A patak partján ültem egy akácfa árnyékában, és néztem a vizet. A hajónk ki tudja, merre jár már. Hetek óta úton van. Kitti csendesen érkezett. Ebből is láttam, már változik, nem az a csörtetős, szeleburdi lány. De valahol hiányzott az, aki volt. Mit búsulsz, papbácsi? Nem búsulok, csak nézem, hogy folyik a víz. Tíz napja nem találkoztunk. Táborban volt, másik felekezet táborában. Leült mellém. Világos blúz volt rajta, rövidnadrág. A blúzon egy jelvény. Fehér négyzetben aranyszínű kérdőjel. Milyen volt a tábor? – kérdeztem. Jó volt. Én is ezt válaszoltam volna. Hosszan hallgattunk, csak a víz csobogott. Ez a kitüntetés miért van? A legtöbb, vagy a legérdekesebb kérdéseket tetted fel a foglalkozásokon? Egyik sem. Hanem? A kérdőjel emlékeztető. Mire vonatkozik? Arra, hogy ki a legfontosabb a számodra? Ennyi? Ennyi. És ki a legfontosabb a számodra? Kérdeztem. Jézus – válaszolta kurtán. Nagyot nyeltem. Mamának elmondtad? Bólintott. És? A szandálja orrát nézte. Kitalálhatod – mondta szomorúan. És anyának? Neki is. És ő mit szólt? Hogy megbolondultam és hogy hálátlan taknyos kölyök vagyok, nem ezt érdemli… Meg kell értened anyukádat és a mamát. Ők nem értenek meg engem! Nekik a vallás nem jelent semmit, papbácsi, és te sem. Ha lett volna gomb az ingemen, kigomboltam volna a legfelső gombot, de nem volt. Kényelmetlenül éreztem magam. Nem kellett volna belemennem ebbe a beszélgetésbe. Vagy legalábbis nem így. Mindegy most már. Rendben, kezdjük az elején. Mi történt a táborban? Minden rendben volt. Az ötezer ember megvendégeléséről szóltak az áhítatok, csoportos beszélgetések és a foglalkozások is. Aztán előadtunk egy színdarabot is erről a történetről. Én voltam az, aki a halat és a kenyereket odaadja Jézusnak. A szeme könnybe lábadt. Van valami gond? – kérdeztem. Nem, nincs – válaszolta szipogva. Miért nem egy fiút választottak? Mert… nem érdekelte őket. Nem értem. Nem azért jöttek a táborba, mert érdekelte őket Jézus. Hanem miért? Hogy ne legyenek otthon, vagy mert jó buli, meg nem látják a szüleiket. Értem. Semmi újat nem mondott – gondoltam, és ha lett volna gomb az ingemen, a másodikat is kigomboltam volna zavaromban. Én jelentkeztem erre a szerepre. Igen? Igen. Álmodtam valamit. Előző este azt álmodtam, hogy kisgyerek vagyok, és játszani indulnék. De egyik játszótársam azt mondta, Jézus a közelben van és tanít. Azt mondtam, engem nem érdekel. Az a nagyok dolga. A szüleimé. Ő azt felelte, hogy menjünk el. Csak kíváncsiságból. Úgyis a barlangokhoz készültünk menni, az út egy darabig arra vezet. Anyukám kenyeret és halakat tett a tarisznyámba, és elindultunk. Nekem semmi kedvem nem volt hozzá. De vitt a lábam. Akkora tömeget még soha nem láttam, mint ott. Az, hogy ötezer, nem mond semmit. Nem tudok annyi embert elképzelni. Már esteledett, amikor zúgolódás támadt. Egész nap Jézust kerestük, de nem láttuk. A tömeg eltakarta. És mi történt? – sürgettem a történetet. Az történt, persze csak álmomban, hogy megéhezett az a rengeteg ember. Akkor jutott eszembe nekem is, hogy éhes vagyok, és elővettem a két halat és az öt árpakenyeret. Akkor az egyik tanítvány rám mutatott, hogy van itt egy gyerek. Nem tudom, miről volt szó. A tömeg