„A sakk, mint az élet, nem mindig kiszámítható. A huszár pedig néha oda ugrik, ahová a hit vezet.”
(Garry Kasparov)
A délután meleg volt, a fű szélén apró szöcskék ugráltak, és a kerti diófa levelei között aranyló fények játszottak. Az öreg kőpad körül gyerekek ültek kis műanyag székeken, egyikük egy darab ropit szorongatott, másik a lábát lóbálta a semmibe. Én a sakktáblát tettem le a kőre, mintha egy régi csata emlékét idézném meg újra.
– Na, ki kezd ma? — kérdeztem, s a hangom beleúszott a tücskök cirpelésébe.
– Én! — rikkantotta Márti, aki mindig elsőként akart lépni.
– Jól van, te leszel a fekete. De várj csak… hadd meséljek el nektek valamit előbb. Mert minden játszmának megvan a maga története, ahogy minden életnek is van egy rejtett lépése, amit csak Isten lát előre.
Lassan rámutattam a huszárra.
– Nézzétek csak ezt a figurát. A ló. Furán mozog, nem? Nem előre, nem egyenesen, hanem ugrik. Mint aki nem is ebbe a világba tartozik. És tudjátok, én egyszer az életemben találkoztam egy másik lóval is. Nem fából, nem sakkból. Hanem a szívem mélyéből. És tűzben jött elém.
A gyerekek elcsendesedtek. A diófáról egy rozsdás levelű levél hullott a földre. A szél megmozdította a fűszálakat.
– Egyszer, mikor még kisfiú voltam, a templomban a pap bácsi Illés prófétáról beszélt. Azt mondta, hogy Illést nem temették el, nem halt meg úgy, mint mások. Mert Isten küldött érte egy tüzes szekeret. És azon, tüzes lovak vontatásában, felragadtatott az égbe.
Kis csend lett. A gyerekek arca elkomolyodott. Már nem sakkozni akartak, hanem hallani, amit a szél is súgott.
– És te elhitted, Laci bácsi? — kérdezte Zsolti halkan, mint aki fél megzavarni valami szentet.
– Akkor? Nem. Felemeltem a kezem, még emlékszem. Ott ültem, a második sorban, a térdem lüktetett az izgalomtól, és megkérdeztem: „Pap bácsi, ez most… ez tényleg megtörtént? Mert én ezt nem tudom elhinni. Olyan okosak vagyunk már. Teleszkópjaink vannak, könyveink, számítógépeink. Hogy jöhetne le egy tüzes szekér az égből? Ez biztos csak mese.” A nap akkor betűzött a templom ólomüveg ablakán, és a színek – kék, piros, arany – úgy táncoltak a padlón, mint mennyei ujjlenyomatok. És a pap bácsi nem nevetett ki. Csak elmosolyodott, és így szólt: „Laci fiam, amit Isten tesz, az nem mindig fér bele az emberi értelembe. A tüzes szekér lehet látomás is. Lehet angyali jelenés. A tűz nem mindig pusztít – néha felemel. Illést nem a halál vitte el, hanem az isteni közelség ragadta el. Ez nem mese. Ez misztérium.”
Aztán azt is mondta: „Tudod, mi azt hisszük, sokat tudunk. Az nem azt jelenti, hogy okosabbak vagyunk. De a tanítványok, akik Jézus mellett jártak, nem voltak tudósok. Nem volt egyetemi diplomájuk, nem ismertek szakkifejezéseket. De tudták, hogy Jézus a Krisztus. És ez nagyon fontos ismeret. Ez hitismeret.” Aztán a pap bácsi még hozzátette: „Ismeritek azt a régi mesét, amikor a gerle fészket rakni tanította a vadgalambot? Azt mondta neki: »Egyet ide, egyet oda.« A vadgalamb meg csak bólogatott: »Tudom, tudom.« De közben nem rakott semmit. És mikor jött az eső, nem volt, hol meghúzódnia. Tudni valamit – nézett rám hosszan a pap bácsi – nem ugyanaz, mint cselekedni a tudás szerint. A tanítványok nem csak »tudták«, hogy Jézus a Krisztus –, hanem hittek benne. Követték. Ez a különbség.”
