Adorjáni Dezső Zoltán püspök húsvét ünnepi igehirdetése

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!

Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: „Békesség néktek!” És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” (Jn 20:19-21)

Kedves húsvétot ünneplő keresztyén testvérek!

Kedves gyülekezet!

Ebben a mi nagyon különleges helyzetünkben szeretném felidézni a néhai, áldott emlékű Argay György püspökünknek pár gondolatát, amelyet egy nagyon kritikus időszakban, a II. világháború vége felé, 1944. szeptember 20-án vetett papírra. Amikor Arad környékén javában dörögtek a fegyverek, amikor emberi életek, sorsok váltak kérdésessé, az emberek puszta fizikai léte lett a tét – a püspök a következőket írja, mintegy megerősítésként, bíztatásként, nemcsak híveinek, hanem minden szenvedő, rettegő, segítséget váró embernek, Próbatétel című állásfoglalásában: „Próbás időket élünk. Most mutatkozik meg mindennek valódi arca és igazi értéke. Most kell mindenkinek színt vallania, és őszintén, becsületesen megmutatnia, hogy kiben mi lakik, és ki, mit érez. Eljött számunkra is a próbatétel ideje. Isten most mérlegre állít, hogy a világ lássa, mit érünk…Ezt értse meg mindenki és szabja ehhez életét és magatartását. Ne várjon senki egyszerre csodákat és mesébe illő, paradicsomi életet. A nagy erőfeszítésekbe nekünk is be kell kapcsolódnunk…Félre tehát minden türelmetlenséggel, aggodalmaskodással, kishitűséggel. Szorítsa össze mindenki a fogát és példás fegyelemmel viselje, amit Isten és népünk jövője ebben a próbás időben tőle megkövetel…

Az ige azt mondja: A próbatétel reménységet szül, a reménység pedig nem szégyenít meg” (Róma 5,5)

Mindazt, amit ebben a kiáltványban, pásztorlevélben leír, szinte szó szerint mai helyzetünkre is érvényes és időszerű. Most is egy ilyen kritikus helyzetben van a mi egész világunk. Azt hiszem, nem kell senkinek arról mesélnem részletesen, hogy mi van most. Tévé, rádió, világháló hírei reggeltől estig erről szólnak, sőt erről szól az egész társadalmi diskurzus is. Olyan helyzetet, olyan rendkívüli időszakot élünk át, amit még soha. 56 éve élek a földön, és nagyon sok mindent láttam, megértem, átéltem és túléltem.

De ilyet – mint ez a járvány, ez a koronavírus okozta pandémia, ami itt és mindenütt dühöng, ilyet nem láttam, és amit ez kiváltott sohasem tapasztaltam. Ilyen méretű rémülettel, ilyen fokú félelemmel nem találkoztam. „Eljött számunkra a próbatétel ideje” – mondja Argay püspök. Ebben a nagyon furcsa helyzetünkben engem az döbbentett meg, ahogy egyik napról a másikra a szó szoros értelmében, 2-3 hét alatt a feje tetejére állt az egész világ, és minden radikálisan megváltozott. Szinte teljesen leállt a légiforgalom, nincsen utazás, meghalt a milliókat, százmilliókat mozgató turizmus.

Pár hónappal ezelőtt még csak nem is gyanítottam, hogy megszokott, rutinos mindennapi életünk, a berögzült szokásaink hirtelen mennyire radikálisan megváltozhatnak. Karantén, bezártság, korlátozások, kijárási korlátozás, ez volt az első sokk. Aztán betiltották, felszámolták a nyilvános, tömeges alkalmakat, megszüntették az istentiszteleteket, a nyilvános hitgyakorlatot, az egyházi, közösségi alkalmakat berekesztették, ez volt a második sokk. És ezek után jöttek és jönnek a radikálisnál radikálisabb intézkedések. Mihez is kezdhetünk ebben a precedens nélküli helyzetben magunkkal, hogyan tovább, mire kárhoztat minket, mint Egyház, mint Gyülekezet ez a helyzet, ez az állapot, hiszen hivatásunk lényege kérdőjeleződik meg. A mi munkánk lényege az emberekkel való közösségépítés, a hit fizikai közösségének megélése.

Hála Istennek, a mai technika segítségével találunk egy-két pótmegoldást. Mondjuk is ezt egymásnak, hogy egy kemény tanulási folyamatban vagyunk. Új, váratlan helyzetek, új, nem szokványos megoldások várnak! Tanulási folyamatban vagyunk és sajnos nagy árat fizetünk, drága ez a folyamat. Én csak azt remélem, ha már ennyit kell fizetünk, akkor csak megtanulunk valamit. Valami mégis elkezdődik bennünk.

