„Minden figura fontos – de csak együtt lehetnek erősek.”
– Tigran Petrosian
Ma nem a megnyitásokról tanultunk. Se nem arról, hogyan kell mattot adni három lépésből. Ma valami egészen mást akartam elmondani a gyerekeknek. Egy titkot. Vagy inkább egy igazságot. Talán még azt sem.
Letettem a táblát a megszokott módon, kiraktam a figurákat, aztán rájuk néztem.
– Ma, képzeljétek el, a sakktáblánk egy ház lesz – mondtam. – Egy nagy, csapatépítő ház. Tudjátok, mint amit a felnőttek szoktak építeni… de nem téglából, hanem emberekből. Vagy bábukból.
Peti felemelte a kezét. – Olyan, mint amikor apukám volt csapatépítőn, és paintballoztak meg mocsárban kúsztak?
– Valahogy úgy – nevettem. – Csak itt nem fogtok nyakig sárban lenni, remélem. Viszont tanulunk valamit a sakkról. Meg magunkról.
A gyerekek közelebb hajoltak. Tudták, hogy most nem matekozás jön, hanem történet.
– Nézzétek meg ezt a sakktáblát. Minden figura más. Van, aki léphet messzire, mint a vezér. Van, aki csak egyet, mint a király. A futó átlósan jár, a bástya csak egyenesen, a gyalog meg alig-alig. De most képzeljétek el, hogy ez itt nemcsak egy játék… hanem egy HÁZ.
Lili közbevágott: – De hát ezek nem is hasonlítanak házra!
– Igazad van, Lili. De képzeld csak el: a gyalog az alap. Nélküle nem lehet építkezni. A bástya a fal. A futó talán a gerenda. A vezér… a díszes kapu. És a király? Ő a ház központja, mint egy kandalló, ami köré épül minden. Minden figura fontos – mint egy-egy tégla.
Marci gyanakodva nézett rám: – Akkor miért nem egyformák?
– Jó kérdés – bólintottam. – Sokan azt mondják, hogy minden ember egyformán fontos egy csapatban. Ez a „házmodell” lényege. Minden tégla kell, különben összedől a ház. De…
Nóri már a szemembe nézett: – Ez csak mese, ugye? A vezér többet ér. A gyalogot meg mindig feláldozzuk.
Na, ezért szeretem őket. Nincs náluk szebb őszinteség.
– Igen, Nóri. A sakkban a vezér többet ér. És igen, a gyalogot gyakran feláldozzuk. De hadd kérdezzek valamit. Mit gondoltok, ki nyert már olyan partit, ahol csak gyalog maradt a táblán?
Peti azonnal: – Hát én egyszer mattot adtam egy gyaloggal!
– Látod? Néha a legkisebb tégla tartja össze a házat. Nem mindig a vezér dönt. Néha a háttérben dolgozó „vakolatlan tégla” tartja meg a falat, míg a díszes bejárat csak szépnek látszik.
Zsófi: – De akkor most fontosabb a király, vagy sem?
– Fontosabb? Igen. Pótolható? Nem. De egyedül semmit nem ér. Ha nincs, aki védje, aki mozogjon érte, akkor csak egy figura. A ház is ilyen: lehet bármilyen szép a tető, ha a fal gyenge, összedől.
Marci: – Akkor… mi is ilyenek vagyunk?
– Igen, fiam. Ti is egy ház vagytok. Egy csapat. Lesz, aki gyorsabban tanul. Lesz, aki viccesebb. Lesz, aki csendesebb, de mindig figyel. És lehet, hogy néha azt hiszitek, valaki „csak egy gyalog”. De ne feledjétek: a gyalog lehet királynő is. Aki végigmegy az úton, az változhat. És attól lesz csapat a csapat, ha mindenkinek adunk helyet az asztalon.
Ahogy néztem a gyerekeket, és azt, ahogy próbálják megfejteni, mi is az a „fontosság” a sakktáblán, rájöttem, hogy valami még hiányzik. Valami lényeges.
