Jöjjön, tiszti, ez a maga esete – mondta a doki. Éppen csak kiszálltam az autóból.
A pszichiátriai kórház egy régi kastélyban működött, amiben korábban tüdőszanatórium volt. Néha bementem meglátogatni a betegeket, lelkigondoztam őket. A doki mindig felhívott, amikor különleges eset érkezett. A „különleges” szót ő használta. Nem tudtam, hogy ez mire vonatkozik: számára különleges, vagy számomra? De azt hiszem, rám gondolt ilyenkor. Egy hatvan év körüli nő ült a padon, egy hatalmas fenyőfa alatt. Semmibe révedt tekintete rezzenéstelen maradt, ahogy megálltunk előtte. Egy hete van nálunk – kezdte a doki –, Annának hívják. Virágkötészettel foglalkozott. És miért van itt? – kérdeztem a dokit. Azt majd te megmondod – mosolygott. Ördögöket, angyalokat lát? A doki levette a tekintetét az asszonyról, és a többi betegre nézett. Néhányan kis csoportba tömörülve cigarettáztak, mások az eget nézték merev testtartással, mintha csillagokat keresnének, vagy madarak röptét tanulmányoznák. Azokat látnak itt elegen – mondta a doki –, akkor egyszerű dolgunk volna. Az utolsó mondatot mintha nem is nekem szánta volna.
Magatokra hagylak – váltott tegezésbe. A doki mindig is felváltva magázott és tegezett engem. Aztán elment. Csak a fehér, galambszárnyra emlékeztető köpenye különböztette meg a többi betegtől. Ezen a „csak”-on elmosolyodtam. Leültem Anna mellé. Hallgattam a madarak csiripelését. Mintegy húszpercnyi hallgatás után rám nézett, a tekintete megakadt a karingen. Maga pap? Igen. Visszafordult, és a semmit bámulva beszélni kezdett. Szólítson csak Annának, vagy Annácskának, ahogy tetszik. Így szólítottak, amíg éltem. Rám nézett. Kék szeme volt. Égszínkék, gyönyörű szemek. Megborzongtam. Mit jelent az, hogy amíg éltem? A dokit kerestem tekintetemmel. Reménytelenül. Most ez a nő zombi, vagy tudathasadásos? Vagy mindkettő?
Sutyinszki Anna virágkereskedő voltam. Idegesített a múlt idő használata, de nem szóltam semmit, majd kiderül. Kell lennie valamiféle magyarázatnak. És miért nekem való eset? Valóban nem tudja, hogy még él? Talán Cotard-szindrómában szenved. A hideg lassan, centiméterenként kúszott fel a hátgerincemen, és az autóm nagyon messzinek tűnt. Igen. Folytassa, kérem. Mindenféle virágot árultam és termesztettem. Vörös rózsát a szerelmeseknek, száraz virágot a halottaknak, krizantémot a rossz lelkiismeretűeknek. Itt megállt. Tudja, mindig azt mondtam halottak napja előtt, amikor ölszámra vásárolták tőlem a szebbnél szebb krizantémokat, hogy késő bánat. A rossz lelkiismeret virága ez. Most viszitek a virágot, de amikor élt, akkor nem becsültétek meg. Most siratjátok, de már késő. Őszülő fürtjei lebegtek, mint egy boszorkánynak, ahogy a fejét rázta. Megharagudtak rám, de mivel nekem voltak a legszebb virágaim, visszajöttek hozzám. A zsidó temető mellett, a Nyilasok utcájában volt a virágkötészetem. Maga ezt kell hogy tudja. Lesütött szemmel egy fenyőtobozt rugdostam. Igen. Tudom. Tudja, ezek az emberek szerettek volna valamit helyrehozni. Vezekelni. Megbocsátást kapni a mulasztásaikra, még ha későn is. Mosolygott. Mosolya megvető, gúnyos volt. Az nincs. Bocsánat nincs. De volt virágom a szegényeknek is, a gazdagoknak is, a tanulóknak és a pedagógusoknak, a házassági évfordulókra és születésnapokra. Arrafelé mentek az emberek a templomba. Azért mentek oda, hogy találkozzanak egymással, hogy egymással beszélgessenek. Megráztam a fejem, de ő folytatta. Engem váratlanul ért, amikor Jézus megszólalt. Nem az életemben szólalt meg – sajnálom, hogy nem hallottam, amíg éltem. Itt nincsenek lángok. A lángok belül vannak, a szívemben. De nem Jézusért ég ez a szív.
A sürgősségen tért magához – mesélte később a doki. Ismerős neked az „ördög lehelete”? Nem. Nem ismerős – válaszoltam. Kábító hatású növény. Abból készített teát, és megitta.
Hallgattunk ismét egy fél órát. Nekem is volt templomom, papom, egyházam. És akkor? – kérdeztem kicsit bizakodva, hogy most már rátaláltunk arra az ösvényre, ahol elkezdhetem a lelkigondozást. De nem volt megszólalt Istenem, nem volt megszólalt Jézusom. Egy néma Istenem volt, akinek én a fecsegő híve voltam. Azért mentem a templomba, hogy a virágaimban gyönyörködjem. Az öreg tiszteletes megdicsért – a dicséretért mentem, nem Istent dicsérni. De ez az új pap nem dicsért már meg a virágaimért, és a híveket sem dicsérte. Nem is szeretik. Mindig csak a lelkiekről beszél.