Mit is tanulunk az egészből? Talán azt, hogy átértékelünk dolgokat, magát az életet, annak értelmét, értékeit – egészen másképp fogjuk értelmezni a legbanálisabb mindennapi cselekvésünket is. Új látásunk, lelkületünk lesz! Az is megtörténhet, hogy visszatér szívünkbe, életünkbe Isten – és ez nagyon fontos lenne. Talán megtörténhet, hogy újra elkezdjük keresni Őt, hogy beszélgetni kezdünk Vele. Lehet, hogy a nagyon kővé dermedt szívek, ebben a megrázkódtatásban újra élő, érző, hús szívvé válnak. Én látok, tapasztalok bizonyos jótékony jelenségeket, jó értelemben vett nagyon pozitív változásokat. Valami mégis megdobbant, megmozdult bennünk. Nézem az orvosok, ápolók, mentősök, egyenruhások áldozatkész kemény munkáját és látom, ahogy sokaknál a mesterség érezhetően hivatássá magasztosul.

Ahogy lelkész testvérekkel, munkatársakkal összefogtunk, ahogy törődni kezdtünk egymással, ahogy konkrét tettekkel segíteni igyekszünk, ahogy jobbak, kedvesebbek, nyitottabbak, udvariasabbak lettünk – mind a tanulás eredményei.

Kedves jó testvérek! Húsvétot, húsvéti nagyhetet ebben a formában még nem ünnepeltünk! Hogy ez ne az öröm, a boldogság, a jó hangulat jegyében történjen, ilyen nem volt. Itt most mindent a félelem, a rettegés határoz meg.

Itt állni és beszélni az üres templomban, egy kamerának, nagyon rossz, szomorú érzés. Nehéz szavakat találnom erre. Tudom, sokaknak ma nagyon nehéz elszakadni a templomtól, a második otthonuktól, a lelki házunktól, ahol annyi szépet s jót éltünk át együtt. Szeretjük nagyon ezeket a drága épületeket, ahol Isten népe találkozik. Ha majd eljön az új idő, emlékezzetek erre a bezártságra és legyetek akkor majd jelen. Becsüljük meg nagyon az együttlét, a találkozás, a közösség alkalmait. Nagy dolog jelen lenni. Együtt lenni ajándék.

Egy dolog azonban vigasztaljon, a feltámadást követően, a megdicsőülés után. Egy igazi templom van, s ez a ti szívetek, amelyben valóságosan jelen van a feltámadott Úr. Jézus Krisztus maga az élő, az egyetlen templom! A valóságos templom, és mi ennek a templomnak vagyunk élő és eleven építő kövei. „Akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által.” (Ef 2: 21-22). Na látjátok, ez az a templom, amit sem háború, sem természeti csapás, sem vírus, sem mélység, sem magasság, semmiféle erő nem tud lerombolni, sem bezárni. Ez a Van.

Ebben a rendkívüli helyzetben, amikor a koronavírus rémképe kísért és dühöng szerte szét, nem véletlenül választottam a ti vigasztalásotokra és megerősítésetekre az Igét a János evangéliumából: „Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: „Békesség néktek! És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” (Jn 20:19-23)

Ez a történet a hét első napján, azaz vasárnap játszódik le Jeruzsálemben. A tanítványok szigorú karanténba vonultak. Zárt ajtók mögött megfélemlítve várták mindazt, ami történni fog, életük, puszta létük veszélyben volt. Vallási fanatikusok fenyegették őket, dühöngő emberek életüket követelték. Féltek, rettenetesen féltek, mint minden ember, mint mi magunk is, ha életveszély van. Mert életveszélyben, határhelyzetben lehet nagyokat és lehet szépeket mondani, biblikus idézeteket is pufogtatni, akár hősként pózolni – de az ember mégis rettenetesen fél ilyenkor, kapaszkodva, rettegve féltjük az életünket! Az apostolok sem éreztek másként, féltek és rettegtek, bepánikoltak, tanácstalanok voltak. Féltették nyomorult életüket. Bezárkóztak home-office-okba, hogy senkivel se kelljen találkozni, hogy elkerüljék ellenségeik, a fanatikusok dühét, vérszomját. Egyébként egy világ dőlt össze bennük. Jézust, akit szívvel, lélekkel követtek mindent hátrahagyva, akiben a jövőt látták, valami fényes, új isteni hatalmat, egy ideális földi birodalmat – ahol osztogatták, sőt kérték a pozíciókat – ezt a Jézust elfogták és mint egy utolsó gonosztevőt, kereszthalál által kivégezték. Pedig nagyon jól álltak a dolgok, nagy tömegek követték, a nép megbabonázva rajongta körül, éhezők kaptak enni, betegek gyógyultak meg, halottak támadtak fel és hangzott az életet adó örömhír, az evangélium. És ez a Jézus most nincsen, saját művének az áldozata lett. Azok, akik tegnapelőtt hozsannával üdvözölték, Dávid fia utódaként, királyként, messiásként tisztelték, most gyűlölettel eltelve halált kértek rá. Micsoda döbbenet, milyen radikális fordulat következett itt be? Jézus nincs többé, meghalt és semmi sem maradt a tanítványokban, csak elkeseredés, rettegés és félelem.

