bennetek, és még a sakktáblán is – ha figyelni tudtok rá.
Ma a királynőről fogunk beszélni. Tudjátok, ő a legszabadabb figura a táblán. Minden irányba mehet. Erős. De tudjátok, mitől olyan erős? Nem csak a lépései miatt. Hanem mert ő viseli a kösöntyűt.
Láttatok már kösöntyűt? Egy népi ékszer ez, amit főleg ünnepi alkalmakra vettek fel az asszonyok, a legszebb ruhájukhoz. Középen ott függ egy nagy, díszes medál, mint egy szív, ami lüktet a múlttól, az emlékektől. A medál körül kis ékkövek csillognak – minden egyes kő egy ember, egy történet, egy szeretett személy. Ezek az ékkövek a szétválaszthatatlan összetartozást jelképezik. Nemcsak dísz ez, hanem egy csendes, fénylő üzenet: hogy akikhez tartozunk, azokat nem választja el sem idő, sem távolság, sem halál. A múlt és a jelen, az élők és az eltávozottak – egy láncban, egy hitben, egy közösségben élnek tovább.
Ahogy a kösöntyű medálja körül sorakoznak az ékkövek, úgy védik a figurák is a sakktáblán a királyt, egymást. Nincs felesleges darab, mindenik fontos. Együtt élnek. Együtt mozognak. Együtt győzhetnek.
Mielőtt továbblépnénk: hadd meséljek el valamit.
Amikor annyi idős voltam, mint ti, egyszer én is végigjátszottam egy ilyen partit. A nagyapám tanított sakkozni. Egy téli este volt, csendes, fehér hóval takart udvarral. Odabent a vaskályha pattogott, a nagymamám épp kalácsot szeletelt a konyhában. A sakktábla a régi kerek asztalon állt, amit pokróccal takartunk le, hogy ne legyen hideg a karunknak.
A nagyapám lassan, nyugodtan beszélt, miközben lépéseket mutatott. „Ez a gyalog – mondta –, lehet, hogy most még kicsi, de ha bátor, elindul, és nem hátrál meg, a végén királynő lesz belőle.”
Akkor mesélt először a kösöntyűről is. Azt mondta: „A királynő nem attól királynő, mert messzire tud lépni. Hanem mert hordoz valamit. Egy emléket. Egy örökséget. Olyant, mint a kösöntyű a nagymamád nyakában.”
És képzeljétek, aznap este az én gyalogom is elért a tábla végére. Királynő lett belőle. A nagyapám rám nézett, és csak ennyit mondott: „Látod, fiam? Ez nem csak játék. Ez az élet.”
Most pedig játsszunk egy partit. Egy történetet. Egy táncos történetet.
Ugye, mindenki számára ismerős a borica tánc? Az a csángó hagyomány, amelyben a táncosok maszkokat viselnek, van benne halál, temetés, majd – figyeljetek! – feltámadás. A közösség körbejárja az udvarokat, és eljátssza a világ újraéledését. Ahogy a természet feltámad tavasszal, úgy támad fel a lélek is, az emberi remény.
Most nézzétek meg ezt a gyalogot. Itt, a kezdő mezőjén még csak egy egyszerű kis lépő. Nincs benne semmi látványos – mint a kisfiú, aki csak most kezd tanulni, mint a mag a földben. De tudjátok, mi történik, ha kitartóan előre lép, egyenesen, mindig egy mezőt – néha bátran üt –, és eléri a tábla túlsó oldalát?
Mi történik vele?
A gyerekek mondják: Királynő lesz.
Így van! És ez nem csak szabály. Ez szimbolikus. Ez az ő boricája. Az ő feltámadása. A gyalog, akit senki sem figyelt, most királynővé válik. Mostantól ő védi a királyt, ő lép szabadon, ő hordozza a kösöntyű ékköveit, ő lett a hagyomány élő folytatása.
- e4 – egy bátor lépés. Egy gyalog, aki elindul az úton. Mint a boricás maszkos, aki még nem tudja, mi vár rá.
- Nf3 – Barátot hív. Nem kell egyedül harcolnia.
- d4 – Térnyerés. Mint amikor a táncosok belépnek a körbe.
(…)
A gyalog eléri a túlsó sort. Megállok.
– Mit teszünk most?
A gyerekek: „Átváltoztatjuk!”
– Mivé?
„KIRÁLYNŐVÉ!”
– Akkor mondjuk is ki: Feltámadt. A névtelen gyalog új életet kapott. Mostantól ő viseli a kösöntyűt. Ő viszi tovább a hagyományt. Ő az, aki másokat is véd majd.
A hagyomány olyan, mint egy pecsét.
Egy láthatatlan, de örök jel, amit a szívedbe nyomnak.
És ez áll rajta:
„Értékes vagy.”
Nem azért, mert győzöl. Nem azért, mert hangos vagy, vagy különleges.
Hanem azért, mert tartozol valahová.
Mert hordozod az őseid emlékét, a dalaikat, a hitedet, a szeretetüket. Benned él tovább a történet, amit ők elkezdtek.
A népviselet, a kösöntyű, a borica, a népdal – ezek mind ilyen pecsétek. A népdal különösen: sebeket gyógyít, generációs fájdalmakat old fel, ringat, ha kell, vigasztal, és olykor bátorít is. Mint egy lágy altató, amit az ember szíve hall meg először, még mielőtt megszületik a szó.
Ha figyelsz, ha énekelsz, ha lépsz bátran a gyalogoddal, ezek a pecsétek megerősítenek.
Akkor is, ha más nem látja. Akkor is, ha küzdesz.
Értékes vagy.
A sakkóra után Lili, az egyik kislány, csendesen hazament. Estefelé odasétált a nagymamához, aki épp a régi komód fiókjában keresett valamit. Megkérte: „Mama, megmutatnád nekem a kösöntyűdet?” A nagymama elmosolyodott, és egy bársonyos dobozból elővette a régi ékszert. A kislány nézte a medált, az ékköveket, és érezte, hogy van benne valami több. Több, mint arany és minta. A nagymama keze meleg volt, amikor átnyújtotta neki. „Ez majd a tiéd lesz. Te fogod viselni, ha eljön az ideje” – mondta halkan.
A kislány akkor még nem szólt semmit. Csak bólintott. De tudta: a kösöntyűben a nagymama keze nyoma marad meg. És az a pecsét, ami azt mondja: értékes vagy.
Horváth Csaba (Nagybánya)