Bezártam a kaput. Beültem az anyósülésre. Bekapcsoltuk a biztonsági öveket, és elindultunk Baromlaka irányába. Jó érzés vezetni – mondta Jézus. Tudod, ritkán engedik. Az emberek azt szeretnék, hogy miután találkoztak velem, behívhassanak az életükbe, hogy úgymond üljek fel az „élet-szekerükre”. És erre te? – kérdeztem. Szívesen felülök a szekerükre, ha behívnak, csakhogy van egy kis gond. Ők úgy gondolják, nekem, mint megváltónak, útitársnak az a dolgom, hogy amikor ez a szekér kátyúba kerül, leszálljak és kisegítsem a gödörből. Tudod, amikor az élet szekere megakad, nem megy sem előre, sem hátra, akkor Istenhez kiáltanak, hogy tegyen már valamit. Vagy ha meredek, kanyargós utakon visz az élet, nekem kell vigyáznom, nehogy lesodródjon az útról. De én nem ezért szálltam fel a szekérre. Én nem rakodómunkás vagyok, akinek azt mondják, ezt ide tedd, azt oda tedd, ide vidd, oda vidd. Hanem? Elkértem nagyon sokszor a gyeplőt, és erre azt válaszolták az emberek, nem, ez az én szekerem, az én életem, azt teszek vele, amit akarok, arra megyek, amerre nekem tetszik, te, Jézus csak ülj ott, és ha valami baj van, akkor segíts. Hallgattam és bólogattam. Mi mást tehettem volna. Mi tagadás, rendkívül büszke és elégedett voltam, hogy én bezzeg nem tartozom ebbe a kategóriába, és az első szóra átengedtem a vezetést a Mesternek. Önelégültségemből Toma Eugen rendőr fehér Dusterja ébresztett fel, akinek vörös-kék szirénáit láttam a visszapillantó tükörben. Azt hiszem, bajban vagyunk – mondtam. A közúti ellenőrzés fehér rendőrautója és rendszáma ismerős volt, csakúgy, mint a vezetője. Jézus leengedte az ablakot. A rendőr tisztelettudóan szalutált, és az iratokat kérte. Szenvtelen arccal biccentett felém, de semmi több. Jézus mondott neki pár szót, amit én nem értettem, mert a motort nem állította meg, és kifele beszélt az ablakon, a rendőrautó motorja is járt, és elnyelte a szavaikat. A rendőr szalutált, és intett, hogy menjünk. Ez mi volt? – kérdeztem. Hogyhogy mi volt? Hogy elengedett. Miért? Azt hitted, egy rendőr megállíthat?
Egy filmjelenet villant be ekkor, mégpedig, ha jól emlékszem, a Wolfmanből, amikor egy konfliktusos helyzetben az egyik szereplő megérinti az agresszíven viselkedő másik szereplőt, aki lefagy, mozdulatlanná merevedik. Taktohipnózis, vagyis érintés által mozdulatlanná hipnotizálja. De itt a rend őre nem merevedett szoborrá. Tegyünk egy kis zenét – mosolygott Jézus, és bekapcsolta a rádiót. A Digi Fm Nick Cave egyik számát játszotta. “Dread the passage of Jesus, for he will not return”. Hallgattunk. Az út nem akart fogyni. Kissé nyugtalan lettem ettől. Én ezt a távot húsz perc alatt levezetem, most meg már félórája utazunk, igaz, a rendőr is megállított. Próbáltam magyarázatot keresni, közben azon töprengtem, mi lesz majd, ha megérkezünk az öreg szászhoz, mit fogunk mondani, mármint Jézus mit fog neki mondani, vagy egyáltalán hogyan tovább? Gondolataimból furcsa kérdés ébresztett föl. És olvastatok ma igét? Nem. Az az igazság, hogy nem. Elfelejtettem, elfelejtettük, pillantottam a tükörbe, ahol Kitti bűnbánó arccal bólogatott. Jézus elmosolyodott. Még nem késő bepótolni. Minek? Gondoltam, amikor a testté lett Ige itt van közöttünk? Van útmutatód? Van hát, ott van Kittinél a hátsó ajtó zsebében. Kitti, elolvasod a napi igét? Kitti kikereste. „Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed. Az ördögök is hiszik és rettegnek”. Olvasta, majd felolvasta mellé az igehelyet is. Jakab kettő, tizenkilenc. Kicsit olyan hangsúllyal, mintha ez ránk ugyebár nem vonatkozna, olvassuk a másikat: „Félek azonban, hogy amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolataitok is a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől. Mert