Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Ebben a tudatban nőttem fel. Jó ember vagyok – mind azok vagyunk. Ezt anyám így egészítette ki: Nézd csak, kislányom, minden virág az ég felé néz, függetlenül attól, hogy milyen színű.
Egy nap becsengettek a jehovisták. Már megfeledkeztem róluk, évek teltek el a levélváltásaink óta. Azóta más dolgok foglalkoztattak. Legkevésbé sem érdekelt, mi lesz velem, ha meghalok. Inkább az érdekelt, ki lesz a férjem? Jóképű legyen, gazdag, legyen háza, autója, minden évben menjünk el nyaralni valamilyen egzotikus országba, ne kelljen többet a rózsák között hajladoznom, küszködnöm a töviseikkel. Érti? Igen – válaszoltam kurtán, és az automatából vásárolt pasztillás kávéba kortyoltam.
A legutóbbi találkozásunk óta összebarátkoztunk Annácskával. Hoztál kávét, tiszti? – kérdi, valahányszor meglát. Igen, az ajtón túlról – válaszolom, de ezt csak mi értjük. A kávéautomata az ajtó mögött van. De mi nem erről a termopán ajtóról beszélünk – bár ezen az üveges ajtón sem lehet átlátni, mert az ég kékje furcsa szögben verődik vissza róla. Folytassa, Annácska, itt vagyok magával – mondom biztatóan, miközben előkotorászom a pipámat is a bal zsebemből, megtömöm, alul szellősre, fölül tömörebbre, majd hosszú szálú gyufával meggyújtom. Ahogy a gyufa lángja fellobban, és égszínkék szemében tükröződik, azon töprengek, meg lehet-e festeni ezt a pillanatot? Bizonyára igen. Azért, mert valahogy mindent elmondana a beszélgetéseinkről. Az ég kékje és a pokol tüzének ez a furcsa együttállása az emberi lélekben. Ott hagyta abba, hogy csengettek a jehovisták. Igen – mosolyodott el, de szinte azonnal eltűnt szájáról a mosoly, ahogy emlékeiben visszakerült a rózsaágyások közé. Dühös voltam rájuk. Rosszkor jöttek? Nem azért. Hanem? Hanem mert nem akartam már hinni. Valahogy olyan érzés volt ez, mint amikor az ember jóllakik. Azután pedig unszolják étellel. Le akarják nyomni a torkán, ha éhes, ha nem. Tudja, addigra én már kinőttem a vallást. Kijártam a hittant, konfirmáltam. Nem kellett több. Majd ha öregasszony leszek, és tele lesz az életem fájdalmakkal és kudarcokkal, visszamegyek és ismét felkeresem „az áldott orvost”, és ő majd mindent megbocsát. Értem – szívtam egyet a pipámból, és vártam. Jó sokat ültünk csendben. Elküldte a szektásokat? Igen. Ordítoztam velük. Akkor először. És mit mondott nekik? Azt, hogy hagyjanak békén, én jó ember vagyok, nem csináltam semmi rosszat, nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam, nem bántottam senkit, nincsenek bűneim. A virágokat is szeretem, és aki a virágot szereti, az jó ember. És nézzék meg, minden virág az ég felé néz. Az egyik visszafordult. Tudja, azzal a mozdulattal, mint Colombo hadnagy, aki eljátssza, hogy valamit elfelejt, de közben nagyon is jól tudja, hogy mit akar kérdezni. És azt kérdezte, hogy: akkor miért halt meg Jézus? Ha itt mindenki jó? Aztán otthagyott. Tudja, tiszti, ennek a jehovista Colombónak a kérdése azóta sem hagyott nyugton. Becsaptam a vaskaput, köptem egyet utánuk, és azt hittem, az Isten-kérdést megoldottam egy életre.
