A digitális óra 3:15-öt mutatott. „A lélek éjfélje”, vagyis hajnali három elmúlt már. Valahol olvastam, hogy statisztikailag ebben az órában halnak meg legtöbben, mert ez a „lélek éjfélje”. Vagyis a Megváltó halálának ellenpólusa. Jézus délután 3-kor halt meg, következésképpen az éjszaka 3 óra az ördögé. Én magam egyetlen ilyen esettel sem találkoztam, sőt nem is hallottam róla. Most mégis eszembe jutott. Mit álmodtál? – kérdezte Szófia. Azt, hogy szalonnát sütöttünk az udvaron. Kitti is nálunk volt. Csengettek. Te mentél ajtót nyitni, és amikor kitártad a kaput, akkor David Schwarz állt ott. Azt mondta, a kredométerért jött. Te nem tudtál semmiről. Mi Kittivel azonban tudtuk, miről beszél. Már nyomult is be a kapun, jött felénk. Mi szinte lebénultunk a tűz mellett. Ekkor az arca átváltozott. Már nem David Schwarz volt, a barna öltönyös bolond-hóbortos szász feltaláló, hanem maga az ördög.
Ennek emlékével telt a reggel, ami aztán délbe fordult. Kitti rollerje csörgött a kapu előtt, majd bejött. Papbácsi, van egy tutira jó ötletem! Éspedig? Estére süssünk szalonnát. Nyárson. Nagyot nyeltem. Rendben van. Kitűnő ötlet. Még beszéltünk valamiről, de én már gondolatban és lélekben nem voltam vele. Az éjszakai, vagyis kora hajnali rémálmom kísértett. Vajon beteljesül-e majd? És mi lesz a folytatás? Lesz-e ennek valaha is vége? Meddig fajulhat? – tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket egymás után, mintha csak töltényeket tennék egy puskába. És aztán elérkezett a délután, majd a kora este, amikor tüzet kellett rakni. Megérkezett Kitti. A nyársakat már korábban előkészítettem, és letelepedtünk a tűz köré. Egyvalamit nem értek, papbácsi – kezdte Kitti. Mit? Hogy amikor ez a Jézus, vagy nem is Jézus beszélt velünk, megmutatta a sebeket, nem is mondott hülyeségeket. Aha. Bólogattam. Igazad van. Tisztára olyan volt, mintha az igazi lett volna itt. Én elhittem, hogy Ő az. Már el is képzeltem, hogy elmesélem a mamának, hogy találkoztam Jézussal. Én meg elképzeltem Böske néni reakcióját. Talán megint mehettem volna teflonsütőért. Igen. Jól csinálta a hitetést. Még engem, mint szakembert is sikerült megtévesztenie. De ha sikerült neki egyszer, akkor többször is fog. Végül is tényleg igaz és szép dolgokat mondott, de ami hiányzott belőle, az a tűz. És most mindannyian a tűzbe bámultunk, sercegő szalonnáinkat tarva a lángokba. Beszélt ugyan hozzánk egy Jézus-alak, de a szavai nem hoztak tűzbe, nem hevült tőle a szívünk, mint az emmausi tanítványoknak, és nem is nyílt meg a szemünk, hogy felismerjük Őt. Vagy azt, hogy nem Ő áll előttünk. Akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. De honnan tudjuk, kiben van a Krisztus lelke? Az meglátszik az emberen. Nézd csak, az ott milyen fa? Cseresznye. Honnan tudod? Látom a gyümölcsről, meg a leveléről is. Na látod. Biztos, hogy nem lesz körte rajta. Az ember is ilyen. A viselkedéséről, a beszédéről, a lelkületéről meg tudod ismerni, hogy benne van-e a Krisztus lelke, vagy csak eljátssza, csak úgy tesz, mintha keresztény volna, vagy mintha kicsit is érdekelné ez az egész. Aki nem várja Krisztust, az nem is keresztény. Csak néző. Bejön ide a templomba, végignézi a műsort és hazamegy, letudta az egészet, megebédel, és délután már kialussza az egészet. Közben elaltatta, megnyugtatta a lekét, hogy ő az Istennel rendben van. Tudod, tanultunk a bolond gazdagról. Igen. Az is gazdag volt, Istentől kapta az áldást, de lelki javakat nem kért, nem gyűjtött. Elkérték éjszaka a lelkét. El is nevezte őt Isten. Kapott egy másik nevet éjszaka: bolond. Az én tatám, tudod, akit te temettél, azt mondta, hogy ha őt szereti az Isten, majd utánamegy. Hallgattam. A szalonnák sercegtek. Nem így van, papbácsi? Nem. Nem így van – feleltem. Emlékszel a gazdag ifjúra? Emlékszem. Jézus megkedvelte, mégsem ment utána. Nem küldött utána egy tanítványt sem, hogy menjetek utána, hívjátok vissza, mert meggondoltam magam, mégiscsak van benne valami. Vagy Júdás, az áruló után. Tanítvány volt, elhívott, mégis hagyta elmenni őt Jézus. Senki ki nem szakaszthat az ő kezéből bennünket, de szabadon elmehet bárki. Ananiás és Szafira is keresztény volt, mégis meghaltak szinte azonnal, mert hazudtak Isten Szent lelkének, Démász után sem ment az Úr. A tékozló fiú is saját maga kellett hogy meghozza a döntést, nem az apja küldött utána követeket, hogy meggyőzzék és rábeszéljék a hazatérésre. Heródeshez sem volt már szava Jézusnak. De ha nincs bennem a Krisztus lelke, akkor kinek a lelke van bennem? Nézd, Kitti… Csengettek. A kezem megremegett, ahogy a szalonnát tartottam a tűzbe. Szófia intett, hogy maradjunk, ő majd rendezi a dolgot.