Aztán következik egy másik, még nagyobb döbbenet: azt olvassuk, hogy bezárt ajtók ide vagy oda, egyszerre csak Jézus „eljött”. Egyszerűen bejött, megjelent a tanítványok között, és megállt középen. Majd pedig így szólt „Békesség néktek. El tudjuk képzelni, hogy mi játszódott le ebben az egész kivételes pillanatban a tanítványok szívében, elméjében? Ámulat, döbbenet, mert ami történik, az érthetetlen, márpedig az mind a mai napig felfoghatatlan. Két napja a kereszten meghalt Jézus, most egyszerre itt áll, mégpedig középen. Az élő Jézus ott áll meg a középen. Nem kint a ház előtt, nem az ajtó előtt, nem a küszöbön, a szoba szélén, hanem a közepén. Ez pedig sokkal több, mint egy metafora, vagy valamiféle allegória – ez a közép. Jézus helye a fizikai és lelki értelemben is, valóságosan ott van középen, mert ez az Isten jelenlétének a helye! És amikor Ő megjelenik, pontosabban belép középre, és azt mondja „Békesség néktek”, akkor innen beáll egy radikális változás. Akkor valami elkezdődik. Ezek a rettegő, reszkető, gyáva, félő emberek egyszerre megnyugsznak, megváltoznak, egészen mások lesznek. Nemcsak a feltámadás fizikai csodája a megdöbbentő, a megható, hanem az az átalakító belső csoda, ami a szívekben, a lelkekben itt megtörtént. Eltűnik a félelem, megszűnik a rettegés. Jézus a feltámadott, a középen álló, kitépi a félelem méregfogát. És most már azt olvassuk, hogy a „tanítványok megörültek”, hogy látják az Urat. Az előbb még rettegtek, lehet elbújtak volna az első egérlyukba félelmükben – de ahogy Jézus megállt a középen, kiárasztotta Lelke erejét, a Békesség igéjét kimondta, a félelem megszűnt. Aki örül, akinek békessége van az nem fél, nem retteg!

Végül is nem a külső dolgok, nem a történelmi feltételek változtak meg – őket továbbra is gyűlölik és meg akarják ölni – hanem a belső lelki állapotuk, az életük belső minősége: félő emberből, bezárkózó, rettegő emberekből, bátor, örvendező emberré lettek. Ezt jelenti találkozni a feltámadott Úrral. Ha vele találkozol, akkor tudjad – ha akarod, kéred, engeded – Ő képes arra, hogy átalakítsa életedet, hogy félelmedet és rettegésedet örömre, békességre változtassa.

Ez most ebben a mi nehéz helyzetünkben sincsen másképp. Itt élünk a bezárt ajtók mögött, félünk és rettegünk. Az életünk a feje tetejére van állítva. De ebben a bezártságban velünk van a feltámadott Krisztus. Közöttünk van, megjelent – pontosabban el sem ment. Most az a fontos, hogy megengedjük, hogy Ő megállhasson a középen. Ne az életünk perifériáján, az ajtó előtt, küszöbön, hanem itt az élet közepén! Ott az Ő helye, az Isten helye az életünk közepén. És itt van Ő most is veled, velem, velünk, az Ő megdicsőült isteni valóságában – és ott áll meg keményen, kitartóan, gyógyítóan, ahol félelem, rettegés, kétségbeesés, bizonytalanság, szenvedés és kishitűség van.

Jézus megáll a középen, s ha Ő ma megáll a te életed közepén, akkor bármilyen is a külső helyzet, a történelmi pillanat, az egész tragédiát, az egész drámát át tudja alakítani győzelemmé, békességgé, örömmé. Ebben a helyzetben ez a mi vigasztalásunk, ez a hit a mi erőnk. A középen, a te szíved, belső templomod közepén most megálló Jézus, új erőt ad, lendületet, életenergiát, hitet, békességet, gyógyulást.

Sőt feladatot is ad – menjél, élj, tégy bizonyságot Róla, és szolgálj Isten dicsőségére.

Nagyon fontosak Jézus utolsó földi szavai: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” (Mt 28:18-20) Ha Ő megáll a középen, akkor te máris abban a minden hatalom erőterében vagy! Akkor téged mindenható erő véd. Nincs semmilyen erő, hatalom, ismeret, tudás, jelenség, vírus, ami Jézus Krisztus felett van! Akkor nincsen helye a félelemnek.

Mondják, 365-ször írja a Szentírásban, hogy „ne félj”. Minden napra elhangzik ez a biztatás. Valószínű ez nem véletlen.

Az énekelt vespera Zsoltár szavaival bíztatok mindenkit: „Ne féljetek, bízzatok, mindnyájan kik az Úré vagytok.” Ez adjon nekünk erőt 2020. különleges húsvétján.

Minden próbatétel ellenére legyen áldott, szép húsvéti ünnepünk, mert velünk a feltámadott Úr és lélekben együtt vagyunk. Ámen.

Húsvét ünnepén elhangzott igehirdetést itt visszanézheti.