Az este teljesen szokványosan telt. Vagyis csak indult szokványosan: „Anya, éhes vagyok!” „Mikor vacsizunk?” „Mi lesz a vacsi?”
Anya gépiesen terített, mindenki gépiesen az asztalhoz ült, gépiesen mosolygott és beszélgetett. Valami mégis vibrált a levegőben. Talán a délutáni matekpélda miatt, amit apa adott. Apa néha előáll ilyen váratlan feladatokkal, egy-egy algebrai törttel, egy-egy egyenlettel. Apa szereti a matekot, és azt hiszi, hogy mindenki odavan érte. Fiatal korában nagyon ment neki, de aztán valahogy mégsem ez lett az útja. De azért a matek, az matek.
Süni egyáltalán nem rajongott a matekért. Valahogy nem tudott ráhangolódni, hiába hallgatta anyától és apától, hogy „a matek fejleszti a logikát”, meg „a matek megtanít gondolkodni”. Logikája úgy is lehet valakinek, hogy nem tud algebrai törteket egyszerűsíteni, gondolkodni pedig ésszel kell, ahhoz pedig nem kell matematika. Ha a suliban valami zűrös történik, apa tutira pipa lesz, és legalább egy hétre eltiltja a netezéstől. Ezt kitalálni nem kell sokat gondolkodni. Apa logikája szerint ez elkerülhetetlen, és nem is érti, hogy Süni ebből miért nem tanul. „Nagy ügy – gondolja Süni –, a srácokkal úgyis hozzáférek a nethez, legfeljebb nem otthon, hanem suliból hazafelé menet.”
Vacsora után úgy tűnt egy pillanatra, hogy matekpélda feledve. De apa nem feledékeny. A matek mindenre jó. Edzi a memóriát. Süni gépiesen elővette a papírdarabot, amire apa felírta a feladatot, és megmutatta. Félig leegyszerűsítve az algebrai tört. Tovább nem sikerült, bár érezte, hogy talán még lehetne „dolgozni” rajta, de nem volt hozzá kedve. Uncsi. Különben is, mit gyötri apa ilyen feladatokkal? Ilyenekkel már évek óta nem találkozott. Lehet, hogy valamikor tudta, de most már nem. És nem is érdekli. Apa összehúzta a szemöldökét, és csak úgy félvállról odavetette: „Még ezt sem tudod!”.
Ekkor Süniben valami eltörött, és úgy vágott vissza, mint a penge. Szavai belehasítottak a levegőbe szikrázva, jegesen: „Nem érdekel, apa! És elegem van abból, hogy ezt örökké a fejemhez vágod! Elegem van abból, hogy itthon is azt hallom, mint a suliban! Nem akarom itthon is ugyanazt hallani!”
„Pedig ez az igazság, ha tetszik, ha nem, még ezt sem tudod! És ezzel számolnod kell! És azzal, hogy mennyi mindent nem tudsz, mennyi hiányosságod van! Hogy akarod, hogy sikerüljön a vizsgád, ha még ezt sem tudod?”
A levegő megdermedt, a feszültség kézzel tapintható volt. Úgy égetett apa és Süni tekintete, hogy az már fájt. Anyának. De anya nem szólt. Érezte, hogy ez a fiúk küzdelme, ami már régen készülőben volt, de valahogy mindig elült. Voltak gomolygó felhők, de aztán soha nem lett belőlük vihar. Ebben talán anya is ludas volt, hiszen ő boszorkányosan értett a felhők eloszlatásához. Ez a pillanat más volt. Most anya is érezte, hogy ennek ki kell törnie, hogy ez a vihar most nem fog elmúlni, és nem is akarta, hogy elmúljon. Félt a villámaitól, még jobban a dörgéseitől, de érezte, hogy a vihart talán eső követi majd, csendes, éltető, gyümölcsfakasztó eső.
És hallgatott. És figyelt. Apa és fia úgy feszült egymásnak, mint két felbőszült titán. Szíve két kedves titánja. És tudta, hogy hagynia kell őket. És hagyta.
„Vedd tudomásul, hogy ennyit érsz! Semmit! Ezt sem tudod, mint még annyi mindent! És ha ezzel nem vagy tisztában, akkor nagyobb a baj, mint gondoltam” – üvöltött apa. Apa soha nem szokott üvölteni, de most kifordult magából. „Értsd már meg végre! Az utolsó huszonnégy órában vagyunk. Innentől kezdve az én játékszabályaim szerint „játszunk”. És én most azt mondom, hogy nincs számítógép és nincs telefon!”
„Ezt én is értem, nem vagyok hülye! Nem is ezzel van bajom! Hanem azzal, hogy újra és újra a fejemhez vágod, hogy ezt sem tudom! Nem az a baj, hogy mondod, hanem ahogy mondod! Semmibe veszel, lekezelsz, hasonlítgatsz olyanokhoz, akik nem is számítanak. Ha a suliban azt mondják a tanáraim, hogy „ezt sem tudod”, meg „már megint nem tudod”, azt valahogy elviselem. Az nem számít! Hányszor akarod még a fejemhez vágni azt, amit már úgyis tudok? Elegem van!!!” – szakadt fel Süniből olyan elemi erővel, hogy apa is ledöbbent.
Anya csak nyelt. A könnyeit. És nyelt a fiúk helyett is. A levegő vibrált. A két szikrázó tekintet összecsapott. A szemekben döbbenet, fájdalom, keserűség, harag. Süni belebokszolt a levegőbe, földhöz vágott valamit, ami nagyot csattant. Aztán rákönyökölt a pultra. „Értsd már meg, apa! Büntess! Igazad van, elfogadom! De ezt az egyet ne mondd, hogy erre sem vagyok képes! Itthon ne!”
Aztán apa megszólalt egészen halkan. Visszafogottan. „Nehogy azt hidd, fiam, hogy ez nekem jólesik. Ezt kell tennem, mert az apád vagyok. És számít! Nagyon is számít, hogy mi lesz veled!” És ezt annyi szeretettel, gyöngédséggel mondta, hogy anya egyből tudta, a vihar elmúlt. Most már csak a csendes, éltető eső van hátra.
Észrevétlenül fölkelt az asztal mellől, és fölment a szobába. Szíve hevesen kalapált. És most már sírhatott is. De ezek már a megkönnyebbülés könnyei voltak, hiszen tudta, ismerte, óh, Istenem, mennyire ismerte őket!, maguktól is megtalálják az egymáshoz vezető utat.
Sokáig, nagyon sokáig beszélgettek még. Anya nem volt kíváncsi, hogy miről. Nem hallgatózott. Úgyis tudta. Érezte. És hallotta. Hallotta a számára oly kedves, mélyen zengő hangokat, amint már nem tépnek egymásba. Tudta, érezte, hogy kimondják, ami fáj, amit ki kell mondani, de ezek a szavak már nem vágtak, nem voltak pengeélesek. Egymásnak szóltak, egymásért.
Aztán meghallotta a lépteiket fölfelé. „Jó éjt, apa!” „Jó éjt, fiam!” És a hangjukból hallotta, érezte, tudta, hogy forrón megölelik egymást.
Tamás Tünde
Fotó: Stocksy United