A fenyőfa alatt ültünk. Mondhatnám úgy is, hogy „a mi fenyőnk” alatt. Hallgatással kezdtünk. Kicsit úgy éreztem, mintha már mindent elmondtunk volna egymásnak, és „nyitott könyv” lenne az életünk egymás előtt. De ez hazugság lett volna: a nyitott könyv és a nyitott ajtó is. Hoztam kávét az ajtón túlról, az automatából. Egyikünk sem nyúlt még hozzá, csak gomolygott a gőz a papírpoharakból. Egy kék munkaruhába öltözött karbantartó munkás ment át az udvaron. A szárító egy fedett, csűrhöz hasonló építmény volt, télen-nyáron itt szárították a lepedőket, ágyhuzatokat. Átsietett a lobogó lepedők verdeső szárnyai között egy ajtóhoz, szerszámos kamra vagy műhely lehetett arrafelé. Kisvártatva hangos káromkodást hallottunk, majd láttuk, amint a szaki elmegy. Hozott egy kalapácsot, két erős ütéssel leverte a lakatot, és bement az ajtón. Ismét volt egy nyitott ajtó – de ez sem a nyárba vezetett. A kalapácsütésekre Annácska összerezzent, én a pipámat kezdtem keresni.
A lakatok – mondta Annácska. Micsoda? Eszembe jutottak a lakatok. Amikor megismerkedtem a férjemmel, Gyulával, egy szerelem-lakatot helyeztünk el a vasúti híd korlátjára. Azt jelképezte, hogy örökre egymáséi leszünk, elválaszthatatlanok és boldogok. Egy idő után a lakat már a fogságot jelképezte: én voltam a rab, ő pedig a rabtartó. Tudod, tiszti, a lakatok nem nyílnak meg olyan könnyen, mint az ott hátul – intett fejével az épület felé, ahol az imént a szaki leverte a lakatot. A kövek nem hengerednek el olyan könnyen és csoda módon, mint a te húsvéti prédikációidban. A kövek ott maradnak. Megszokjuk őket, tiszti. Megfeledkezünk róluk, mert terhük már annyira mindennapos, hogy nem is tudnánk nélkülük élni. Néha úgy tűnik, már nincsenek ott, eltűntek, vagy valaki eltüntette őket, kivette az életünkből. Pedig ott vannak, csak nem éppen rájuk figyelünk. A lakatok is ilyenek. Bólogattam, mintha érteném, vagy egyetértenék vele. De nem így volt – csak hallgattam, de nem hallottam meg. Minden lakatnak van kulcsa, Annácska – válaszoltam rutinból. Annácska elmosolyodott, kicsit szánakozva nézett rám. Tud még ilyen okosságokat? Igen – feleltem sietve. És mi van, ha elvész a kulcs, tiszti? – kérdezte. Jézus minden lakatot ki tud nyitni. Leveri, Annácska, a maga életéről is a rozsdás, kulcs nélküli lakatot. Ha élnék, igaza lenne talán.
Megtaláltam végre a pipám. Rendben van, Annuska. A gyufa sercent, és a tűz megvilágította arcunkat, mint a pásztortűz. Mi van rendben? Értem, amit mond – válaszoltam. De nem lakatokkal kezdődött a szerelme. Valóban nem. Az emlékfüzetembe valaki ezt a verset írta: Az élet tengerén van egy kicsi sziget, BOLDOGSÁG a neve, az legyen a tied. Elmosolyodtam – nekem is írták ezt a verset az emlékkönyvembe. Úgy képzeltem, valóban így lesz. Egyszer majd a háborgó élet tengerén kikötök a boldogság szigetén. Érted? – váltott tegezésbe. Mert az nekem jár. A boldogság. És most itt vagyok – egy partra vontatott hajó. Ha élnék, még lenne esélyem helyrehozni a rossz döntéseimet. De már csak beszélhetek róluk, változtatni nem tudok. Annuska, nemcsak viharok vannak, örvények és hullámverések, hanem, ahogy maga is hitte és mi is hisszük, vannak megmenekülés-szigetek. Tiszti, te álomvilágban élsz! Nem álomvilág ez, Annuska! Azt hittem, Gyula lesz a boldogság szigete. De az életem börtönszigetté változott. Azt hittem, majd azután jobb lesz, de a halál után egy másik börtönbe kerültem, ami már végleges. Azt hittem, a menyország is olyan magától értetődően jár, mint a boldogság szigete. Csak ringatózni kell egy templomhajóban, énekelgetni, mosolyogni, imádkozni, és minden elrendeződik majd. Voltam egy ifjúsági, keresztény táborban. Az volt a vezérgondolata, hogy: Hol szeretnéd eltölteni az örökkévalóságot? És milyen volt? Hatásvadász. Folyton a lelkiismeret-furdalásra hajtottak, hogy legyen bűntudatom. Érezzem rosszul magamat, bűnösnek, alávalónak, hogy azután manipulálhassanak. Minden titkomat kiszedték belőlem, bűnvallás címén. Értem – belekortyoltam a kávéba. A titkoktól szabadult meg, nem a kövektől. Nem ugyanaz? Nem. Ha azt mondja Annuska, hogy a kövek