És szenvedett Poncius Pilátus alatt – Forgács rovat

Petroniusz, a helytartó szolgája sietve haladt a palota kőfolyosóján. Arca izzadtságtól fénylett, kissé kimerülten és fáradtan lépett be a helytartóhoz.

– Hégemon – köszöntötte Poncius Pilátust, aki éppen karosszékében ült és jól táplált kutyáját simogatta. Arca merev és gondterhelt volt. Még mindig az a Jehosua nevű zsidó járt az eszében, akit a minap halálra ítélt, a nép kívánságára.

– Mit akarsz, Petroniusz? – kérdezte fásultan, de igyekezett megőrizni helytartói mivoltát. Petroniusz így is kiérezte hangjából az izgatottságot, bizonytalanságot, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, megszokta már, hogy a fontos emberek is kifáradhatnak.

– Hégemon, jelentem, most feszítették meg ezt a Jehosua nevű zsidót, akit a minap halálra ítéltél.

Pilátus összerezzent a szavak hallatán, s keze megállapodott a kutya nyakán. Nem esett nehezére, hogy felidézze annak a zsidónak a képét, mert folyton előtte lebegett. Ilyet még sohasem tapasztalt, pedig már több tucat ember állt előtte azon a bizonyos kőlapon. Ez nyugtalanította most leginkább. Furcsának tűnt neki Petroniusz szava: “akit a minap halálra ítéltél”. Miért vádol engem ez az ember, hiszen nem én akartam, hanem a nép, s most haragra Petroniuszról a népre irányult. Összeszorított állkapcsa között szitkozódott: – Ezek a metéltfarkúak mindig kitalálnak valamit, hogy bosszantsanak. Úgy hiányzott nekem ez a tartomány, mint egy fekély a hátsó felemre.

– Rendben van, Petroniusz, elmehetsz – küldte el a szolgát. Még hallotta lépteit a kövezeten, majd mély lélegzetet vett, felállt a trónusról, és nyugtalan járkálásba kezdett. Megállt az ablak előtt és elnézte a poros utcákat, a kereskedők, vámszedők, koldusok és mihaszna léhűtők visszataszító zsivaját. Egyáltalán nem gyönyörködött Jerusalaim képében. Fogolynak érezte magát. Néhány órája ítélt és máris úgy érzi, hamarosan rajta ítélkeznek. Lelkiismerete egyre nyugtalanabb lett, valahányszor kimondta ezt a szót: Jehosua.

Kutyájára nézett, amely jóllakottan hevert a trón mellett, gondtalanul aludt, szaporán véve a száraz, meleg levegőt.

– Bárcsak én is ilyen nyugodt lehetnék – sóhajtott Pilátus, és ismét elindult a kövezeten. “Most feszítették meg…”, visszhangzott tudatában Petroniusz üzenete. Kitekintett az ablakon, hátha látni véli a városfalon kívül levő Koponya hegyet, de kavargó porfelhőn kívül semmit sem látott. Keze megremegett, s a hégemont szorosan összekulcsolta a háta mögött és úgy folytatta útját.

– A kezemet nem rejthetem el magam elől, a kezem mindig emlékeztetni fog őrá, hisz megírtam neki a feliratot és utána megmostam. És mégis véresnek éreztem – tépelődött magában. – Kinn van a városon kívül, és mégis úgy érzem, mintha itt lenne, mintha még mindig itt állna a kövön. Elszánt arcot láttam már, de őszintét még sohasem, vakmerő tekintetet igen, de ártatlant még nem, ilyen bátorság még nem feszült hatalmamnak, …a szelídség hatalma. És most, hogy mindezt láttam, el kellett ítélnem. Ki ez az ember?! – mordult kutyája felé, aki fél szemét kinyitotta, majd álmosan visszahunyta, és tovább aludt.

