A lelkészi szolgálat nem csupán egy hivatás, hanem életre szóló küldetés – hangzott el az V. Barcasági Csángó Hagyományünnep keretében tartott lelkészszentelésen. E különleges alkalom apropóján beszélgettem Koszta Istvánnal, a Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház püspökhelyettesével az egyház megújulásáról, a lelkipásztori hivatás mai kihívásairól, és arról, hogyan lehet az evangélium üzenetét hitelesen közvetíteni a 21. század emberének.
Az egyház egyik, Jézus Krisztustól rendelt szolgálata a lelkészi (papi) szolgálat, amely az evangélium hirdetésében, a szentségek kiszolgáltatásában és a Krisztus köré gyűjtött közösség építésében valósul meg. E szolgálat alapja maga Krisztus, aki a tanítványoknak adott parancsában így szól: „Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet!” (Mt 28,19), és az úrvacsora szereztetésekor: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Lk 22,19)
A lelkész hivatása nem csupán tanítói és szentséget kiszolgáltató feladat, hanem lelki vezetés is: Isten igéjét és a szentségek valóságát a közösség életének szövetébe szőve kell közvetítenie. Ennek feltétele, hogy az egyház megtalálja azt a nyelvezetet és megszólalási módot, amelyen keresztül Isten örök igazsága érthetővé és gyakorlativá válik az emberek számára – a mindennapokban: a családi életben, gyermeknevelésben, munkában, házasságban, rokoni és kollegiális kapcsolatokban.
Ebben a világban, amely sokszor csak a látható, anyagi valóságban gondolkodik, újra és újra tudatosítanunk kell lelki gyökereinket: az ember élete Istenből indul, és Istenhez tér vissza. Ő az, aki a maga Lelkét adja, hogy élni tudjunk. Ő a forrás – az igazi energiaforrás –, akire az egyház és a lelkész is mindenben támaszkodik.
A lelkészi szolgálat nem önmagából, hanem Krisztusból él. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket…” (Ján. 15. 16.a.) Ezért az egyház ereje nem intézményes hatalmában, hanem Krisztus jelenlétéből és igéjének engedelmes követésében rejlik. Amíg a gyülekezet és a lelkészi szolgálat Krisztus mellett marad, addig nem lesz legyőzhető, mert „nem emberi erővel és hatalommal, hanem az én Lelkemmel!” – mondja az Úr (Zak 4,6).
A lelkész tehát egyszerre igehirdető, szentségek sáfára, pásztor és a hit közösségének építője. Szolgálata mindig Krisztusra mutat, aki az egyház Ura és forrása. A lelkészi szolgálat valódi értelme nem más, mint az embereket Krisztushoz vezetni, hogy életük minden területén az ő igéje és jelenléte adjon irányt, erőt és reményt.
– Milyen kihívásokkal szembesül az egyház a lelkipásztori utánpótlás terén?
A szekularizálódó és technológiailag rohamosan változó világban egyre nehezebb megtalálni azokat, akik szívből és hittel vállalják az egyházi szolgálatot. A társadalom értékrendje átalakulóban van, és az evangélium üzenete gyakran idegenül hangzik a modern ember számára. Mégis – hála Istennek – a szolgálatra való elhívás nem emberi döntés vagy toborzás eredménye, hanem az élő Isten Lelkének munkája. A mi feladatunk nem az, hogy „alkalmasakat találjunk”, hanem hogy hűségesen, alázattal végezzük a ránk bízott szolgálatot, és engedjük, hogy Isten rajtunk keresztül munkálkodjék.
Azokat szólítja meg az Úr, akiknek szívét megérinti az evangélium igazsága, vagy akiket formál a testvéri közösség és a cselekvő szeretet példája. A lelkészi, papi hivatás nem karrierút, hanem elkötelezett szolgálat – olyan életforma, amely Krisztus követéséről, önfeláldozásról, és az emberi élet legmélyebb kérdéseiben való kísérésről szól.
Ez az út nem könnyű. Ma nem állnak sorban a fiatalok az egyházi szolgálatért. A világi szemlélet nem tartja ezt vonzó vagy megbecsült pályának – különösen nem ott, ahol a közélet és a gazdaság logikája uralja a gondolkodást. Talán volt idő, amikor az egyházi szolgálat biztonságos megélhetést jelentett – a múlt rendszer vége felé, vagy a rendszerváltozás utáni időszakban. Ma azonban az egyháznak minden egyes lélekért, családért, gyermekért meg kell küzdenie – nem hatalommal, hanem Isten Lelkének erejével, az evangélium világosságával és az irgalmasság csendes tanúságtételével.
Mindez különösen igaz azokra az egyházközségekre és egyházmegyékre, amelyek kisebbségi helyzetben élnek. Számunkra a lelkipásztori szolgálat nemcsak a hit továbbadását jelenti, hanem az anyanyelv és a nemzeti önazonosság védelmét is. A hit és az anyanyelv egymást átható alappillérei azoknak a közösségeknek, amelyek élni akarnak, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg és kulturálisan is.
Ezért a jövő záloga az, hogy tudatosan örökítsük tovább ezeket az értékeket – hitet, anyanyelvet, identitást –nemzedékről-nemzedékre. A lelkipásztor küldetéséhez hozzátartozik, hogy segítse a közösséget abban, hogy felismerje: Isten népeként és nemzetként is felelősek vagyunk egymásért, múltunkért és jövőnkért.
– Meg tud felelni az egyház a jelenkor elvárásainak?