szétnyílt, és akkor megláttam az Urat. Ilyenkor kellett volna a harmadik gombot is kigombolni. Már nem Jézus vagy Jézuska volt, akiről kedves történeteket hallunk, színezünk és csengő-bongó énekeket tanulunk, hanem úr volt. Nem találtam szavakat. Pedig a szavak embere vagyok. Folytasd. Rám nézett. És olyan szép volt. Akkor úgy éreztem, mindenem megvan. Rám mosolygott. Nem mondta, hogy adjam oda a kenyereket és a halakat. De én úgy éreztem, adnom kell neki valamit. A szeretetéért. Másom nem volt, két hal, öt kenyér. Szaladtam feléje a nagy fűben, és ő csak jóságosan nevetett. Tessék, neked adom! Mondtam neki, és szívem minden szeretete benne volt, úgy éreztem, mintha repülnék. Elvette a kenyereket, imádkozott. Ilyen alázatot még nem láttam, papbácsi. Te is bamba ember vagy, papbácsi, de ez valami egészen más volt. Bamba – ismételtem. De Kitti csak mesélt tovább. Szóval, amikor Jézus lehunyta a szemét, hogy az Atyához szóljon, úgy éreztem, megáll az egész világegyetem. És? És egy hatalmas igent hallottam, de nem a fülemmel. Hanem? Hanem a szívemmel, azt hiszem. Azután odahívta a tanítványokat, és elkezdték osztani a kenyeret és a halat. Mintha soha nem akarna elfogyni. És a másik, hogy olyan gyorsan csinálták, mintha felgyorsított filmen láttam volna. Mindenki jóllakott. A hal sokkal finomabb volt, mint otthon, és a kenyér is, mintha most vették volna ki a kemencéből. Én még ilyen jót életemben nem ettem. És aztán felébredtél? Nem, dehogy. Akkor? Hazamentem, és elmeséltem otthon. Mit mondtak otthon? Hát nem azt, amit anyukám és a mama. Álmomban az anyukám sírt a boldogságtól, és azt mondta, menjünk és keressük meg ezt a Jézust, még apukám is velünk jött. Szóval elindultatok Jézus után. Csak álmomban, papbácsi. Igen, persze. Sokan csinálják ezt. Tanítványok lettünk. Az egész család. Aztán én felnőttem, családot alapítottam, és mindenkinek elmeséltem, hogy milyen volt a kenyérszaporítás. És ott voltam. Hol? A Golgotán. A Golgotán? Igen. Elkísértem. Láttam meghalni. Szörnyű volt. Nem láttam még halált addig. Még állatot sem láttam kimúlni, nemhogy az Isten Fiát. Az Isten Fiát – ismételtem hitetlenkedve. Viszont nem láttam ott azokat, akiket meggyógyított. A leprásokat, vakokat, akiknek a szeme világát visszaadta, a naini ifjút vagy Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Senki sem volt ott a Golgotán ezek közül. Láttam átszegezni a kezét, amivel megsokasította a kenyeret, és a lábát, amivel a vízen járt. És aztán? Aztán találkoztam vele. De már feltámadt. Megismert, és azt mondta, nem kell mást tennem, csak mondjam el mindenkinek a kenyérszaporítás történetét. Még szebb volt így feltámadása után. Aztán én elmentem. De már mondtam, hogy családom lett, mindenkinek elmeséltem a történetet. Elhitték? Igen. Volt, aki nem, de nem érdekelt. Megöregedtem. Az unokáimnak meséltem a tűznél. Idegeneknek is. Sokan lettek tanítványok általam. Megöregedtem, és egy nap meghaltam. Nem fájt. Olyan volt, mintha csak egyik szobából a másikba mentem volna át. De a másik szobában már várt Jézus, és én ugyanúgy szaladtam feléje, mint amikor gyerek voltam, és vittem a kenyereket és a halakat. És mit mondott? Most már itthon vagy. Aztán felébredtem.
