A teflonszív

Händel hallelujaját hallgattam, miközben befordultam a szolgálati autóval a kis utcára. A motor még járt, hiszen végig akartam hallgatni a felemelő dallamot, ami kiemel a hétköznapok szürkeségéből. Még tizenkilenc másodperc volt hátra, amikor Kittiék háza előtt álltam meg. Az angyalkarok kórusát Böske néni hangja vágta el. Először is egy teflonsütő repült ki a nyitott ajtón, majd a halleluját túlharsogva egy háromsoros káromkodás, melyben szerepelt az Úristen, egy ló, vagyis a lóból csak egy rész, és a végén maga a teflonsütő. Hirtelen a jelenet kapcsán Kassák Lajos verse jutott eszembe, de ott egy nikkelszamovár repült át a horizonton.

Egy pillanat múlva Kitti szaladt ki, közben az ingujjával megtörölte a száját, beugrott az autóba. Szia papbácsi, indulhatunk. Padlógázzal indultunk. Kicsit a Hazárd megye lordjai filmben éreztem magam, ahogy nemzeti autógyártásunk fekete gyöngyszeme csikorgó abroncsokkal menekülésre fogja. Mi történt Kitti? Kérdeztem, miközben a retrovizorba pillantottam, nehogy Böske néni utánunk vágjon valamit, mondjuk malomkövet, vagy ehhez hasonlót. De tiszta volt a levegő. Reggeliztem. Kezdett bele Kitti a történetbe. Olasz módra? Mert egy olasz család is megirigyelhette volna ezt a balhét. Még, jó, hogy nem szálltam ki. Legközelebb rohamsisakkal jövök családlátogatni. Ha még beengednek. Kitti kacagott. Készítettem egy rántottát. Aztán, elmosogattam. Ez nagyon szép dolog. Állapítottam meg. És akkor miért repült ki a nyitott ajtón a teflonsütő? Mert drótmosogatóval csináltam. Beletapostam a fékbe. Akkor érthető. Lehúzódtunk egy diófa árnyékába. Már amennyire télen árnyékot tarthatnak a fák. Akkor annak annyi. Mondtam, miközben leállítottam a motort.

Miért álltunk meg papbácsi? Mert eszembe jutott valami. Egy kínai közmondás, melynek értelmében valakinek ellopták a lovát s erre azt mondja a közmondás, hogy lehet, hogy szerencse. Még nem tudni, hogy rossz-e vagy jó dolog. Szóval a teflonsütő tönkrement, de lehet, hogy nem egy rossz dolog. Miért? Azért, mert eszembe jutott valami erről. És mi? Nekem az volt a kérdésem, hogyha a teflonra semmi nem ragad, akkor, hogyan viszik fel a sütőre? Hogyan ragasszák oda? Pontosított Kitti. Igen. Ez vicces kérdés. És tudod rá a választ? Nem tudom. De nem is ez a fontos. A fontos, ami veled történt most. Nekiestél a teflonsütőnek a drótmosogatóval és az most tönkrement, mert felkapartad a védőréteget, így gyakorlatilag egy cigánytepsit kaptál, ahogy mondjuk a pléhtepsit, amiben majdnem minden odaég, de nagyon ízletes az étel benne.

Hallgattunk egy sort. Nagyon csúnyán beszélt a mama velem. Oda se neki. Én már megszoktam. Mosolyogtam. Egy gyűlésen valaki elmondott egy viccet. Miről? Rólatok, mostani fiatalokról. A vicc az volt, hogy a mostani generáció a teflon generáció. Miért? Mert nem ragad rá semmi. Kitti szeme elhomályosodott. Azt hittem nevetni fogsz! Mondom. Apukám azt mondta, hogy rám annyi sem ragad az iskolában, mint egy bőröndre a por, amíg átviszik a vasútállomáson. Az sok papbácsi? Elnevettem magam. Ezt nekem is mondták. De én mindig nagyon poros bőröndöt képzeltem el. Akkoriban nagy élet volt a vasútállomásokon. Sokan jártak vonattal, meg nagy forgalom is volt, gondoltam ezért nagy lehet a por, ami rárakódik a kuferre. De nem ez volt a szólásmondás értelme, de én akkor nem értettem. Te is buta voltál iskolás korodban? Nem. Nem annyira. De inkább iskolán kívül tanultam. Könyvekből, kísérletekből próbáltam leellenőrizni, hogy igaz-e amit az iskolában tanítanak. Nem hittél a tanároknak? Nem. Egy szavukat sem. Tényleg? Na, jó, nem éppen egy szavukat sem, de azért szerettem utánanézni, hogy mi és hogyan van valójában.