Mi történt ezután? Megismertem a későbbi férjemet. Boldogok voltak? Amíg éltem? Igen, amíg élt. Nem fújt a szél, mégis fáztam. Megint a múlt idő. Mi lehet ez? – megborzongtam. A férjem ütött-vert, szidott. Olyan voltam neki, akár a kapcarongy. Dolgoztam, mint egy rabszolga, ő meg csak élte az életét. Miért nem hagyta el? Mert nem lehetett. Maga ezt nem érti, tiszti. Nem lehet csak úgy kisétálni egy ilyen bántalmazó kapcsolatból, mint maga a templomból. Fogva tart. Érti? Azt akarja, hogy megrohadj. Ekkor kiáltott Jézushoz – gondoltam. Folytassa, kérem. Ezek szerint a férj nem a herceg volt fehér lovon, és nem mentek a Kajmán-szigetekre nyaralni minden évben. Ekkor kellett volna Istenhez kiáltania. Nem kiáltottam – mondta Annácska. Nagyot nyeltem – én ezeket a mondatokat nem mondtam ki, csak gondoltam, Annácska mégis mindent hallott. Ezek szerint belelát a gondolataimba. Segélykérő pillantást vetettem a doki felé, aki egy hatnapos borostás férfit kísért a délutáni fényben. Aurél rám mosolygott. Jé, tiszti! Maga tud beszélni az Istennel, igaz? Nem mondtam semmit. Én is tudok! Hallom, ahogy beszél. Maga is hallja? Te azért vagy itt, mert hallod – gondoltam. És maga? Maga nem hallja? – kérdezte Annácska, és a szemei kikerekedtek. Ismét megborzongtam. Úgy éreztem magam, mint a hal a száraz vederben. Egy pillanatra úgy tűnt, itt senki sem normális. A doki megfordult, mosolygott. Ez még kellemetlenebb volt, nem tudtam, mit válaszolni. Aztán istenhozzádot intett, majd kurjantott egyet: ha végeztél, gyere be hozzám beszélgetni. Ezt most kinek mondta? Kialudt a tűz. A pipámra néztem. A szívemben, tiszti. Mosolyogni próbáltam.
Tudja, tiszti, mondok magának valami érdekeset. Jó volt az nekem. Mi? Akkor. Hogy vert a férjem, ordított, megalázott, megerőszakolt, ahányszor csak kedve tartotta, és én nem ellenkeztem. A rendőrséget nem hívta? A rendőrség jött, aztán elment. A rendőrségnek nem volt hatalma, csak egyenruhája. De az egyenruha a hatalom szimbóluma. Két ujjával megfogta a kollárét. Mint ez itt? Igen – válaszoltam. Istent képviselem, az Ő hatalmában járok itt. Akkor gyógyíts meg! Mintha fekete viharfelhők takarták volna el égszínkék tekintetét. Jogos az elvárás. Közel hajolt hozzám. Miért nem mondod azt, tiszti, hogy aranyom és ezüstöm nincsen, de a Názáreti Jézus Krisztus nevében megparancsolom, gyógyulj meg!? Azt mondtad, az Ő hatalmában jársz. Azt mondtad, az Ő hatalmi szimbólumait viseled. Hol van hát Ő? Vagy csak államilag legalizált babonákat árulsz? Tűzre van szükségem – gondoltam. A gyufa ismét lobbant. Égszínkék füst szállt az ég felé, a pipa vörösen izzott. Jézus képes megérteni az emberi létezés csúnyaságát. Az emlékeit, Annácska, beszennyezte a stressz. Annácska felkacagott. Károgó, fülbántóan éles kacagása volt. Tudja, tiszti, én egy szép életről álmodtam. Olyanról, amilyen a lányregényekben, meg A Guldenburgok örökségében, meg a Dallasban van. Ezért iratkoztam be a kertészeti egyetemre. Egyszer majd egy kastély kertjét gondozom – így képzeltem. Most itt vagyunk: egy kastélyban. De én már nem élek. Csak létezem. Egy biológiailag funkcionáló testben vagyok, bezárva egy csontdobozba, a koponyámba. De ez nem élet. Ez nem Az Élet.
Nem lehet ennyire biztos benne, hogy elkárhozik, hiszen maga mondta: minden virág az ég felé néz. Elmosolyodott. Tudja, az ember tudatában van annak, ha lekésett egy vonatot. Látszik rajta, hogy lekéste. Igaz? Igaz – egyeztem bele. Rajtam is látszik, hogy lekéstem az üdvösséget. Ugyan már, Annácska…Ne hazudjon, tiszti! Utálom, amikor egy pap hazudik, vagy mellébeszél. Maga hiteles kell legyen! Nem vagyok az az ön számára? Nem. Felálltam. Itt abba kell hagynunk akkor a beszélgetést – gondoltam. Elmenekül a választól, tiszti? Elindultam a kastély felé. Aztán, mint hajdan a jehovista Colombo, visszafordultam. Mintha valamit elfelejtettem volna megkérdezni. Tudja, Annácska, mi a válasz? Mire mi a válasz? Tudja azt maga jól. Az ilyenekért, mint magácska, halt meg Jézus. Nem az egészségesekért, a hívőkért, a keresztényekért, hanem az emberért. Az emberért. Visszafordultam, és folytattam az utam a doki irodája felé. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Jó választ adtam. Annácska hangja mégis utolért. Könnyű magának, tiszti, maga még él.
Horváth Csaba (Kiskapus)