Doki, én nem hiszek a szellemekben, a földönkívüliekben, visszatérő halottakban, vámpírokban, zombikban. A doki csendesen bólogatott, majd felnézett, és elmosolyodott: Én sem. Ezekben én sem. De akkor mi a te magyarázatod, tiszti? Az én magyarázatom? – ismételtem meg a kérdést, mintha csak időt szerettem volna nyerni, valójában pedig féltem elmondani, nehogy kinevessen. A pokol feltör a bioszférába. Az ördögök teste nem biológiai rendszer, inkább kaotikus szerkezetű. Úgy változnak, hogy a pokol kapuin (nevezzük most ajtónak) túl is tudnak létezni és megjelenni. Legalábbis vannak olyan helyek, helyek és idők – pontosítottam, és ez a közelség, vagy inkább jelenlét megváltoztatja az agyi kémiánkat, ez produkálja ezeket a tévképzeteket, amiket aztán valóságként érzékelünk. Mint ahogyan az ellenkezője is igaz: az Isten lelke megváltoztatja az agyi kémiát akkor és ott, amikor neki tetszik, és az eredmény jelenés, látomás, kinyilatkoztatás. Amennyiben – ha úgy tetszik – racionális választ, magyarázatot vársz tőlem. Nem tudom, mennyire racionális ez számodra.
Körülnéztem az udvaron. A betegek kis szigeteket alkottak az egészséges világban. Úgy tűnt, mintha a betegség, a romlás, a bűn megette volna, elpusztította volna mindazt, ami jó és szép és egészséges. Miért múlik el minden, ami szép? – jutott eszembe. Annácska mellém szegődött: Én is feltettem ezt a kérdést. Miért hervadnak el a legszebb rózsáim a kertészetben? Kicsit úgy éreztem, mindig én is velük hervadok. Egy darabka eltávozik belőlem, amikor elnyílnak. Egy kevés jóság, szépség, egészség, emberség, hit, remény. Egyszóval minden, minden, ami emberré tesz. És megtaláltad rá a választ? Most már tudom a választ, tiszti, de már késő. Olyan szívesen gondolok vissza arra, amikor még ember voltam. Amikor arra kerestem a választ, hogy milyen egy boldog élet. Elmosolyodott: A férjem, amikor még udvarolt, egy levélben leírta nekem A szeretet himnuszát, az Újszövetségből. A legszebb mondata ez volt: „a szeretet soha el nem fogy”. Akkor úgy éreztem, megtaláltam a boldogságot. A garancia is megvan hozzá, a szerelem soha el nem múlik. Úgy örültem, hogy ebben a világban van valami, ami megmarad. Mindig csak azt hallottam, elfogyott, nincs, nem lesz, elmúlt, elkéstem, az a vonat elment már. Megköszörültem a torkom. Pipára gyújtottam, és Annácskához fordultam: Most ugye nem baj, ha nem megyek bele az agapé-szeretet, a filia-szeretet és az erósz-szeretet értelmezésébe, mert ezeket már mindenki tudja, és sokszor elmondják. Hozzáteszem, feleslegesen. Igen, igazad van. Ezekről sokat hallottam, de nem érzem, hogy ezek a dolgok előrébb vittek volna bármiben is. Annyit tudtam, hogy az Isten szeretete nem fogy el, a miénkkel ellentétben. Mert az én szeretetem elfogyott. Mindenem elfogyott, tiszti. Először a szépségem, majd az egészségem, az időm, a családom, a barátság, az anyai szeretet, és ami legrosszabb, a lehetőségeim is megfogyatkoztak arra, hogy helyrehozzam a dolgokat. Aztán rájöttem arra, mi fogyasztja és eszi meg mindezt: a bűn. A bűn mindent megesz, az emberi szeretetet is. Azért gyűlöljük egymást, mert a bűn megeszi a bennünk levő kevés isteni szeretetet. Itt, a pokolban ez a legrosszabb. Elfogy a szeretet, a vágyakozás, a sóvárgás. Itt minden elfogy, és a folyamatos kiüresedés elviselhetetlen. Ez okozza a legnagyobb szenvedést, hogy nincs szeretet, elfolyik. Itt jöttem rá, hogy mit veszítettem. Mit? – kérdeztem. Azt, hogy Isten világában éppen fordítva működik minden. Éspedig? Ott a szeretet eszi meg a bűnt. Ahogy mondanánk, a befőtt teszi el a nagymamát, vagy a vas eszi meg a rozsdát. Ez a szeretet törvénye, ami Isten Országában működik. A pokolban pedig a bűn eszik meg mindent. A világban, amiben éltünk és még élsz, az a törvény uralkodik. Ahol a bűn az erősebb, és mindig megeszi a szeretetet, a legerősebbet is. Csak az Isten kiáradó szeretete képes magára venni, karanténba helyezni a bűnt, és megsemmisíteni. Nem a mi kislányos, lányregényes szeretet-szerelem elképzeléseinkről van szó. De akkor nem érdekelt, most meg már késő. Egy másik törvény alatt vagyok: a bűn törvénye alatt.