nem gördülnek el, és nem veszi ki őket senki, ezzel egyetértek. De nem ez a vége, nem szabad itt megállnunk. A kövekre termőföldet lehet hordani. Jézus ezt tette. Az ő országából hozott termőföldet, amivel elfedi a köveket, hogy Annácska élete ismét teremjen, gyümölcsöt hozzon. Még akkor is, ha a kövek ott vannak. Higgye el, van kiút. Annácska is belekortyolt a kávéba, ami már kihűlt. Rózsagyökér? – kérdezte, a pipámra nézve. Igen, az. Megismerem. A rózsák leveleit levertük. Volt egy gépem is hozzá, amivel végeztem ezt a folyamatot. Gyakran voltam én is ilyen munkaruhában, hogy a tövisek ne karcoljanak össze. Csak az enyém piros volt. Szerettem ezzel a géppel dolgozni, főleg miután a férjem megvert és meggyalázott. Minden élet-gyűlöletet levertem a rózsákon. Sajnos ezt a műveletet csak egyszer végeztük évente, ősszel. Utána kiszántottam a gyökereket, kupacokba raktam. Locsoltam őket, nehogy kiszáradjanak. A vevők messze földről jöttek, Olaszországból, Hollandiából, Jugoszláviából. Az olaszok voltak a legrosszabbak, mindig lealkudták az árat. Pedig sok munkám volt benne. Nekem is virágnak kellett volna lennem – sóhajtott Annácska. Kinyílni. Illatozni. Szebbé tenni a világot. Mint ahogy maga szokta mondani, tiszti, a temetéseken: az ember élete fű, és amikor az Úr szele ráfúj, mind elmúlunk. Elszáradunk. Öncélú életet éltem, csak magamnak, magamért. Nem készültem arra, hogy egyszer majd fújni fog az Úr szele. És, ahogy folytatódik, ugyebár ezt maga jobban tudja, tiszti, az Úr beszéde megmarad örökké. Mi nem. De az Ő beszéde igen. Erre voltak az ünnepek, vasárnapok elrendelve, felkínálva. De nekem nem kellett. Még ha rövid életűek vagyunk is, Annácska, szebbé tudjuk tenni a világot. Igen. De én nem engedelmeskedtem ennek a parancsnak, és egy nap rám fújt az Úr szele. A mondat másik fele már nem érdekelt. Az Úr beszédével. A kedvenc rózsáimat lepréseltem a Bibliámban, amit az ifjúsági táborban kaptam. Abba préseltem le a virágokat, ahelyett hogy olvastam volna. A virágok kilapultak, színüket vesztették, majd illatukat. Szépek voltak így is, de élet már nem volt bennük. Nem kapcsolódtak a gyökérhez, nem volt élet-keringés bennük, csak létezés. Én meg nem tudtam életet adni nekik, hiába voltam kertész. Nem tudtam visszahozni a korábbi színüket, illatukat. Én sem tudok sem életet, sem hitet adni – válaszoltam. Csak beszélek a gyökérről, ami életet ad. A férjem leszárított, akár egy rózsát. De a rózsákat is lehet különböző helyekre tenni. A szépeket kristályvázákba a tiszta szobába, a fonnyadtabbakat a temetőbe. Sokat onnan is ellopnak. Igen. Néhány hét alatt kiderült, a kapcsolatunkban nem lesz kristályváza. Tiszta szoba. Két lábon járó beszélő háztartási gép voltam, egy életen át. Amikor rájöttem erre, akkor tudatosult bennem az, hogy a lakat nem az összetartozást és sírig tartó szerelmet jelképezi nálam, hanem a rabságot. Vártam, tiszti, a maga Jézusát, hogy szabaddá tegyen. Hiszen azt jelenti a neve: szabadító. Nem? De, igen azt jelenti. Nem érkezett meg? Nem. Ekkor vesztette el a hitét? Igen. Felálltunk. Bekísérem a szalonba.
A doki ajtaja nyitva volt. Amikor észrevett, intett, menjek be. Annácska továbbment, akár egy árnyék. Gyere, tiszti, ülj le! Nem volt egyedül. Egy nála idősebb, ősz hajú, tömött bajszú, vastag fekete keretes szemüveget viselő kolléga állt mellette. Ülj le, és mesélj. Miről meséljek? Megvan már a diagnózisod? Igen, azt hiszem, Annácskának Coraline-szindrómája van. A doki megértően bólogatott. Értem, tiszti. A másik fürkésző tekintettel nézett. Doki, ha megbocsátanak, én most elmennék, mert dolgom van, majd legközelebb megbeszéljük Annácska esetét. Persze, tiszti, menj csak! Kezet fogtunk. A doki a szemüveges férfi felé fordult. Ő egy érdekes páciensem. Papnak hiszi magát, aki lelkigondoz egy Sutyinszki Anna nevű nőt, aki kertész volt, de már meghalt és elkárhozott. Ezt viszont csak ő látja. Mindig a fenyőfa alatt ül, beszél vele, kávéznak. Amúgy csendes páciens, egyáltalán nem agresszív. Ezt a kezelést alkalmazom nála – emelte fel a papírt az íroasztaláról.
Horváth Csaba (Kiskapus)