Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! – Forgács rovat

A harang nehézkesen indult. Szinte lustán, mintha imbolyogna és nem biztos, hogy kongani fog. Két percet fog szólni. Gondoltam és leültem. Harangozunk, mert jelen vagyunk. Amíg szól a harang, van remény is. A harangzúgás remélem elnyomja majd a gondolataimat. Mester, a hajó viharba került. Kívül harcok, bent félelem. Mind meg fogunk halni, csak idő kérdése. Nem lesz jobb soha! Mind megdöglünk. És Te? Te mit teszel?! Mondd! Alszol. Nem törődsz azzal, hogy elveszünk. Mind oda fogunk veszni. Csak nem merjük mondani. Még magunknak sem. Még gondolatban sem. Csak így, a harangzúgás mögött Uram, hogyha lehet még Te se halld meg. A kollégák kint vannak a veszélyben, a barikádokon, a szennyezett világban. Velük mi lesz, ha elkapják a vírust? Ki vígasztalja meg családjaikat? Ki fogja meg helyettük a gyermekeik kezét és ki fogja felnevelni? Te Uram?! Majd le fogsz szállni és mindent megoldasz? Nem lesz jobb soha! Itt a vég! A harang még egy utolsót bongott, aztán csend lett. Mély csend. Nem mozdultam. A palást, mintha valami ólombélésű ruha lett volna, amit Csernobilban hordtak a katonák, úgy éreztem. Mint egy nagy fekete ólomharang, ami képtelen hangot adni. Elindultam a csendben. Olyan mély volt, mint amikor a tenger kisimul. Megálltam az oltár előtt. Meghajoltam. Egy pillanatra úgy éreztem a meghajlásból többé már nem fogok kiegyenesedni. Soha. Nincs már értelme egyenes gerinccel járni. Ez a világ már mindörökké gerinctelen, hajlott hátú marad. Aztán megfordultam. Halk szelíd hang szólalt meg. Bízzatok. Én vagyok. Emeld fel a fejed és nyisd ki a szemed. Mondd, mit látsz? Kinyitottam a szemem. A templom zsúfolásig tele volt. Bár a padok üresek voltak, a templomot ilyen tömve még sohasem láttam. Láttam a kiskapusiakat, ott volt Oltszakadát, az egész falu, aztán Felek, Szeben, Vízakna, Erzsébetváros, Martontelke, Medgyes, Arad és a karzaton a magyarországi testvérgyülekezet küldöttei, de ott voltak az olaszországi híveink is, akik Németországban és Ausztriában dolgoznak, és a messzi Kanada is ott volt. Ültessétek le őket. Mondta az Úr. És mind leültek. Így olvastam János evangéliumából aznap reggel. Nagy fű volt azon a helyen. Milyen jó, hogy most itt mind együtt vagyunk! Határok nélkül. Leülhetünk a Mester lábaihoz, úgy, mint eddig sohasem tettük. De miért? Miért nem indított eddig semmi? A nagy fűben igazán Isten elkóborolt bárányának érezhettük magunkat, akiket a pásztor kies legelőre vezet. Igen, tényleg így van. És mi nevettünk ezen. Méghogy az Isten eltart bennünket! Ugyan már, ki hallott még ilyet?! Ilyenben csak maga hisz, tiszteletes úr! Én vagyok az életnek kenyere. Szólalt meg Jézus. Aztán táplált mindannyiunkat a lelki kenyérrel, amelyre oly éhesek voltunk. Nem is éhesek, inkább kiéhezettek. Mint valami farkasok. A szeretetre, a törődésre, a vígaszra, a jó szóra, a bátorító érintésre, az igaz szóra, a nevetésre, az őszinteségre. Olyanok voltunk, mint a pásztor nélküli juhok. Csak voltunk. Csak léteztünk. De nem éltünk. Az Élet nem volt bennünk. Miközben beszéltem a teásbögrémbe beállított telefonom háromszemű kamerájába, halk zümmögést hallottam. Egy üzenet érkezett a telefonra. Berezgett és a kamera elmozdult. Már nem voltam képben. Már nem én voltam a középpontban. Csak nyaktól lefelé látszódtam. Nem baj, gondoltam, nem én kell jelen legyek, hanem az Élő Ige. Elmosolyodtam. Nocsak, szarvas-patás barátom, te is eljöttél?! Szinte gondoltam, hogy eljössz. Az ördög elmosolyodott. Erős vár a mi Istenünk! Nem így szokás errefelé köszönni? Ülj le közénk. Mondtam. Kösz, de nincs hova, egy szabad hely sincs itt. Utoljára, amikor erre jártam, alig lézengett itt pár ember. Gondoltam ide sem jövök többet, alig van itt valaki. Nem lézengeni járnak az emberek a templomba, hanem imádni az Örökkévalót. Ja, persze. Bólogatott. Én imádok templomba járni! Az egyik kedvenc helyem. Leginkább a