Kindertojás – Forgács rovat

Tamás vasárnapja volt. Hitetlen Tamásról prédikáltam akkor. Még rajtam volt a papi civil, éppen átöltözni indultam, amikor megszólalt a csengő. Szofiával egymásra néztünk. Már három hónapja készülök elemeket venni a csengőbe, de nem sikerült. Most mégis megszólalt. Megjavítottad a csengőt? Kérdezte. Nem. Válaszoltam kissé bűntudatosan. Úgy látszik húsvét után még a halott, elnémult csengők is megszólalnak és életre kelnek. A kulcsaimat csörgetve kimentem a kapuhoz. Amikor megláttam azt hittem csak álom. Majdnem a kapuig húzott az autójával. Gyönyörű darab. Jaguár. „E” tipusú. A hatvanas évek közepén gyártották. Hathengeres 4200 köbcentis motorral. A hangja utánozhatatlan. A férfi megvolt már jóval ötvenen túl. Aranykeretes szemüveget viselt, szürke zakó, fekete magas nyakú garbó és farmernadrág. A haja fekete, választékkal. Az arcán szinte sehol egy ránc, sem szakáll, sem bajuszt nem viselt. Akire így hirtelen hasonlított, az Superman volt, amikor civilben volt. Clark Kent. Ha jól emlékszem, így hívták, amikor éppen nem a világot menti meg. Kezet nyújtott, aztán, amikor látta nem fogadom, elnevette magát. Elnézést kérek, elfelejtettem, hogy világjárvány van és nem foghatunk kezet. Bocsásson meg, hogy ebédidőben alkalmatlankodom, de megengedné, hogy megnézzem a templomot? Igen. Fáradjon be, kérem. Éppen most készültem bezárni. Nagyon drága karórát viselt, ami nem csak az időt mutatta, hanem még egyéb tárcsák is voltak. Kicsit a vízórát juttatta eszembe. Bementünk a templomba. Felkapcsoltam a világítást és az oltár mögé mentem, hogy a fényeket felkapcsoljam. A férfi megállt a padsorok között. Elolvasta a feliratot, amit felújításkor felfrissítettünk, aztán rám nézett. A nevem Eduard Schwartz. Itt születtem Kapuson. Anyám szász volt, apám magyar. Én ide jártam hittanra, aztán itt konfirmáltam. Mondja csak, hogy is hívták az öreg papot? Fóris. Igen-igen Fóris tiszteletesnél. Ő nagyon jól beszélt szászul. És mindig olvasott nekünk a héber Bibliából. Mi pedig csodáltuk, hogy hogy lehet azokat a furcsa ákombákomokat kiolvasni. Még emlékszem is az egyik versre: Böresit báráh Elohim et hassámaim, vöet háárec. Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a Földet. Így van? Így van. Bólogattam. Ha megkérdezhetem mivel foglalkozik? Ó, persze. Most Badenwürtenbergben élek. Asztrofizikus vagyok. Doktoráltam is belőle. Utazgatok egy keveset és szerettem volna betérni ide a volt templomomba. Kellemes emlékek fűznek ide. Megtenné, hogy készít rólam egy képet? Igen. Drága, utolsó szériás Huawei telefonja volt, a négykamerás. Középre állt be, ahogy Jézus tette a tanítványok körében, a feltámadása utáni nyolcadik napon. Az egybeesés mosolyt fakasztott az arcomon. Kicsit pózolt, ez még inkább azt az érzést keltette bennem, hogy egy gazdag kivándorolt hazánkfia, aki egy nagy beképzelt pojáca. De mosolyogva készítettem róla pár felvételt, hogy látszódjék az oltár. Hátha tesz a perselybe egy nagyobb papírpénzt. Gondoltam velemszületett naivitásomból kifolyólag. Szóval asztrofizikus? Próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát. Van egy kollégám, aki szereti a csillagászatot. Van is egy tükrös teleszkópja, meg nekem is van egy Kepler típusú távcsövem. Azzal szoktam kémlelni az eget. Legyintett. Azok kindertojások. Kindertojások?! Ismételtem meg halkan a szót. Igen. A mélyűr, az az igazi kihívás. A rádiócsillagászat és a Hubble, meg a Kepler teleszkópok. Gyönyörű ott fent. Igen. Gyönyörű. Mondtam határozottan, de mint lelkész és nem mint csillagokat bámuló és űrhajózásról álmodozó kisiskolás. Tudja, a naprendszeren kívül a mélyűrben bármi lehet. Odakint. Ahogy mondjuk. Egy kutatási programot vezetek Badenwürtenbergben, aminek a „Lucifer” nevet adtam. Találó név. Mondom. Lucifer