ha valaki odamegy hozzátok, és más Jézust hirdet, nem akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, nem akit kaptatok, vagy más evangéliumot, nem amelyet elfogadtatok, azt szépen eltűritek… Nem is csoda, mert maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát.” Jézus elmosolyodott. A gázra lépett. Padlóig nyomta. A sebesség mindannyiunkat a székbe préselt. Mögöttünk hatalmas porfelleg keletkezett, ahogy megugrott az autó a földúton. Megrémültem. Csak nem félsz, papocska? – hallottam a kérdést, de már senki sem volt a volánnál, ennek ellenére az autó sebessége nem csökkent. Kitti rémült arcát láttam a tükörben. Becsaptak bennünket! Ez nem Jézus volt! Döbbentem rá hirtelen. Csak egy másolat. Az ördög kiváló alakváltó. Hát ezért nem fogyott az út, mert az ördög sohasem visz célba. És az öreg szász is ő volt, ő tervezte a kredométert és vett rá arra, hogy az emberek hitét méricskéljem. Sebességünk meghaladta a százat. Kikapcsoltam a biztonsági övet, és a rendszer sípoló hanggal reagált erre a szokatlan cselekedetre. Lassulni kezdtünk. Megfogtam a kormányt, majd az autó megállt. Éppen csak, hogy az árok partján, hol vastag törzsű hársfa várta az ütközést. A por lassan elült. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Ez mi volt? – kérdezte Kitti. Kikapcsoltam a biztonsági övet, a motor meg leállt. Beépíttettem egy ilyen rendszert az autóba, inkább biztonsági okokból, mint lopás ellen. Most sikerült élesben is letesztelni. Hol vagyunk? – kérdezte Kitti. Majd megmondja a rendőr – válaszoltam. Mert Toma Eugen járőrkocsija ismét megjelent az úton, villogó szirénákkal. Most hogyan magyarázom meg neki, hogy nem a vezetőülésben vagyok? És hogy egyáltalán ki vezeti az autót? Ez a nagy kérdés! Ki vezeti életed autóját? És ha vezeti valaki rajtad kívül, akinek átengeded, mi a biztosíték arra, hogy jónak adod a kormányt? Toma Eugen hitetlenkedve hallgatta a történetemet. Mondjuk, ilyen névvel, hogy Toma, nem is tehetett volna másképpen, de egy szép vastag bírságot adott.
Én nem alkalmaztam taktohipnózist. Pusztán csak azért, mert nincs. Vagyis csak a filmekben van. Ez pedig a való élet. Csak ki fogja nekünk ezt az egészet elhinni?! Már megint a hit? Most mit csináljunk? Menjünk haza, vagy vigyük vissza a vén hülyének a kredométert? – töprengtem sértett indulattal a szívemben. Dobjuk a kütyüt a patakba – javasolta Kitti. Igazad van. Kitti kivette a kredométert a hátsó ülésről, és a patakba dobta. Azon nyomban elmerült. Amúgy sincs szükségünk rá. Nem kell nekünk az emberek hitét mérni. Neked van igazad, papbácsi, a hitet nem lehet lemérni. Beültünk az autóba. Én kivételesen a volánhoz ültem. Elfordítottam a kulcsot. Isten segítsen! Imádkoztam. A motor felberregett. Elindultunk. Negyedóra múlva templomocskánk fekete tornya már látszott a fák között. A kereszt aranylott a napsütésben. A konfirmációs emléklapomra írt igevers jutott eszembe: „Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, amelyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt” (1 Tim 6,12). Elmosolyodtam. Igen, ez a mi dolgunk. Megragadni az örök életet, nem méricskélni a hitet. Aki várja Jézust, az hisz. Papbácsi, miről énekelt a bácsi a rádióban? Miért? Mert Jézus, vagyis az a másik Jézus – az ördög – pontosítottam, igen az, bólogatott a szövegre. Észre sem vettem. Mondtam. Arról énekelt, hogy Jézus nem jön vissza. Dread the passage of Jesus, for he will not return. Rettegjetek Jézus elmúlásától, mert nem tér vissza. Igen, a világ ezt mondja. Megállítottam az autót a templom előtt. Kiszállás, végállomás, nem megy tovább. Mindketten megkönnyebbülten szálltunk ki. Az aranyló keresztre néztünk. Milyen jó, hogy az a végállomás!
Horváth Csaba (Kiskapus)