szószékeket szeretem. Ott igazán ki tudok teljesedni. Csak hát…van bennem egy icipici hiba. Én is hiszek. Csak szeretni nem tudok. Azért lettem az, aki vagyok. Ha tudnád, mi minden jár az emberek fejében…. Csak a fejekbe látsz. A szívekbe nem. Mert a szív az Istené. Különben sem érdekel, mi jár az emberek fejében itt, hanem az, hogy mi van a szívükben, amikor innen elmennek. Hogy magukkal viszik-e a szeretetet. Isten feltételeket nem ismerő megbocsátó szeretetét. Szavak…szavak…szavak! Kacagta az ördög. Te a szavak embere vagy papocska, de engem nem tudsz becsapni! Nem becsapni akarlak, hanem legyőzni! Válaszoltam. Húúúúúúúúú!!!!!! Máris megijedtem egy mezei pap fenyegetőzésétől. Hogy is hívnak? Nem is emlékszem a nevedre, annyira pici vagy! Azzal felült az orgonista helyére. Milyen templom ez, hogy még orgonistája sincs? Nincs orgonistánk, de van hangunk. Még igen. Amíg el nem, némítalak benneteket. Akkor, majd a kövek és az ércek a toronyban fognak énekelni Krisztus szabadításáról. Szabadítás! Barátom, pár év, és itt becsukják a templomokat, az emléktábláitokat lezúzzák, senki nem fogja emlegetni, hogy voltatok. Hazudsz! Végülis a hazugság atyja vagy, aki azért jött, hogy öljön, lopjon és pusztítson. A te hibád ez a vírus is! Nem az Istené. Az Isten nem akarja, hogy meghaljanak az emberek. Ő örök életet akar adni. Mindenkinek. És megszabadított benneteket már ez a Jézus a koronavírustól? Mondd, papocska? Jézusra néztem. Ő a presbiterek padjában ült eközben. Milyen jó látni, gondoltam magamban, hogy Jézus ott van a felügyelők mellett, a gondnokok, presbiterek, egyházfik mellett. Az evangélikus énekeskönyvet lapozgatta. Aztán rám nézett. Válaszolj neki. Miért nézel rám? Kire nézhetnék Uram? Hiszen élő beszédnek folyamai vannak nálad. Jézus becsukta az énekeskönyvet. Téged kérdezett, válaszolj hát. Az ördög felrakta a lábát a kottatartóra, s láttam, ahogy a farkát lóbálja jobbra-balra. Maradjunk annyiban, papocska, hogy mondd ki, hogy nem segített, nem szabadított meg, és én már itt sem vagyok. Rendben? Éreztem, ahogy lefolyik az izzadság a hónom alatt. Hideg volt. Lapoztam a Szentírásban. A válaszomat kérted. Ez a válaszom: Zsoltárok könyve 91. fejezet. „Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem; ő benne bízom! Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; paizs és páncél az ő hűsége. Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal; A dögvésztől, amely a homályban jár; a döghaláltól, amely délben pusztít. Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; és hozzád nem is közelít. Bizony szemeiddel nézed és meglátod a gonoszoknak megbüntetését! Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad a te hajlékoddá: Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a te sátorodhoz; Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban. Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe. Oroszlánon és áspiskígyón jársz, megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt. Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet! Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt. Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat.” Megáldottam a gyülekezetet. Ének következett. Aztán leoltottam a világítást. Kiléptem a fényre. Megálltam. Jól esett megállni a fényben. Megfordultam. Néztem a templomot, ami valaha része volt a kapunak. A vámkapunak. Lehunytam a szemem. Kocsizörgést hallottam. A lovak fújtattak, amikor a katona rákiáltott a kereskedőre. Megállni! Nem látja, hogy itt meg kell állni?! Mutassa, mi van a csomagban?! Mit visz? Merre megy? Elindultam a lelkészlak felé. A kérdések még mindig a fülemben csengtek. Megállni a rohanásból. Mi van a szívedben? Merre mész? Mi a célod? Miközben levettem a szolgálat igáját jelképező lila stólát, Szofia megkérdezte: Milyen volt? Nem fordultam meg. Mindenki itt volt. Válaszoltam. Még az ördög is. Gondoltam. De ilyet nem szabad mondani.

Horváth Csaba (Kiskapus)