Vársz valakit, papbácsi? Ezt nem kell várni, ez jön anélkül is. Mondtam. De csak halkan, hogy a gyerek ne értse. Megvontam a vállam. Ki tudja… Az ajtóban egy barna öltönyös ember állt, az arcát nem láttam, a beszélgetést sem hallottam. Feszült pillanatok voltak. Kittire néztem, hátha ő jobban látja onnan, hogy kicsoda. Felkacagott. Papbácsi, ez olyan volt, mint az a bolond szász, akiről a mama mesélt. Azt hittem, feltámadt. Feltámadt? Ismételtem a kérdést. Hogy támadjon fel valaki, vagy olyan valami, ami halhatatlan, vagy nem is létezik? De a mama azt mondta, át tud változni farkassá, és elviszi a nyájból a kisbárányt. Duţu bácsi bárányai közül is elvitt vagy kettőt. Ezek mesék, Kitti. Nincsenek farkasemberek, meg alakváltók. Vagyis ez utóbbiban már nem voltam annyira biztos. A mama azért mondta, hogy ne kószálj sötétedés után a faluban, mert bajod eshet. A nagy alakváltók itt vannak köztünk. Hol? A templomban is. Azt hiszed, keresztény, hívő, vagy Krisztusé, közben nem az. Akkor a tata a pokolba került. Azt nem tudom. Te a mennybe prédikáltad, papbácsi. Azt mondtad, jó ember volt. Igen, tudom. Én sok embert prédikáltam a mennybe. Mennyit? Több mint százat. Hű, az nagyon sok! És mind jó volt? Kivétel nélkül. De vajon hány ébredt fel valóban a mennyben? A gazdag és Lázár történetében is a gazdag ember a pokolban ébredt, pedig szép temetése volt. Ő is gazdag volt, sok jóval megáldotta az Isten. Az ő javai voltak, de nem az Istené. Javaid megkaptad az életben… így olvassuk. A te javaid voltak. Amit kértél, mindent megadtam neked. De nem kértél alázatot, engedelmességet, szeretetet, hitet, szelídlelkűséget, bocsánatot. Talán őt is a mennybe prédikálta a pap. És ti, papok nem tudtok valamit csinálni? Dehogynem. Hirdetjük a szabadulás útját. Nem úgy, papbácsi, hanem mint a tatánál, amikor már meghalt, hogy elrendezd, hogy a mennybe kerüljön, mondjuk imádkozol Jézushoz meg Istenhez, hogy gondolja meg magát, és vegye ki a pokolból és vigye a mennyországba. Sajnos nem. De megtennéd? Meg én! Csak beszéltek? Semmi más? Nem elég? Jónást is elküldte Ninivébe az Úr. Nem angyalt küldött egy olyan nagyváros megmentésére, hanem egy prófétát. Nem is a legengedelmesebb fajtából. A tata tényleg jó ember volt. Azt mondta, én öntöttem a járdát a templom körül, nekem tartozik az Isten.
A kapu becsukódott. Megkönnyebbültem. Nem az öreg szász volt, és nem is egy alakváltó. Ki volt? Az atyát keresték, gerendákat akartak venni meg cseréplécet, mondtam, az a másik kapu. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, a tűz lángja fel is lobbant tőle. Látod, Kitti, ha Isten Szent lelke ránk árad, mindjárt fellobban a szívünkben a tűz is Krisztus iránt.
Horváth Csaba (Kiskapus)