Ott ültem a padban, de a gondolataim egyszerre elkalandoztak. A szemem a templom ablakán túli eget kereste, de a szívem… hát, a szívem már egészen másutt járt. Egy régi nyárban. Egy domboldalon. Egy poros, szénaillatú tanyán.
– Tudjátok, gyerekek… az én nagyapámnak voltak lovai – mondtam halkan, és a hangom egy árnyalattal lágyabb lett. – Ott legeltek a ház mögött, szabadon, néha lustán, néha úgy, mintha ők tartanák mozgásban a tájat. Két szürke paripája volt, Napsugár és Dió. Hatalmas, izmos állatok. De a szemük… olyan volt, mintha tükrözne benne valami messzebbi világ.
Lassan emlékeztem vissza, ahogy együtt pucoltuk őket nagyapámmal. A sörényükben bogáncs, a szőrükben napszárította por. A kefék recsegtek a bőrükön, a légzésük ritmusa békét hozott.
És akkor, egyszer csak megkérdeztem tőle: „Nagypapa, a te lovaid is tudnak az égbe szállni? Úgy, mint Illés szekere?”
A nagyapám letette a kefét. Megsimogatta Napsugár nyakát, és azt mondta: „Ezek a lovak földből valók, fiam. Sárból, izomból, szívből. De ha Isten úgy akarja… hát még ők is felfuthatnak a csillagok közé.”
Akkor én elképzeltem, hogy ezek a lovak is egyszer majd nekilódulnak, a dombtetőről indulva, és nem megállnak a rét szélén, hanem egyenesen átvágtatnak a felhők között. Ott futnak majd Illés mellett, tűzben vagy fényben, nem tudom. De tudtam, hogy lehet. Nem a szememmel, hanem a szívemmel.
Azóta, amikor a sakktáblán a huszárt mozgatom, valami bennem mindig visszakattan oda. Egy illatra, egy hangra, egy mozdulatra. A huszár másképp lép, nem szabály szerint. Ugrik. Hitet tesz. Nem számol, nem mérlegel. Tudja, hová kell elérnie, és odatalál.
– Na, Márti, figyelj! Most jön a tiéd. A huszárod ott áll a sarokban. Mit teszel vele? – kérdeztem, miközben a nap már alacsonyabban sütött, hosszú árnyakat vetve a kövekre.
– Ugrik! Oda, a világos mezőre – mondta, és a kisujjával a tábla közepére bökött.
– Látod? – mondtam. – A huszár nem kérdezi, ki van előtte. Nem mérlegel. Ugrik. Mint amikor hiszel, és nem tudod még pontosan, mi lesz a vége. Mint amikor Illés is hitt, és Isten elvitte. Mint amikor a nagyapám azt mondta, hogy ha Isten úgy akarja, még a földi ló is futhat az égbe.
Zsolti figyelte a táblát, aztán így szólt:
– De Laci bácsi, ha mindenki ugrik, nem lesz akkor káosz?
Elmosolyodtam.
– A hit nem káosz, hanem bátorság. A huszár is szabály szerint ugrik. Csak nem úgy, ahogy más. Isten is így vezet minket. Nem mindig egyenes ösvényen, hanem hirtelen, meglepő mozdulatokkal. És ha figyelünk, látni fogjuk az értelmet.
A gyerekek folytatták a játszmát. A huszár elfoglalt egy gyalogot, Márti kacagott, Zsolti számolt, ki mit veszít, ki mit nyer. De a játszma mélyén valami más is mozgott. Egy történet. Egy emlék. Egy ígéret, hogy a hit nem mindig a láthatóra épül, hanem a láthatatlanban gyökerezik.
Mire a nap lebukott a domb mögött, Márti mattot adott Zsoltinak.
– Laci bácsi, most én nyertem! – kiáltotta, de aztán hozzátette: – De szerintem te is nyertél, mert ezt a történetet sosem fogom elfelejteni.
Elnevettem magam, és megsimogattam a fejét.
– Akkor már megérte. Mert az igazi győzelem nem mindig a táblán születik, hanem a szívben.
És a diófa lombjai fölött, egy pillanatra úgy éreztem, mintha a huszár valóban elrugaszkodott volna. Nemcsak a tábla széléről – hanem a földről is.
Mint egy ima. Mint egy válasz. Mint egy égbe tartó lépés.
Horváth Csaba (Nagybánya)