Eltelt vagy negyedóra, amíg meg tudtam szólalni. És a jelvény? Azt a táborban kaptuk. Mondom, arra a kérdésre emlékeztet, hogy ki neked a legfontosabb? Értem. Most már értem. Neked ki a legfontosabb, papbácsi? Nekem is Jézus – válaszoltam. Van jelvényed? Van. A kabátomon. Most nincs rajtam. Ja, tényleg, a Luther-rózsa. Emlékszel még a versikére? Igen. Rózsákon jár Krisztus híve, ha keresztet hordoz a szíve. Én tudod, hogy képzelem, papbácsi? Mit? A Luther-rózsa jelvényt. Hogy? A szív Isten szíve és Ő Krisztussal dicsekszik, mintha Isten jelvénye a kereszt volna, hogy mindig emlékeztesse arra, hogy ne haragudjon ránk. Érted? Igyekszem – feleltem. Jól gondolod egyébként. Isten annyira büszke Jézusra, hogy folyton dicsekszik vele, valóban. Ezért énekeljük: „Isten szívén megpihenve…” Krisztus kibékített az Atyával. Már nincs harag ebben a szívben. A harag Krisztusra áradt a Golgotán. Most már megpihenhetünk az Atya szívén. De a mama azt mondta, megbolondultam a táborban. Ne törődj vele! Sok ilyen ember van. Azt mondta, tanuljak, menjek „dógozni”, aztán ha még van időm, akkor foglalkozhatok evvel a jézusozással. Tudom. Sokan vannak így. Emlékszem arra, amikor először mentem a mamádhoz látogatóba. Büszkén elém rakott egy kitüntetést. Vörös csillag volt, bársonydobozban. Azt mondta: az uram kapta a gyárban, mert sokat dolgozott. Élmunkás volt. Pista bácsi akkor még élt, csak mint élmunkás volt a múlt. Ki volt téve a fényképe a gyár bejáratánál egy tablóra. Majdnem elnevettem magam. De tudod, miért? Mert gyermekkoromban, ami nem most volt, pontosan ilyen jelvényekkel játszottunk a bátyámmal. A gyárból marékszámra hozta ki valaki. Akkor halt meg Brezsnyev. Az ki? Ő egy szovjet elnök vagy pártfőtitkár volt. Nem értem, papbácsi. Legyintettem. A fél világ ura. Így már értem, szóval nagy ember volt. Igen. De meghalt. És sok kitüntetése volt? Rengeteg. Amikor temették, közvetítette a tévé. A kitüntetéseit külön párnán vitték. Na, ezt a részt játszottuk a bátyámmal. Fogtuk ezeket a vörös csillagokat, amiket kaptunk, hogy játsszunk vele, és feltűztük egy díszpárnára, aztán felváltva eljátszottuk Brezsnyev elvtársat, ahogy éppen meghalt. De amikor cseréltetek, feltámadt? Nem tudom, Kitti. Brezsnyev elvtárs feltámadása sohasem foglalkoztatott. Egyszerűen cseréltünk. A kitüntetéseket pedig nagy komolyan vittük. Szóval a kitüntetés mögött nem volt semmi? Nem bizony. Megnéztem a telefonomon, most tizennyolc lejért lehet megvenni bársonydobozzal együtt. Az nem sok. Látod, ma sem ér sokat. Csak színes fém, ami semmire sem emlékeztet. Nem volt mögötte semmi. Munka – vetette oda kurtán Kitti. Egy önmagának és önmagáért leélt élet. Semmi több. A gazdag és Lázár történetében hogy visszhangzik a mondat: „a te javaidat”. Azok nem Isten javai voltak, amikért dolgoztál, a tieid voltak, nem kellettek az Isten ajándékai. Mindent megteremtettél magadnak. Csak az a baj, hogy magadnak. Ezzel a kitüntetéssel nem mehetsz az Isten elé: én sokat dolgoztam, tessék beengedni a mennybe. Ennél sokkal értékesebb ez az egyszerű kérdőjel. Meg a te Luther-rózsád. Igen, mert nem emberi teljesítmény, munka van mögötte, hanem a Megváltóé. És ami még nagyon fontos, hogy nem azért tette, hogy a menny kapuja tablójára felkerüljünk, hanem hogy mi kerüljünk a mennybe. Menjünk haza. Menjünk.
Amikor Böske néni meglátta Kittit, máris kiabált. Menj, hozz kenyeret a boltból! Meg két halkonzervet! És vedd le azt az ostoba jelvényt! Kitti arca sugárzott, amikor hazafelé vitte a kenyeret és a halkonzerveket. Mintha nem is ment volna. Szinte repült. Nem a lába vitte, hanem valami vonzotta. Leültem ebédelni. Mi az ebéd? – kérdeztem. Hal. Jó lesz? Igen, nagyszerű!
Horváth Csaba (Kiskapus)