– Van még valami, amit nem mondtam el – szólaltam meg halkan. – Tudjátok, a házhoz nem csak téglák kellenek. Nem csak bástyák, futók, gyalogok. Kell valami, ami összetartja.
Zsófi felvonta a szemöldökét: – Ragasztó?
Lili: – Cement!
Peti: – Malter! Apukám mindig azt mondja, hogyha elfogy a malter, nem áll meg a fal.
– Úgy van – mosolyogtam. – És tudjátok, mi a malter a csapatban? Mi tartja össze az iskolát, az osztályt, meg minket, itt a sakk-klubban?
Csend volt.
– A szeretet – mondtam halkan.
– De ez már templomos dolog – súgta Marci félhangosan, kicsit zavartan.
– Igen, Marci. De én nem csak sakkot szeretnék nektek tanítani, hanem azt is, amit én is tanultam, amikor még kisfiú voltam. Hogy lehet valaki nagy vezér, okos futó vagy erős bástya – de ha nincs benne szeretet, ha nem tartja össze valami több, akkor az egész csak széthulló téglahegy.
Lili félrebillentette a fejét. – A szeretet nem pont olyan, mint a malter?
– De bizony. Nem látod, nem villog, nem lép nagyokat, mint a vezér. De nélküle nincs ház. Nincs csapat. És ahogy Pál apostol is mondta: „ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok”.
Nóri halkan megkérdezte: – És a gyalogban is lehet szeretet?
– A gyalogban talán a legtöbb van – feleltem. – Mert ő az, aki előremegy, kockáztat, sokszor csendben áldozatot hoz. És ha végigmegy az úton, megváltozhat. Lehet belőle vezér. Nem azért, mert ő akarta, hanem mert hűséges volt, és mert a többiek segítették.
A gyerekek csak néztek. Talán most először nem mint harcteret látták a sakktáblát, hanem mint építkezést. Mint olyan helyet, ahol nem az a cél, hogy ki nyer, hanem hogy együtt épüljünk valamivé.
Aztán Peti – aki mindig a leghangosabb – hirtelen félhangosan odaszólt Marcinak:
– De te múltkor direkt levetted a vezéremet, pedig mondtam, hogy elnéztem…
– Hát az a játék része! – vágta rá Marci. – Ha hibázol, meg kell fizetni érte!
Peti felhúzta a szemöldökét.
– Na ja, te mindig vezér akarsz lenni.
Kezdett volna kibontakozni a szokásos kis feszültség, amit már ismertem. Ilyenkor szoktak megsértődni, durcázni, „nem játszok vele”-zni.
Felemeltem a kezem.
– Várjatok. Tudjátok, mit mondott Jézus a tanítványainak, amikor azon vitatkoztak, ki a legnagyobb köztük?
– Azt mondta: „Aki a legnagyobb akar lenni köztetek, legyen a szolgátok.” Ez azt jelenti, hogy nem az a vezér, aki a legerősebb, hanem aki a legtöbbet segít a többieknek.
Peti és Marci egymásra néztek.
– Szóval akkor a gyalog is lehet „vezér”, ha másokat segít? – kérdezte Marci.
– Pontosan – bólintottam. – Ahogy Pál is írta: a test sok tagból áll, de egy. A kéz nem mondhatja a szemnek, hogy nincs rád szükség. Minden rész kell. Még az is, amit gyengébbnek gondolunk.
Zsófi halkan hozzátette:
– Akkor talán nem az a legfontosabb, aki a legtöbbet lép, hanem aki nem hagyja egyedül a másikat.
Mosolyogtam.
– Ezért van az, hogy a szeretet – a malter – mindenek felett van. Mert ha nincs bennünk, hiába vagyunk bástya, vezér vagy király… szétesünk. Mint egy ház repedezett téglái.
