A tükörlabirintus – Első rész: Mákkétszem – Forgács rovat

A filagóriában ültünk. Csak ketten. A nyári kalapot a fejembe húztam, mert ott mindig huzat van. „Legalább itt mindig fúj a Lélek!” – szoktam mondani. Hittanórát tartottam. Megkezdtük szeptemberben. Kitti már lassan konfirmandus, és az utánpótlás… Egy leányka. Fekete, őszinte szemekkel, s nem csak a szeme volt fekete. A haja is. És a bőre is egy árnyalattal sötétebb az enyémnél. Elindultunk a hit útján. Egy rövid történettel kezdtem Ádámról-Éváról, kígyóról, bűnről. Figyelmesen hallgatott. Többnyire hallgatott. Ezért is szólítottam Mákkétszemnek. Magyarul keveset tudott. Majdnem semmit. De ezt a szót nem használjuk. Egy feladat következett. Van itt egy labirintus… Egy darabig egymás szemébe néztünk. Vajon érti, amit mondani akarok? Ismeri ezt a szót? Vajon mit akar mondani a papbácsi? Mindegy. Figyelj csak! Itt vannak ezek a kígyók. Elállják az utat. Ádám meg kell hogy találja az utat Évához. Segítened kell neki. Bólintott. Egy piros ceruzát adtam neki: keresd meg a kijáratot ebből az útvesztőből. A kalapomat fogtam, nehogy lekapja a szél a fejemről. Miért is ez a feladat? – tűnődtem magamban. Az útvesztő „falai” kígyókból voltak. És miért kell Ádámnak megkeresnie Évát? Miért nem Istent kell megtalálni? Annak több értelme lenne… Nem baj, majd készítek én egy ilyen feladatot.

De nem elmélkedhettem tovább, mert érkezett valaki. A kapu becsukódott, és Kitti csirimpolós hangja töltötte be az udvart, Mákkétszem mély hallgatása pedig a filagóriát. Szia, papbácsi! Odasiettek hozzánk, ugyanis volt vele még egy lány. Bemutatom a barátnőmet, Carlát. Szia, Carla. Csókolom – felelt halkan. Carla is fekete volt, de másként, mint Mákkétszem. Nagyobb volt Kittinél, úgy két évvel. Szerintem. Festett, fekete haj, festett szemhéjak, rúzs, egy kígyót ábrázoló tetoválás a bal kezén, egy halálfejes gyűrű. Megkezdtétek a vallásórákat? Igen. És csak ő van egyedül? – kérdezte Kitti. Igen – válaszoltam tárgyilagosan. Carla megvetően nézett Mákkétszemre. Üljetek le. Nem ülünk, sietünk. Akkor miért jöttetek? – kérdeztem. Carláék most költöztek ide, megmutatom neki a falut. Értem. De én miben segíthetek? Jaaa. Meg akartuk kérdezni, hogy elvinnél-e bennünket Joylandbe? Én az örökkévalóságba is, ha akarnátok. De nem úgy néz ki – válaszoltam csípősen. Őszintén szólva nem tetszett nekem ez a Kitti–Carla kettős, mert többéves fáradozásom válik hiábavalóvá, ha ezzel az emósnak kinéző lánnyal fog továbbra is barátkozni. Képzelem, Böske néni mit szólt, mikor meglátta… (De hamarosan kiderül. Idáig fogom hallani…) Mi ez a Joyland? Hát nem tudod, papbácsi? Nem. Sajnos, bunkó falusi pap vagyok. Mákkétszem együttérzően nézett rám. Jól jön a bátorítás – gondoltam. Szebenben van a vidámpark, azt hívják Joylandnek. Elviszel bennünket? Ha már vallásóra nem kell, meg Isten, meg Biblia, meg templom, legalább szórakozni vigyelek el. Igaz? Én szoktam járni templomba. És Carla is fog? Ő nem hisz. Nem értem – válaszoltam. Ő nem hisz Istenben. Carla szótlanul rágta a rágógumit, és unottan nézett rám, hogy mit nem lehet ezen nem érteni. Ne legyek már ennyire maradi! Rendben – válaszoltam. Elviszlek benneteket, de visszük őt is. Kit? Mákkétszemet. Carla megvetően nézett az egyetlen hittanosomra. Ilyen csapattal akarok én az ördöggel szembeszállni? Ez volt a tekintetében. Mákkétszem megszólalt. Én lenni kész. Lehet vinni haza? Megnéztem a feladatot, de őszintén szólva felületesen, mert elég felindult állapotba hoztak a lányok. Igen, nagyszerű! Ügyes vagy. Hazaviheted. Ma elmegyünk a vidámparkba. Délután. Miután ebédeltél. Ha egyáltalán lesz ebéd náluk.