Csak a magam szántóföldje érdekelt. Kérdőn néztem rá: Ezt hogy érti? Tudja, ökröt vettem, szántót vettem, most nősültem. A kifogások. Kaptam egy tálentumot, egy feladatot. Életre szóló házi feladatot. És nem csináltam meg. Gyarapítanom kellett volna, de nem tettem. Emlékszem, amikor iskolás voltam, és nem csináltam meg a házi feladatot, gondoltam, majd vágok egy pár szál virágot, és elviszem a tanító néninek. De nem fogadta el, beírta a négyest. A virágaim nem változtattak a helyzetemen. Istennek csak a virágaimat adtam, a szívemet megtartottam magamnak. Az az enyém, azt csinálok vele, amit akarok. A virágokkal meg akartam hatni Istent. Ki akartam fizetni. Lefizetni. De valójában figyelemelterelés volt, hátha akkor nem látja a bűneimet. A virágra figyel majd, és nem a készületlenségemre. Hátha nem tekint majd az Isten a függetlenségi törekvéseimre, arra, hogy nélküle akarok majd élni.
Bezártam Istent a templomba, az imádságaimban pedig elmondtam neki, mit kell tennie. Parancsba adtam neki a feladatait. Ha megtette, akkor elhalmoztam virágokkal. Hálás voltam magamnak, hogy ilyen áldozatkész és jó ember vagyok. Egy osztálykiránduláson a Bucegi-ben voltunk, hoztam onnan egy havasi gyopárt. Tudtam, hogy védett növény, és nem szabad letépni. De úgy gondoltam, nekem szabad, mert szeretem a virágokat. Mert kertészetünk van. Törvényen kívüliek vagyunk: a rendőrök is tőlünk vették a virágot. Ne higgye, hogy egy rendőr soha nem vesz virágot. A havasi gyopárt lepréseltem. Amikor ötödikben herbáriumot készítettünk, az enyém volt a legszebb. Benne volt a havasi gyopár is. Azt hazudtam, valakitől ajándékba kaptam. Hivalkodásból tettem, hogy ezt meg merem tenni. A tízest anélkül is megkaptam volna, de meg akartam mutatni, hogy törvényen kívüli vagyok. Öntörvényű. Mind azok vagyunk – válaszoltam.
Nos, mi a véleményed Annácskáról? – kérdezte a doki, és fel sem nézett egy vaskos szakkönyvből. Hogyan diagnosztizálnád? Még nem állítottam fel diagnózist – feleltem. Még csak most kezd beszélni. Sokat hallgatunk. Lassan nyílik meg, akár egy virág. A doki felnevetett: Szép hasonlat. Tudja, amikor kinyitunk egy könyvet, egy ajtót nyitunk ki. És reméljük, hisszük, hogy az ajtón túl nyár lesz. Első elképzelésem az örökkévalóságról az volt, hogy megérkezem majd valahová. Provence-hoz hasonló, idilli tájba érkezem, ahol már sokan dolgoznak. Almát szednek kosarakba. Sok kínai, néger, mindenféle rassz képviselteti itt magát. Mindenki mosolyog, mindenki vidám, hiszen soha el nem múló nyár van. Egy jehovista kiadványban láttam ezt a tájat korábban, a földi paradicsomot ábrázolta. Nagyon tetszett nekem. Felvettem velük a kapcsolatot: gyermekkoromból kifelé haladva megírtam nekik, hogy szeretnék ezen az ajtón belépni, és szeretnék megérkezni ebbe az idillikus állapotba. Ők pedig visszaírtak, küldték a propagandaanyagot, sok színes, plakátszerű képet, amiket kiraktam a kredencre. Az egyiken Jézus volt. Ősz hajjal. Kedvesen felém nyújtotta a kezét, egy buborékban a szája mellett ez a szó állt: gyere. A barátnőmmel azon háborodtunk fel, hogy ez az ember nem egy harmincéves figura. Rosszul ábrázolta, aki rajzolta.
Nem a rajzzal volt a baj, hanem a mi szemünkkel. A jelenések könyvében a visszatérő Jézusnak a haja fehér. A bűnnélküliség, tisztaság ábrázolása – egészítettem ki. Nem ismertük az Írást, és Jézust sem, ezért tűnt a képen öregembernek. Nevettünk rajtuk – milyen ostobák! Pedig mi voltunk azok. Ők voltak, akik ismerték az Írást, mi pedig kegyes szólamokat hallgattunk, amikből nem ismertük meg az Urat. Múló, pótolható, vallásos hangulattal távoztunk az istentiszteletekről. A forró húsleves és a panírozott rántott hús, a desszert és a magyar nóta a rádióból, elfeledtette velünk azt, hogy néhány órával azelőtt ott álltunk egy nyitott ajtó előtt. Az ajtó összeköt vagy elválaszt. Jézus azt mondta, én vagyok az ajtó. Nyitott ajtót adtam neked.
Volt egy macskám. Nem szerette a telet. A házunknak sok ajtaja volt. A macska télvíz idején mindig ugyanazt csinálta: sorra próbálta az ajtókat. Azt remélte, az egyik ajtó a nyárba nyílik.
Horváth Csaba (Kiskapus)