– Most játsszunk valami különlegeset – mondtam. – Nem partit. Építsünk házat. Itt, ezen a sakktáblán.
A gyerekek kíváncsian húzódtak közelebb. Elővettem a bábukat, de nem a megszokott sorrendben.
– Válasszatok egy figurát, ami szerintetek ti vagytok. Nem a kedvencetek – olyat, aminek érzitek magatokat.
Lili: – Én gyalog vagyok. Kicsi, de megyek előre.
Zsófi: – Én futó. Néha furcsán megyek, de gyors vagyok és messzire látok.
Peti: – Bástya. Erős vagyok, csak néha túl merev.
Marci: – Vezér. De most nem azért, mert a legerősebb… hanem mert sokat gondolkozom, mielőtt lépek.
Nevettünk, aztán elkezdtük kirakni a figurákat a táblán, nem szabályos játék szerint, hanem egy ház formájában.
A gyalogok kerültek az alapra. A bástyák lettek a sarkok. A futók a tető gerendái. A vezér a díszes kapu. A király középen, mint a szív – körülötte a többiek.
És végül, kis cetlikből „maltert” is tettünk: kis szívecskéket, amikre ráírtuk: „türelem”, „segítség”, „megbocsátás”, „öröm”, „játék”, „kitartás”.
Lili még egyet ráírt: „szeretet” – nagy betűkkel.
Ahogy ott ültünk a kis „sakkházunk” körül, valami egészen különleges történt.
Nem beszéltünk győzelemről. Nem volt matt. Nem számított az erő, sem a lépések száma.
Csak az, hogy együtt voltunk. Hogy különbözőek vagyunk – és mégis egy ház vagyunk. Egy test. Egy csapat. Egy család.
Aztán egy pillanatra megálltam, körbenéztem, és azt mondtam:
– Van még valami, amit hozzá szeretnék tenni a házunkhoz.
A gyerekek kérdőn néztek rám.
– Minden háznak szokott lenni valami a tetején. Valami, ami messziről is látszik. Ami mutatja, kihez tartozik a ház. Mi lehet ez?
Peti rávágta: – Zászló!
– Úgy van – bólintottam. – A zászló az összetartozás jelképe. Katonáknál, sportcsapatoknál, iskoláknál is van. A mi „sakkházunknak” is lehetne egy zászlója. De tudjátok, mi a mi zászlónk?
Csend volt.
– A kereszt – mondtam. – Ott van a templomaink csúcsán. Nem azért, hogy dísz legyen, hanem hogy mutassa az irányt, és emlékeztessen a célra. Arra, hogy kik vagyunk, és hová tartozunk. Hogy nem vagyunk egyedül. Hogy Krisztus az, aki összetart bennünket.
Zsófi halkan hozzátette:
– Mint egy igazi ház tetején a zászló…
– Igen – mosolyogtam. – És van még egy jelképünk. A Luther-rózsa. Az is emlékeztet bennünket, hogy összetartozunk, hitben és szeretetben. Ez is egy csapatépítő elem – egy közös jelkép, ami összeköt minket, akár a malter, akár a bábuk, akár a történeteink.
Lili felnézett a kis sakktáblaházra, aztán elővett egy papírdarabot, és egy kis keresztet rajzolt rá. Aztán egy Luther-rózsát is próbált körvonalazni.
– Ez legyen a zászlónk – mondta. – Mert ez mutatja, hogy nemcsak sakkozunk… hanem tartozunk is valahová.
A zászlót kitűztük a ház csúcsára – egy apró papírzászlót, amit egy pálcikára tűztünk.
A kis kereszt és a Luther-rózsa ott lobogott képzeletben, és mi tudtuk: ez a ház nem csak játék. Ez a mi közös otthonunk.
És ha Isten is ott van velünk – mint egy láthatatlan tető a fejünk fölött – akkor ez a ház nem fog összedőlni.
Horváth Csaba (Nagybánya)