Az egyháznak – miközben hűséges marad Krisztushoz és az evangéliumhoz – folyamatosan meg kell újulnia, hogy valódi párbeszédet tudjon folytatni a környezetével. Ehhez ki kell lépnie azokból a történelmileg kialakult struktúrákból, amelyeket egy-egy korszak nyelvezete, gondolkodásmódja és társadalmi rendje határozott meg. Az evangélium örök, de az emberi nyelv és világkép változik, ezért újra és újra keresnünk kell azt a nyelvezetet és megszólalási formát, amely érthető, hiteles és vonzó módon tudja közvetíteni Isten üzenetét a mai ember felé.
Ez nem a hit feladását jelenti, hanem annak felismerését, hogy Isten Lelke ma is munkálkodik a világban – a tudomány fejlődésében, a technológiai újításokban, a társadalmi változásokban is. Az egyháznak nem szabad megrekednie a dogma rendszerek múltba zárt világában, hanem meg kell értenie, hogy ezek a rendszerek egy adott kor gondolkodásmódjára adott teológiai válaszok voltak. Ma új kérdések, születnek, és az evangélium örök üzenetét eligazító válaszként kell megszólaltatnunk – Isten változatlan szeretetéből, közérthetően.
Ez a megújulás nemcsak külső formai kérdés, hanem belső lelki, teológiai tisztánlátást igényel. Ahhoz, hogy az egyház valóban jelen tudjon lenni a világban, őszinteségre és önismeretre van szükség – különösen a lelkipásztori szolgálatban. Egy lelkész nem mindenható, nem ért mindenhez, és nem is kell, hogy mindent tudjon. A lelkész is esendő ember: bűnös, korlátokkal élő, gyakran kiszolgáltatott – éppúgy, mint az, akihez szól. Az igazi szolgálat ott kezdődik, ahol az ember felismeri és elismeri saját határait, és kész együttműködni mindazokkal, akik más hivatásban, munkálkodnak a közjóért.
A hit, a tudomány és a kultúra nem egymás ellentétei, hanem egymás kiegészítői lehetnek, ha közös nyelvet találunk – ha nem a versengés, hanem a kiegészítő szolgálat lelkületével közeledünk egymáshoz. Isten úgy formálta meg az emberi közösséget, hogy nem vagyunk elégségesek önmagunkban – csak együtt, különböző ajándékainkkal tudjuk betölteni küldetésünket. Ahogy Pál apostol írja: „A testnek sok tagja van, de mégis egy test.” (1Kor 12,12)
A cél tehát nem csupán a kommunikáció modernizálása, hanem egy mélyebb együttműködés a társadalom formálásában – a keresztyén kultúra megújulása érdekében. Ez a megújulás csak akkor válik lehetővé, ha Isten népe – lelkipásztorok és laikusok egyaránt – őszintén vállalják a közös felelősséget: az evangélium hűséges képviseletét a 21. század világában is.
-Hogyan alakult át az egyház közösségi és társadalmi szerepvállalása az elmúlt évtizedekben?
A múlt rendszer idején – a kommunista diktatúra évtizedeiben – az egyháznak különleges szerep jutott a hagyományőrzés és a nemzeti identitás megőrzése terén. Amikor a nyílt hitvallás és a nemzeti önkifejezés korlátozva volt, lelkipásztor elődeink hűséggel és leleménnyel vállalták, hogy lelki – istentiszteleti szolgálathoz kötve szervezzék meg azokat a közösségi alkalmakat, amelyek egyszerre őrizték a hitet és a magyarságtudatot. Igehirdetés, ünnepi istentiszteletek, bibliaórák és egyházi ünnepkörökben kaptak helyet olyan események, amelyekben nemcsak Isten igéje szólalt meg, hanem a nemzeti emlékezet és összetartozás is megerősödött.
Ez a küldetés nem öncélú volt, hanem mindig is az evangélium szolgálatából fakadt. Mert ahol Isten Igéjét hirdetik, ott az ember valódi önazonossága is helyreáll – hitében, nyelvében, kultúrájában, közösségi kapcsolataiban.
Ma egy másfajta helyzettel nézünk szembe. A civil társadalom térnyerésével egyre nagyobb szerephez jutnak a helyi közösségek és civil szervezetek a közösségi emlékezet formálásában és a népi hagyományok megőrzésében. Ez azonban nem veszteség az egyház számára, hanem lehetőség: lehetőség arra, hogy visszataláljon elsődleges, Jézus Krisztus által meghatározott küldetéséhez – az igehirdetéshez, a misszióhoz, a szentségek kiszolgáltatásához és a lelki gondozáshoz.
Ez nem azt jelenti, hogy az egyház kivonul a világ ügyeiből. Épp ellenkezőleg: az egyház a világban él és szolgál, s nem fordíthat hátat a társadalmi folyamatoknak, kihívásoknak. Az egyház nem pártpolitikai aktor, hanem prófétai közösség, amely Isten Igéje alapján a lelkiismeret szavát képviseli a közéletben is. Szót emel az igazságtalanság ellen, vigaszt nyújt a szenvedőknek, irányt mutat az elbizonytalanodottaknak – mindig Krisztus szeretetének és igazságának fényében.
A mi feladatunk minden korban ugyanaz marad: hűséggel, alázattal és Isten vezetésében bízva végezni azt a szolgálatot, amelyre elhívattunk. Nem az idők szavához, hanem Isten Igéjéhez igazodva, ugyanakkor a kor embereihez közérthetően, együttérzéssel szólva kell betöltenünk a missziói küldetést – mert Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8).
Némethi Katalin