Ősz lett. Ilyenkor a betegek többet voltak bent, mint odakint. Az ajtó elválasztotta őket. Egyesek a teremben sakkoztak, kártyáztak, keresztrejtvényt fejtettek, mások ápolói felügyelettel végeztek valami foglalkozást – „rehabilitációsnak” mondták, de én nem hittem ebben. Az ajtón kívül álltam, és a kivilágított terembe kukucskáltam. Miután meguntam, visszaültem a fenyőfa alá, ahonnan követni lehetett a lemenő napot.
Egyszer minden boldogtalanságnak vége szakad, tiszti – szólalt meg Annácska. Lefelé bámult, cipőjével ábrákat próbált rajzolni a porba. A boldogtalanság nem tart örökké. A testem, és benne a szerveim működtek. Csak én nem voltam ott. Pusztán léteztem. Ma már így emlékszem vissza. Sajnos, van emlékezet. A boldogság szigete nem a mennyország volt. A kettőt összekeverjük, összemossuk. Ennek egyszerű oka van: a tudatlanság. Nem érdekel bennünket a mennyország, nekünk csak a boldogság szigete kell. Krisztus nélkül.
A mennyország létezik. Erről pontos értesüléseink vannak a bibliai kijelentés alapján. A boldogság szigete egyféle jókívánság, mintha csak azt mondanánk: egészséget, hosszú, boldog életet. Szóvirág csupán – mondom én, a kertész. A férjemet Kormos Gyulának hívták. Furcsa név ez, merthogy a lelke is kormos volt. Sokáig reménykedtem, hogy majd elszáll a korom, és rendes ember lesz belőle. Azt hittem, az álmaim majd felülírják a valóságot. De akinek a lelke egyszer bekormosodik, az örökre úgy marad, hidd el nekem, tiszti. Tudom, mit beszélek. Nagyanyám újságpapírral törölte meg a lámpaüveget, nem túl finom mozdulatokkal. Kislányként áhítattal figyeltem. Azt hittem, varázslatot látok, hogy a papíron levő szavak hogyan változtatják áttetszővé a lámpaüveget. A szavak tisztító ereje lenyűgöző volt. A korom rátapadt a betűkre, mintha a betű magára vette volna. Azt hittem, a szavaim majd megtisztítják a lelkét. De nem ez történt: engem is bemocskolt. Én kellek neked, vagy a templomos hülyeséged?! – kérdezte tőlem. Ma már így fordítanám le: a Korom, vagy a Világ Világossága kell nekem? Nem akartam vénlány maradni, és bíztam magamban. Azzal biztattam magam, hogy a szerelem nem ismer határokat. De tévedtem. Ne hibáztassa magát, Annácska. Mindannyian hozunk rossz döntéseket, amelyekről aztán úgy gondoljuk, hogy megbocsáthatatlan tévedések voltak.
A doki leült mellém. Észre sem vettem, hogy közeledik. Lehet, az árnyékból lépett ki, ahogy az árnyak fokozatosan nyúltak, és engem elvakított a lemenő nap narancskorongja. Hogy vagy, tiszti? Köszönöm, remekül – mosolyogtam szívélyesen. A múltkor elsiettél, és nem beszéltük meg Annácska esetét. A kolléga is kíváncsi lenne erre a „Coraline-szindrómára”, mert mi nem ismerjük ezt a diagnózist. Én neveztem el így, magamnak. Neil Gailmannak van egy könyve: Coraline. Annácska felnézett. Tudod, tiszti, kislány koromban volt egy kedvenc könyvem, az volt a címe: Coraline. Túl voltam már a gyermekkoron. Elolvastam a Kis herceget, az Alice csodaországbant és az Alice tükörországbant, de egyik sem adott választ a kérdéseimre. Egyedül ez a könyv: Coraline. Nem Caroline, ahogy helyesen hangzana, hanem ilyen tükörtorzításosan. Mesélj róla! – biztattam. Egy család, apa, anya és egy kislány új házba költöznek. A szülők elfoglaltak a munkával, apuka író, anyuka szerkesztő, egész nap elvannak az online térben, nincs idő foglalkozni egy már gyermekkorát búcsúztató kislánnyal. Így hát Coraline felfedező útra indul a lakásban. Egy titkos ajtóra, egy különleges átjáróra bukkan. Az alagút egy ugyanolyan házba vezet, mint az övék, benne egy anyával és egy apával, akit „másik anyának” és „másik apának” nevez. Minden ugyanolyan, csak szebb és jobb, és mindent szabad, amit itt nem. Később észreveszi, hogy a másik anyának és apának a szemei gombszemek. És ez mit jelent, Annuska? Szerintem szándékos ez a fordulat a történetben. Amikor ezt a fejezetet olvastam, akkor jegyzeteket írtam a lap margójára. Ide azt írtam, hogy abban a világban nincs szükség szemekre. Abban a világban megváltozik az érzékelés. Abban a világban nincs látás, mert nincs fény. Most beigazolódott, amit írtam, mert most sötétségben vagyok. Olyan értelemben, hogy nincs itt a Világ Világossága.