Nyugtalanította ez a csend. Ennek a zsidónak az ártatlansága és szelídsége. Érezte, tudta, hogy ártatlan, és mégis, mégis el kellett ítélnie. Talán az istenek akarata volt ez. De erre elmosolyodott, mert sohasem hitt ezekben a kőarcú istenekben, amik semmiben sem különböztek attól a kőtől, amin ő állt, vagy amin ez a zsidó állt néhány órával ezelőtt.

– Petroniusz, Petroniusz! – kiáltott a szolga után, s nemsokára hallotta a kövezet kopogását.

– Parancsolj, Hégemon – szólt katonásan a szolga.

– Te tudod, ki ez a Jehosua valójában?

– Nem különösebben, Hégemon, valami varázsló lehet, vagy valami ilyesmi – válaszolt tőle telhetően Petroniusz, bár látta a helytartó arcán, hogy nincs megelégedve a válasszal.

– Mégis, szerinted lehetséges-e, hogy igaz az, amit róla mondanak a zsidók?

– Mit, Hégemon?

– Hogy ő a Messiás, az Isten fia?

– Nem tudom, Hégemon, nem tartom valószínűnek, különben is ezek a zsidók olyan különösek, a fene se érti őket, egyik nap ezt hiszik, a másik nap nem.

Poncius Pilátus megtorpant járkálásából, majd elismételte néhányszor a nevet: Jehosua, Jehosua. – Hátha mégis igaz? – kérdezte, de nem várt választ, vagy valamilyen helyeslést a szolgától, hanem intett neki, hogy távozzék. Erős fűszerezett bort töltött magának egy ezüstkupába. Olykor segít távol tartani a gondokat, s az ugató kutyára hasonlító lelkiismeretet is megnyugtatja. Nemsokára azonban ismét Petronius léptei kopogtak a kövezeten, mint megannyi vádló szó.

– Hégemon – szólt Petroniusz -, az imént jött a hír, hogy az a Keriát-beli Júdás, aki elárulta Jehosuát, felakasztotta magát.

Pilátus elejtette a kupát, melynek tartalma szétfolyt a kövezeten. A helytartó felállt, lassú léptekkel, mintha attól félne, hogy a kőpadozat beomlik alatta, az ablakhoz ment. Déli tizenkét óra lehetett ekkor.

Hirtelen sötétség borította el az eget s a Nap tűzkoronája eltűnt az égről. A helytartó érezte, hogy rohamosan hűl a levegő, s ez a hideg nem csak kívülről jön, hanem testének belsejéből, lelkének legmélyéről.

– Hégemon! Mi történik? Mi ez a sötétség? – kiáltott rémülten Petroniusz.

– Nem tudom… Hozz valamit, amit magamra terítsek, fázom! – üvöltött vissza Pilátus. Nemsokára lihegve, rémülettől átjárva megérkezett a szolga, kezében egy lepellel, amit sietve átnyújtott Júdea helytartójának. Pilátus sietve magára terítette, noha érezte, ezt a belülről jövő hidegséget nem tudja enyhíteni. Kimerülten lerogyott trónusára és görcsösen belekapaszkodott a karfába.

Nem tudta, hány percet ült így, csupán Petroniusz hangját hallotta, mint egy csapdába szorult patkányét.

– Uram, Hégemon, mi lehet ez, már két órája sötétség van?

Pilátus nem válaszolt, nagyon távolról hallotta Petroniusz hangját, és a fűszeres bor lassan a fejébe szállt, tovább aludt.

Később egy másik hang szólította, de ez már közelebbről hallatszott: Pilátus, Pilátus! A hégemon kinyitotta a szemét, ki meri őt így szólítani. Körülnézett, de a sötétségben senkit sem látott. Felállt. Ismét szólította a hang: Pilátus, jöjj közelebb. Nem mozdult. Úgy tűnt neki, a hang abból az irányból jött, ahol nemrég a zsidó Jehosua állt.

Horváth Csaba (Kiskapus)