Folyton az eszemben van az elszalasztott lehetőség. Emlékszel, tiszti, hogy meséltem a gyermektáborról és az ifjúsági táborról? Igen. A gyermektáborban volt egy szép történet, amire még most is emlékszem. De most már fáj. Akkor nevettünk rajta a barátnőimmel, mert olyan gyermetegnek tűnt, mi pedig már nagylányoknak képzeltük magunkat, akik nem foglalkoznak efféle gyermekmesékkel. A tábor maga a kincskeresésről szólt, arról, hogy mi is kincsek vagyunk, minket is keres az Isten – viszont mi is keresők, érték-keresők vagyunk, akik Istent keressük, aki a legnagyobb kincs. Most a legnagyobb kincs, amikor már elérhetetlen számomra. De elmesélem az esetet, ami akkor olyan nevetséges volt, most meg sírok miatta. Egy öreg tiszteletes mesélte. Már ez is olyan nevetséges volt számunkra, mert ódivatúnak gondoltuk, azt hittük, semmit sem tud az életről s mai fiatalságról, csak ül a dohos irodájában, és várja az angyalokat. Ő beszélt az Isten szeretetéről, még most is emlékszem a szavaira: olyan, mint amikor a kagylóba bekerül egy homokszem. A kagyló teste az Isten szíve, a homokszem pedig a bűn, amely sérteni kezdi a kagyló testét. Ekkor a kagyló izzad, vérzik, hogy körülzárja a homokszemet. Ezen nagyot kuncogtunk mi, lányok. És akkor azt kérdezte, hogy tudjuk-e, mikor serkent ki először Jézus Krisztus vére? A bátrabbak azt mondták, amikor megkorbácsolták, mások a töviskoronára tippeltek, az okosak pedig arra, hogy akkor, amikor arcul verték a főpap előtt. Egyik sem volt jó válasz. A Gecsemáné kertben, amikor imádkozott, amikor még emberi kéz nem is érintette. Mert ő az a kagyló, aki eljött ennek a bűntengernek a fenekére, és magára vette a bűnt. Ezen megint csak kacagtunk. Jézus, mint kagyló… A tiszti bácsi pedig, nem törődve a kuncogásunkkal, tovább folytatta. Annyira gyötörte az ember bűne, hogy vért izzadt. Irtózott tőle, azt kérte, hogy az Atya vegye el tőle. De nem ez történt. Ekkor kezdett szenvedni. És így keletkezett a fehér ruha, amit az övéinek ad majd. Nekem a menyasszonyi ruhám lesz fehér! Nem várok én a Jézus ruhájára! – mondtam akkor, és nevettünk, hogy alig tudtuk abbahagyni. Most kellene az a fehér ruha. Fázik a szívem. Jó volna, ha körülvenné a szívemet, és átmelegítene. Október volt. A fák lombjai ilyenkor a legszebbek. Én is fázni kezdtem. Kell lennie megoldásnak… Ha tényleg létezik bűnbocsánat, akkor Annácskának is van. És akkor ismét szabad. Tiszti, Jézus egykor a szívem ajtaja előtt állt és zörgetett, most én zörgetek a mennyország ajtaján. Ha akkor kinyitottam volna, nekem is kinyitnák most… de már késő.
Igyunk egy forró teát, tiszti – javasolta a doki. Hátha megváltoztatja az agyi kémiánkat. Nevetett: Nem is mondasz hülyeséget! Jó volna egy olyan teakeverék, vagy készítmény, amit ha beveszünk, mindent helyesen látunk. Csak helyes és jó döntéseket hozunk. Szép új világ. Igaz, tiszti? Néztük a gőzölgő csészét. A jóságot nem lehet csak úgy bevenni, lenyelni, kémcsövekben előállítani titkos kormányzati laboratoriumokban. Hanem? – kérdeztem. Mondd meg te. Előbb meg kell ismerni, aztán el kell fogadni. De nem a jóságot, hanem az igazságot. Itt sok jó ember van, és milyen kevés ismeri az igazságot. Tiszti, ha amíg éltünk, nem ismertük meg, most már késő. Igen. Bólogattam. Most már késő. Az ajtóra néztem. Zárva volt, és nem állt előtte senki. Jézus sem.
Horváth Csaba (Kiskapus)