Az emlékező város

Hejh az lesz ám a nap!…és még sem tudom, hogy

   Mit szeretnék jobban:

   Haza menni-e majd a harcz végén vagy itt

   Elesni  a hadban?

   Társaim arczáról, a kik elhullanak,

   Én arról azt látom:

   A hazáért halni legnagyobb boldogság

   Ezen a világon!

 (A honvéd – Petőfi Sándor)

N.M a Feldunai – hadsereg 29.889 sorszámú honvédhuszára, hétfőn tizenhét óra 33 perckor,  megvizsgálta az utolsó tartaléknak megmaradt egyszeri használatra elegendő lőszerét és vérfoltos,  izzadtságtól átitatott mentéjét kigombolva megállította fáradt, kimerültségtől ziháló lovát… Kardját a nyeregkápára akasztva leugrott a sorsába beletőrődőtt kancájáról, megpaskolta annak tajtékos homlokát és elindult  a gúlába rakott fegyverek felé… Középütt fehér selyemzászlót lengetett a szél, szegélyeit piros és fehér háromszögek cakkozták, Szűz Mária pedig ölében a kis Jézussal  megrendűlten tekintett le rá… A csatornahídtól nem messze 144 ágyú  szorosan egymás mellett védtelenül nézte ahogy könnyeivel küszködve még egyszer utoljára megcsókolja  a trikolórt, amelyre nagyanyja egy harcos nemzedék legszebb álmait, a győzelem és a szabadság álmát hímezte rá vérpirossal: Éllyen a Független Magyarhon Szabadsága… a zászlót, amely megannyi fájdalmas kudarcnak volt történelmi tanúja, de látott világraszóló csodákat is. Látta hogyan alakul át egy jámbor szántóvető nép haragos, szilaj tengerré, fegyelmezett hadsereggé, hogy megküzdjön a zászlóra írt eszményért: a Szabadságért…

1849 augusztus 13-ikát írtak, és a szőlősi síkon további 30 lovassági és 29 gyalogsági zászló várakozott arra hogy síró – zokogó katonák utolsó csókjaikkal búcsút véve tőlük, elengedjék a cári intervenciós csapatok által kitervelt szentpétervári kálváriájukra…Halk nóta próbált elfojtott imákkal még egyszer utoljára csatába szállni:

A csatában selyemzászlók lobognak,

Körülötte magyar fiúk zokognak.

Ne sírjatok hű, szerető magyarok,

Igaz vérrel váltsátok a hazátok!

Még Aradon szépen szólott a banda,

Világosnál gyászba borult a haza.

Mintha sírt volna az Isten maga is,

Hogy maradna a földön egy magyar is.

 

Szomorúság szállott huszár szívére,

Mikor kiment Magyarország szélére.

Lova lába térdig vérbe szotyogott,

Magyar haza mégis árván maradott

(magyar népdal)

1849 augusztus 13-án, a világosi fegyverletétellel gyakorlatilag is kezdetét vette az a történelmi folyamat, amely a szabadságharc 13 tábornokának, október 6-ikai kivégzésének momentumával Aradot,  az emlékező város  örökségével ruházta fel, örökséget amelyet immár 170 éve,  tisztelettel és becsülettel fogadtak az előttünk levő és a kortárs nemzedékek és remélhetőleg az utánunk következők is .

A szabadságnak nincs szine. Elkopott..

Vissza kellene menni a múltba, kijavítani.

A szabadságnak volt színe. Fűszagú és zöld, fáradt vándorszínészek kocsiján koptatta a HAZA poros útjait a vén Európa mezején. Világtörténelmi változások híreit hozta a friss tavaszi szellő, amelyről akkor még nem lehetett sejteni hogy anarchia lesz vagy átalakulás. Talán csak egy dolog volt biztos: hogy a sohasem létező középpont csupán illúzió, és, hogy a nemzetnek nem maradt más választási lehetősége…

Majd fehér lett a színe a szabadságnak…Tatár és török nem tudott elpusztítani bennünket,  a magyar nemzet végre két lábra állt és lépett… A szabadságharc máig tartó varázsa talán abban a mindaddig példa nélkül álló nemzeti egységben  rejlik, abban a nemzeti összefogásban, amely képes volt 1848-1849-ben egy gazdaságilag visszamaradt ország korlátozott erőforrásait kiaknázva egy ütőképes hadsereget teremtenie, Európa haladó felének csodálatát is kivívva…

Aztán a fehér szín, sőt több is, elveszett. Valahol Vízakna és Déva között a ködben, úton Temesvár felé…

1849 október 6-ikájának hajnalán piros lett a szabadság színe. Mint a Vesztőhelyen levő tömegsírt borító piros virágok szírmai, amelyek az emlékezések és zarándoklatok,  hol tiltott hol szabad kegyeletének tiszteletére nyíltak ki.

Az emlékezet, a kollektív emlékezet leginkább csak a lényeget őrizte meg az elmúlt több mint 171 év történéseiből. Vissza kellene menni a múltba és kijavítani, hogy ne legyen több hősi halál, se háború. De talán fontosabb maga az örökség, amit tábornokaink hátrahagytak. Nevezzük nemzeti öntudatnatnak. Valami olyasmi ez, mint az önérzet az egyénnél. Mert nincs másik idő, mely befogadna sem másik ország, mely nevet adna. Legyen hivatásunk a nemzeti és nemcsak a nemzetiségi életet élni, mert különben elveszünk. Megmaradásunk záloga ez és ezt a hitet és alázatot tovább kell örökítenünk gyermekeinkenk.

1890 október 6-án, 130 évvel ezelőtt Aradon szobrot állítottak a 13 tábornok emlékére.

Nem tudom hányan emlékeznek még arra, amikor több mint két évtizede Dávid Ibolya mesélte első találkozását a szabadságszoborral… Nagyapjának szobájában volt egy kép a Szobor nőalakjáról, Hunniáról, akiről nagyapja rajongva mesélt neki és féltve őrizgette a képecskét… Hunnia felemelt jobb kezében ott van a koszorú, az igazi győztesek tiszteletére…De ugyanakkor a felemelt kéz egyben figyelmeztetés is: Mundus se expediet – A világ magától elrendeződik…

Horváth Levente (Arad)