Alighogy elindultunk, Carla megkérdezte: Lehet itt cigarettázni? Mármint az autóban? Igen. Nem. Nem szeretem a füstöt. Ahova kerülök, ott lesz tűz is, és füst is elég, nem akarom már itt elkezdeni. Elhúzta a száját. Igen hamar megkezdte a nagylánykodást, a festést és cigizést, a lázadást. Vajon mi ellen lázad? – tűnődtem. Miért nem hiszel Istenben? – próbáltam beszélgetni. Az pisiseknek való – válaszolta. Belenéztem a tükörbe. Mákkétszem bátorítóan mosolygott. Hát jó – nyugodtam bele, mert nem volt kedvem osztályfőnöki órát tartani a cigarettázás ártalmairól és a korai nagylánykodás esetleges nem kívánt eredményeiről. Csak vezettem. Háromnegyed óra az út, gondoltam, azt kibírjuk csendben. Mákkétszem többet is kibír. Ezen elmosolyodtam. Nehezen találtunk parkolóhelyet. Ebben a városban amúgy is nehéz parkolni. Valóságos vadászat volt. Majdnem annyi ideig kerestük a parkolót, mint amennyit utaztunk. Negyedórányi gyaloglásra volt Joyland. Hangosan felnevettem. Még hogy vidámpark! Vurstlinak is gyengének tűnt, nemhogy valamiféle parknak. De ez van. Egy rikkancs ordítozott, hogy bátran menjünk, mert itt garantáltan jól fogjuk érezni magunkat. Ez a hely az öröm földje. Joyland. Itt vidámságot, boldogságot árulnak – hazudozott tovább a hangosbeszélőjébe. Szórakozást árulnak, semmi egyebet. Mákkétszem kezébe nyomtam egy rózsaszín vattacukrot. Ezt lehet megenni. Mosolyogtam. Bólintott. Az illúzió városa. Mondtam szándékosan eltúlozva. Azért jövünk ide, mert vágyakozunk arra, hogy mindig boldogok legyünk. És itt Joylandben ezt el is hisszük. Továbbá, hogy az illúzió képes megváltoztatni a világot. Egy bűvész köré gyűltünk. Éppen tárgyakat tüntetett el és a szokásos fehér nyulakat varázsolta elő a cilinderből, amikor Carla kissé cinikusan hozzám fordult. Jézus is a vizet borrá varázsolta, nem? Elmosolyodtam a kifejezésen. Nagyon sok hittanórás gyerek meséli el a kánai menyegző történetét úgy, hogy ez a csattanója, hogy Jézus a vizet borrá varázsolja. Mintha csak vásári varázslat volna, amiről úgyis tudjuk, hogy szemfényvesztés. Jézust egy bűvésszel teszik egyenlővé, aki ügyes trükköket csinál, de semmi több, ezért tovább kell menni a sátrak között a világ kulturális piacán, és más érdekességeket is meg kell szemlélni, nem kell mindjárt leragadni egynél. Nem voltam jó kedvemben. Igazából nem is tudom, miért vállaltam be ezt az utat. Valami tanulságosat akartam kihozni belőle, de egyre inkább azt éreztem, nem fog összejönni. Mintha minden ellenem dolgozott volna. Elvesztettem Kitti hitre nevelésének esélyét, a vak is látja, hogy elindult egy lejtőn, ahol nem fog tudni azzal a családi háttérrel megállni, ami éppen van, az utánpótlás meg…

Gata vagyok – mondta Mákkétszem. Nedves törlőkendőt vettem elő, és megtöröltem a száját és a kezét. Köszönöm. Ez fontos, hogy megtanuld ezt a szót. Megpróbálta kiejteni, de nem sikerült. Sebaj. Még gyakoroljuk – mosolyodtam el. Vannak, akik egy élet alatt sem tanulják meg ezt az egyszerű szót. Hogy csinálta ezt, papbácsi? – kérdezte Kitti. Mit? Nem figyeltem. Hát a bűvész. Nem tudom, nem értek hozzá. Carla gúnyosan elmosolyodott. Nézzétek lányok, ez illúzió, hitetés. Ebből élnek. Miből? A hitetésből. Elterelik a figyelmedet, hogy meglephessenek. Vagy meglophassanak. Nézőpont kérdése.  Ez viszont tőled függ, hagyod-e magad, vagy sem. Trükk, varázslat, szemfényvesztés, megtévesztés, becsapás. Azt lehet itt venni, nem boldogságot és örömet, ahogy a rikkancs hirdette. Elhitetik velünk, hogy a valóság több, mint amit látunk, és helye van a természetfölöttinek is. Ahogy manapság mondják. Ilyenkor hajlamosak vagyunk nyitottnak mutatkozni: hogy ez nem is olyan rossz, veszélyes dolog. Igen ám, de a nyitott ajtón bármi bejöhet. Vagy bárki. Papos monológomra a lányok összenevettek. Bolond ez a ti papotok – mondta Carla. Talán szándékosan is hangosan, hogy én is halljam. A gonosz mindig változtatja a nevét. A Bibliában is változik a gonosz neve: hol Babilon, hol Egyiptom, hol Sátán, de Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. Ő azért jött, hogy az emberek szemét felnyissa. De ezt már csak a hátuknak mondtam. Vagy talán mégsem. Carla megfordult. A kígyó is azt mondta Évának: megnyílik a szemetek. Mákkétszem megszorította a kezem. Kell pisilni. Rendben, kicsim, keresünk egy vécét. Várjatok meg, lányok, nekünk sürgős dolgunk van.