Folytasd, kérlek, a történetet, mi ragadott meg annyira benne? Van egy rész, amelyben ez a másik, démoni világ elrabolja a szüleit, és hogy kiszabadítsa őket, alkut köt a másik anyával. Ez a nagy tévedésem: azt hittem, lehet alkut kötni az ördöggel, és majd betartja a szavát. A hazugság atyja. A történet persze happy enddel zárul, a jó győz, és a gonosz elnyeri méltó büntetését, mint a mesében. Sokáig azt hittem, ez a jézusozás is csak mese, amit kinő az ember, mint a gyermek a rugdalózót. Innen van, doki, a „Coraline-szindróma” elnevezés.
Annácska azt hiszi, egy másik világban él. A kárhozat dimenziójában, és onnan nem tud szabadulni. De ez csak a tévképzete: van szabadulás. A doki biztatóan bólogatott. Most már értem. Erre a jelenségre nekünk, orvosoknak is megvan a szakkifejezésünk, de ez most nem fontos. A megoldás a lényeg. Hogyan hozzuk ki abból a másik világból? A Coraline-ban tükör van. A tükrök nem tükröződő felületek, doki, hanem átjárók. Nem emlékszik, hogy amikor valaki meghal, letakarják a tükröt? A doki a szemembe nézett, bólintott. Annácskára néztem. Annácska, ez a megoldás. A Szentírást sokszor tükörnek mondjuk. Az ige tükre. A parancsolatok tükrében vizsgáljuk a lelkünket úrvacsoravétel előtt. De ez a tükör összetört már, tiszti, kormos és törött. Legalábbis ez a fele. A tiéd nem. Te még élsz. Nem szóltam semmit. Megkerestem a rózsagyökér pipámat, és megtömtem. A nap lement, feljött az első csillag. Annácska folytatta: a férjem nem csinált semmit. Nem segített nekem, nem dolgozott. Videojátékozott. A Mario 64-es nintendót nyomta naphosszat. Bólogattam. Az jó. Ismered? Nem arra mondtam, hogy jó. Hanem eszembe jutott róla valami. A játék világokra van tagolva. Minden világban meg kell szerezni az összes csillagot. Nekem, tiszti, ebben a világban egyetlen csillag is elég volna: a „fényes hajnali csillag”, ahogy Jézus magát nevezi a Jelenések könyvében. Nagyszerű! A csillagoknak nagy a vonzásuk. Jézus azt mondta, ha felemeltetem, mindeneket magamhoz vonzok. Amikor lefényképeztek az esküvőnkkor, villanófényt használtak. Ez elvakított egy kis időre. Ilyen érzés volt, amikor megérintett egy-egy mondat a prédikációból. De semmi több, csak felvillanás. Nem világosság. Érted, tiszti? Értem – feleltem csendesen. Szóval csak pillanatnyi élményeid, felvillanásaid voltak, nem jártál világosságban. Igen, pontosan. Emlékszel, tiszti, amikor meséltem a hitmélyítő táborról, ahol a Bibliát is kaptam? Igen, emlékszem. Hol volt a tábor? Kisdisznódon. Hányban? Talán kilencvenháromban, de nem vagyok benne biztos. Ott hallottam az utolsó nap egy történetet. Egy fiatalembernek éjszaka fájt a foga. Elment a sürgősségire, mert már nem bírta. Az orvos fiatal volt, kihúzta a fájó fogat. A páciens örült, hogy megszűnt a fájdalma, csak a vérzés nem akart elállni. A doki felhívott egy tapasztaltabb kollégát, mit tegyen. Addig a beteg, mivel jobban érezte magát, elment a rendelőből, és elnyelte az éjszaka. A doki, amikor látta, kirohant a városba, hogy megkeresse, de nem találta meg. Kiabálni kezdett, hogy állj meg, mert elvérzel! De hiába. A fiatalember örült, hogy megszabadult a fájdalomtól. Egy padon találták meg másnap reggel. Elvérzett. A pillanatnyi felvillanások, hangulatok, szép igék, jó prédikációk, nagy igazságok hatása elmúlt. Elvérzett az életem. A bűn nem tűnt el az életemből, csak mert meghallgattam néhány építő keresztény beszédet, elmentem párszor templomba, vagy beiratkoztam egy gyülekezetbe. Elvérzett az életem. Azért vagyok itt. Pedig utánam is kiáltottak. Tudod, hogyan fogadtuk ezt a történetet? Hogyan? Nevettünk. Ilyen ostobaságot! – mondtuk. Most már késő bánat, tiszti. Oda kellett volna állnom Jézus elé, mint a vérfolyásos asszonynak, és mindent elmondani neki igazán. Ez az odaállás sohasem történt meg.
A doki kérdőn nézett rám. Most mi legyen, tiszti? Felálltam a padról. Körülöttünk sötét volt. Fáztam. Bekísérlek, tiszti – szólt a doki. Kezét a vállamra tette, és megkérdezte: tiszti, régóta látod a halottakat? Egy jó ideje már – válaszoltam. Amikor beléptünk az üvegajtón, észrevettem, hogy egyikünk sem tükröződik benne.
(Horváth Csaba: Kiskapus)