Azt szerettem leginkább, amikor azt mondta egy tanár, hogy ezt még nem tudjuk, erre még nem tudjuk a választ. Ekkor úgy éreztem, mintha egy ajtót nyitottak volna ki az ismeretlen felé, sőt egyféle bíztatást és késztetést, hogy menj és keresd meg te a választ erre a kérdésre. Szóval, a teflonszív jutott eszembe. Teflonszív? Igen. Van ilyen? Nincs. Most találtam ki. Az milyen? A mostani emberek szívét lehetne ehhez hasonlítani. Ugye azzal ugrattak bennünket, hogy semmi nem ragad az agyunkba, még annyi sem, mint a bőrőndre por, amikor átviszik az állomáson, de nem csak az információval van a gond, a tudással. A szív az élet központja a Biblia szerint az érzelmek és magának az észnek is, a tudatnak a központja, maga az ember, ha kibontjuk a jelképet. Ha ez olyan anyagból van, mint a palacsintasütő, amiben nem szoktak rántottát sütni- és rosszallóan Kittire néztem- mint egyesek, akkor ez a szív olyan, amire semmi nem tapad. Abból, amit Isten szeretné, hogy bennünk maradjon, megragadjon, nem csak ránk tapadjon, hanem belekerüljön az életkeringésünkbe. Lepattan az emberekről az ige.

De miért fontos ez papbácsi? Miért fontos a Biblia, lehet anélkül is élni? Lehet, persze, ezt nem mondja még maga Isten sem. Ő szabad akaratot adott, lehet választani, őt és valaki mást is. Itt jött a képbe a kísertő, a kígyó, aki bevonta az ember szívét evvel a képzeletbeli teflonnal, és azóta nem tapad meg az Isten szava az emberben. Megkérdőjelezi Isten szavát. Csakugyan azt mondta, a kert egyetlen fájáról sem ehettek, aztán elkezdték építeni a Bábel tornyát, holott Isten megígérte, nem lesz több vízözön, de az ember már kételkedett, mi lesz, ha nem tartja be a szavát ezért építettek egy nagy tornyot, ami majd magasabb lesz a vízárnál, és túlélhetik. De te ügyesen lekapartad ezt a teflonréteget a palacsintasütőről. És most már minden odatapad rá. A teflonszívvel ugyanez a módszer. A szenvedés, megpróbáltatás, nehéz élethelyzet, gondok, járványok, katasztrófák lekaparják ezt a réteget, ami közömbössé teszik az ember szívét és fogékonyabbá teszik az Isteni beszéd iránt. Mert Isten szeretet. Az ige az egyetlen mód, hogy megismerjük Istent, ha nem ismersz nem bízol valakiben. Ha azt mondom, ugorj le a kerítésről, mert megfoglak, ugrassz? Igen. Miért? Mert ismerlek. De, ha egy idegen mondja? Akkor nem. Mert nem ismered, lehet be akar csapni és ki akar nevetni, miután hasra estél. Ne búsulj, a palacsintasütővel majd játszunk nyáron a homokozóban. Ott még több teflon lejön majd róla. Olyan homokpogácsát sütsz nekem, hogy megnyalom majd mind a tíz ujjamat. Nevettünk. Aztán hirtelen elkomolyodott Kitti. De honnan szerezzek új palacsintasütőt?

Beindítottam a motort. Hazai autógyártásunk gyöngyszeme felsípolt. Mi ez?! Kérdezte Kitti. Csak elfogyott a benzin. Tankolni indultam, de gondoltam beköszönök, hogy megyünk-e ródlizni délután, csak közben itt egész más történt. Akkor menjünk! Teletankoltam az autót. A benzinkutas a maszk mögül pislogott. Pontokat akar? Elmosolyodtam. Pillanat. Az autóhoz mentem. Kivettem a kartont, amin a hűségpontok voltak felragasztva. Igen, kérek. Mit lehet venni értük? Palacsintasütőket és edényeket. Válasszon onnan. És a falra mutatott, ahol a teflonedények voltak. Bár nem látszott a maszktól, de széles mosollyal arcomon és diadalmasan lendítettem magasba a palacsintasütőt, miközben bezárult mögöttem a fotocellás ajtó.

Ez jó lesz? Kérdeztem. Tökéletes! Felelte Kitti. Mire hazaértünk, Böske néni is lecsillapodott. Kávéztunk egyet erre a nagy ijedségre. Mit fizetek a sütőért tiszteletes úr? Nem kell fizetni semmit, a pontokért kedvezményt kaptam, a többi pedig Kitti ajándéka, mert vége a félévnek és kitűnő eredményeiért jutalom jár. Na jól van akkor, köszönjük szépen. Viszont látásra! Köszöntem el, kifelé menet a fáskamrában a szekrény tetején láttam egy régi bőröndöt. Igen poros volt. Az még az uram katonaládája volt. Mondta Böske néni.

Horváth Csaba (Kiskapus)