Nem tudom, mit akar a papbácsi ezzel a kis pisissel – hallottam Kittit, miközben Mákkétszemmel elindultunk a tömegen keresztül, hogy könnyítsünk magunkon. Miután túl voltunk rajta, „megkönnyebbülve” indultunk vissza, hogy megkeressük a lányokat. De nem találtuk őket ott, ahol hagytuk. Hol keressük őket? – tűnődtem. Mi lesz, ha eltévedünk, vagy elveszítjük egymást? Kitti másik vezetőt választott magának. Emiatt ideges és sértett voltam. Merre keressük őket? Megálltunk az óriáskerék alatt, hátha felültek rá – gondoltam, de miután a kerék fordult egyet, megbizonyosodtunk, hogy nincsenek rajta. Egyszer fent, egyszer lent – mondtam ki a tanulságot magamnak, és közben intettem a fejemmel Mákkétszemnek, hogy erre a nagy szerkezetre én nem merek felülni. Megértően bólintott, hogy ő sem. A tömegből kikeveredve egy tágas térre értünk. Kék-fehér csíkos sátor állt középen. A cégér elég hatásos volt: „A halál útvesztője”. Valamiféle rémbarlangot gyanítottam benne. Egy fehér atlétába öltözött, középkorú férfi gyújtott cigarettára a bejárat mellett. Már biztos voltam benne: Kittiéket itt kell keresni. Biztosan bementek. Szorosabban fogtam Mákkétszem kezét, és határozottan úgy éreztem, hogy most nem én vezetem őt, hanem ő vigyáz rám. A szám kiszáradt, ahogy a bejárathoz közeledtünk. A hangszóróból egy ismerős dal hallatszott. A Hotel Kalifornia.

„Egy sötét, sivatagi autópályán, hűvös szél a hajamban,
A marihuána meleg illata emelkedik a levegőben,
Előttem a távolban láttam egy pislákoló fényt,
A fejem nehézzé és a látásom homályossá vált.
Meg kellett állnom éjszakára,
Ő ott állt az ajtóban,
Hallottam a harangszót,
És azt gondoltam:
»Ez vagy a Mennyország, vagy a Pokol.«
Aztán meggyújtott egy gyertyát, és megmutatta az utat,
Hangok voltak a folyosón,
Azt hittem, hallom őket mondani:

Üdv a Hotel Kaliforniában,
Annyira imádnivaló hely (annyira imádnivaló hely),
Annyira imádnivaló arc,
Rengeteg szoba a Hotel Kaliforniában,
Bármikor az évben (bármikor az évben)
Itt megtalálhatod.

Luxusra vágyik, Mercedes Benze van,
Van egy csomó helyes, helyes pasija, akiket barátnak hív,
Ahogy táncolnak a kertben, édes nyári izzadság,
Valaki táncol az emlékért, valaki a feledésért.

Szóval felhívtam a Kapitányt,
»Kérlek, hozz nekem bort!«
Azt mondta: »Már nem is volt ilyen lélek itt 1969 óta.«
És azok a hangok még mindig hívnak a távolból,
Felébresztenek az éj közepén,
Csak hogy meghallgasd őket:

Üdv a Hotel Kaliforniában,
Annyira imádnivaló hely (annyira imádnivaló hely),
Annyira imádnivaló arc,
Rengeteg szoba a Hotel Kaliforniában,
Bármikor az évben (bármikor az évben)
Itt megtalálhatod.

Tükrök a plafonon,
A rózsaszín pezsgő a jégen,
És azt mondta: »Mi mind csak rabok vagyunk itt, a saját egységeinké.«
És a mesterek kamráiban
Összegyűltek a lakomára,
Megszúrták a kemény késeikkel,
De csak nem tudták megölni a szörnyeteget.

Az utolsó dolog, amire emlékszem,
Rohanok az ajtó felé,
Meg kellett találnom a visszautat
A helyhez, ahol előtte voltam.
»Nyugi«, mondta az éjjeliőr,
»Azért vagyunk, hogy szolgáljunk,
Kijelentkezhetsz bármikor,
De sosem mehetsz el.«”

Horváth Csaba (Kiskapus)