azt jelenti fényhozó. Próbáltam lombos műveltségemet meglobogtatni, de féltem, hogy újabb legyintés és kindertojásozás lesz a reakciója ennek a Rokefellernek, így hát nem feszegettem a teológiát. És milyen érzés újra a régi templomban? Újra érzi a gyermeki hitet? Próbálkoztam ismét egy naiv érzelgős kérdéssel. Nézze tiszteletes úr, én kijártam már a templomot. Ismerős mondat. Gondoltam. Sokan vannak így. Nem maga az egyedüli, aki így érzi. Mint az elemi iskolát kijárja. Megtanul pár bibliai történetet, néhány aranymondást, éneket és azt gondolja elég a jézusozásból, és valami komolyabb dologgal akar foglalkozni. A templomot meghagyja az öregeknek, meg a hátrányos helyzetűeknek. Ahogy mondja tiszteletes úr. Én elvesztettem a hitemet. Vagyis valójában nem is érzem, hogy valaha is szükségem volt rá. Gondolom a Jaguárt nem a Badenwürtenbergi katedrális oltára előtt térdepelve imádkozta ki. És mikor veszítette el a hitét? Itt a templomban. Amikor konfirmációra készültünk már nem voltam hívő. Megkonfirmáltam, hogy a szüleim, és főleg nagyanyám, aki mélyen vallásos volt, elégedett legyen, aztán végleg sutba dobtam a Szentírást. Pedig Fóris tiszteletes úr még egy idézetet is írt bele nekem és folyton azzal untatott bennünket, hogy naponta kell olvasni a Bibliát, mert az az élet kenyere, nem pedig csak ünnepnapokon, mint a tortát. És erről mi a véleménye? Kiábrándultam a kereszténységből. Meg is fogalmaztam magamnak egy hitvallást. Kíváncsian hallgatom. Szerintem, ha keresztény vagy, akkor abban hiszel, hogy valami kozmikus zsidó zombi örök életet adhat neked, ha szimbólikusan eszel a húsából és telepatikusan megüzened neki, hogy elfogadod őt mesterednek, és aki így cserébe eltávolíthatja a gonoszt a lelkedből, ami azért került oda, mert egy oldalbordából lett nőt meggyőzött egy beszélő kígyó, hogy egyen a zsidó zombi apjának a varázsfájáról. Ez úgy gondolom teljesen hihető és cseppet sem nonszensz. Ez az én személyes véleményem a kereszténységről. Nézett rám gunyorosan az aranykeretű szemüvege fölött. Nézze ezt az oltárképet. Mondtam. Ezen nem úgy tűnik Jézus Krisztus, mint valami zombi. Csóválta a fejét. Szánalmas. Nem látok itt csak egy szerencsétlen kivégzést. Igen. A világ azt látja. De ez nem kivégzés. Jézust nem lehet megölni. Ő odaadta az életét. Letette az életét, azért, hogy önnek és nekem örök üdvössége legyen. Tiszteletes úr, ebben már csak maga hisz. Én nem kértem senkit, hogy haljon meg értem. És az örök életre sincs igazából szükségem. Nagyon jól érzem magam ebben. Odaát meg rózsaszín felhőn ülni és hárfázni, nos nem az én stílusom. Figyeljen rám tiszteletes, maguk egy olyan bölcsőt ringatnak, amiből már rég kiesett a gyermek. Sajnálattal hallom, hogy ezt mondja. Pedig csodálatos ez a templom. Bizonyára nem látta a kölni dómot, vagy a Notre Dame-ot. Azok magasztos templomok, de csak a túristák látogatják. Itt hányan járnak templomba még? Van amikor tizenöten is vagyunk. Lefelé nézett a szőnyegre. Annak idején amikor én is ide jártam, délután voltak hatvanan. De annak a világnak már vége. Valóban vége. De kezdődik valami új, valami más. Feleltem. Miért jött akkor be, ha nem hisz, ha a templom nem jelent magának semmit. Emlékezni? Olyasmi. Azon gondolkodtam, hogy gyermekként hogy hihettem ezekben a dolgokban. Mára már csak egy tornyos babaház, úgy látom. Ön tiszteletes úr felveszi a színes ruháit, mint valami jelmezbálba és ott forgolódik az oltárnál, mint a tojósgalamb, s azt gondolja, ettől az egyszemélyes showműsortól majd jobb lesz a világ. Ez sem fog tenni a perselybe. Gondoltam kicsit szomorúan. Tudja, azért vannak szent dolgok. Isten szent. Én nem látom ezt a szentséget. Pedig különleges távcsövekkel kutatjuk az űrt. Semmit sem látok odafent, ami hasonlítana a mennyországra, vagy angyalokra. Az Isten országa közöttünk van. Elmosolyodott. Azért van annyi árvaház, aggmenház, abortuszklinika, börtön, mert Isten országa közöttünk van. Nevetséges, amit mond tiszteletes úr. Ismeri azt a Zorán dalt, hogy: Kell ott fenn egy ország? Igen. Feleltem. Csakhogy míg maguk arról énekelnek, hogy kell ott fenn egy ország, mi itt a templomban arról, hogy van egy ilyen ország. Azért nagy különbség. Mondja, hisz maga valamiben? Nem. Nem hiszek semmiben. Sohasem éreztem azt, hogy valaha is szükségem lett volna az ön Istenére. Nagyon jól elboldogulok magam is. Látja, telik Jaguárra. Látom. És mi lesz, ha megöregszik, vagy ha meghal. Mi legyen? Semmi. Nem foglalkozok vele. Halott még nem maradt temetetlen. Azért jöttem be a templomba tiszteletes, mert itt vesztettem el a hitemet. Rámutatott az oltárra. Látja azt ott fent? Igen. Az istenszem. Belőle árad a dicsőség. Azok a fénysugarak Isten dicsőségét jelentik. Kezdtem belemelegedni a magyarázatba. Úgy mondják héberül… Kábód. Mondta Eduard Schwartz. Fóris tiszteletes ezt is megtanította nekünk. És látta már ezt a fényt? Kérdezte. Nem. Isten dicsősége nem optikai jelenség. Valóban nem az. Optikából doktoráltam. Tudom, mi a szemfényvesztés. Miért lett asztrofizikus? Tetszett az ég. Fóris tiszteletes tanította nekünk a teremtés történetét. És amikor arról beszélt, hogy Isten azt mondta legyen világosság és lett, majd csak a negyedik napon teremti meg a napot és a holdat, azt kérdeztem, hogy addig mi világított, amíg nem volt nagy világító test? A növények már léteztek, hogyan maradtak fény nélkül életben? És mi volt a válasz? Kérdeztem. Egy hatalmas pofon. Hogy ne kérdezzek ostobaságokat. Ami itt van az úgy van és kész. Ekkor vesztette el a hitét? Igen. Különbség van a fény és a fényforrás között. A fény szava…tudom, „ór” és a fényforrásé „máór”. Volt fény, de nem volt fényforrás az első három nap. Isten a szavával megteremti az elektromágneses sugárzást, az energiát. Tudatosan teremti a napot később, hogy az emberek megtanulják, nem a napot kell imádni, hanem Istent. Én így szoktam magyarázni. És nem pofozkodom. És azt nem mondta, hogy azért nevezik a világegyetemet Univerzumnak, mert benne van az, hogy Isten az Ő szavával, igéjével teremtette a világot: uni verbum? Lehet, hogy mondta, de én akkor már döntöttem. Mi mellett? Amellett, hogy kezdetben volt a nagy semmi, ami forgott és a nagy nyomástól felrobbant és ebből lett a világegyetem? Ezt nevezik maguk tudománynak? Vagy, hogy esett az eső egy kőre és ebből lett a szerves anyag? Ugyan már! Hisz a földönkívüliekben? Kérdeztem. Csüggedten intett nemet a fejével. Nincs ott fent semmi tiszteletes, se Isten, sem szürkék. Csak mi vagyunk. A többi spekuláció. Megyek, tiszteletes úr. Még egyszer köszönöm a türelmét és bocsásson meg, ha fenntartottam. Kinyitotta a pénztárcáját és száz lejt tett a perselybe. Nem szóltunk egymáshoz. Örvendtem a találkozásnak. Mondtam a kapuban állva. Beindította a Jaguár motorját. A régi benzinfalóknak különleges hangjuk van. Mondhatni földöntúli eleganciát árasztanak magukból. Kiszállt a vezetőülésből. Hallgattuk a Jaguár hangját. Az aranykeretes szemüvege fölött nézett rám, majd elmosolyodott. Viszontlátásra. Intettem egy istenhozzádot. Kifarolt a kocsifeljárón, majd mint Columbo hadnagy, aki mindig majd elfelejt valamit, megállt, kiszállt az autóból. Papocska, azért ugye nem haragszol, hogy nem a középkori ruhámban jöttem be? Csak álltam ott megkövülten. Az autó már rég eltűnt az úton. Én még mindig némán pislogtam. Aztán bementem a házba. Ki volt az? Kérdezte Szofia. Egy idegenbe szakadt hazánkfia. És mivel foglalkozik? Asztrofizikus. Ez igen. Hol él? Badenwürtenbergben. Feleltem. Ott nincs is obszervatórium. Hát ez az… Hamarabb is rájöhettem volna.

Horváth Csaba (Kiskapus)