„A mattfenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát.” (Ottlik Géza)
A vakáció előtti héten történt. Kicsit fáradtak voltak. Már nem úgy figyeltek, ahogy szerettem volna. A vakációra gondoltak, nem a húsvétra. Nem Jézusra, a szenvedésére, a feltámadásra, az üzenetre. A szabadságra gondoltak. A Krisztus nélkülire. Valamit tenni akartam ez ellen: adni valamit, hogy másképp menjenek el innen. Az életbe is, és a vakációba is. De azt éreztem, kudarcot vallottam. Nincs ennek semmi értelme… – gondoltam szomorúan. Aztán csak úgy, mintha valaki megérintett volna, támadt egy ötletem. Még sohasem csináltam, még nem tudom, mi lesz a vége, egyáltalán jó ötlet-e, de teszek egy próbát.
Figyeljetek egy kicsit! Ma rendkívüli órát tartunk. A szóra felkapták a fejüket. Mi lehet egy sakkoktatásban rendkívüli, hiszen a szabályokról szól. Elcsendesedtek. Ez kicsit zavart, és gyomorgörcsöm lett. Túl mély a csend. Folytattam. Ma a húsvéti történetet fogjuk eljátszani a táblán. A csend tovább mélyült. Hihetetlen vállalkozásnak tűnt. Hitetlenséget láttam a szemükben. Szükségem van a segítségetekre. Erre a mondatra megelevenedtek. Az emberek eredendően szeretnek segíteni másokon. Egyik-másik még el is mosolyodott. Nem kell úgy megijedni! Mindenki fantáziájára és kreativitására szükség lesz. A húsvéti történet ismerős mindenkinek. Bólogattak. Egyik fiú meg is szólalt, és elmondta: „ja”. Megnyugodtam, hogy kaptam egy szóbeli visszajelzést is. Fontosak a feedbackek számomra. Próbáljuk elmesélni a passiót a mi nyelvünkön, és aztán ábrázoljuk a táblán. Arra számítottam, hogy minden kéz a magasban, csak a pálmaágak hiányoznak majd, csillogó szemek, sugárzó izgatottság. De azért nem ezt tapasztaltam. Mintha nem értették volna, mit akarok. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy biztos jó ötlet volt-e ez, vagy hagyjuk inkább, és játsszunk. A kicsik közül egy kerek szemüveges fiú bele is kezdett. Az ő szava billentett vissza, hogy érdemes megpróbálni.
A megnyitás. Felrakjuk a táblára a bábukat. Előbb a világosakat. A jókat. Szerintem a történet a „Golgota-állásban” kezdődik el igazán, ahol a Király, ugyebár Jézus, a kereszten áll. Védtelenül. Ennyire jóra nem számítottam. De a kicsik zsenik. A lelkük tiszta, akár az üveg, és egyből megértették, mit akarok. El is tudják mondani. „Világos bevonulás”. Gondoltam. Mint virágvasárnap. Aztán a „Golgota-állás”, mint sötét fordulat. Egy cserfes kislány kapcsolódott be fokozódó lelkesedéssel. A sötét figurák lesznek a gonosz erői. Agresszív pozíciót vesznek fel, és készen állnak a támadásra. Azonnal ábrázolni kezdtük a táblákon, és a feszültség mindenkire átterjedt. Nagyon profik – gondoltam.
Kezdődhet a középjáték. Szólt egy nagyobb fiú. Minden szem rászegeződött. A nagyok bátrabbak és megfontoltak. Egy sötét huszárt vett a kezébe. Csend. Mindenki várt. Ki lesz ő? Mit fog csinálni? Ő Júdás – mondta –, és áruló lépést fog tenni. Sakkot ad a királynak, és elfogja őt. Bólintottam. Itt lassan már semmi feladatom nem lesz. Csak elindítottam a játékot, és mint a lavina, jönnek a jobbnál jobb ötletek. Egy nagyobb lány is felemelte a kezét, jelezve, hogy szeretné tovább mesélni a történetet. Most már csillogtak a szemek. Az enyém is, de nemcsak a lelkesedéstől, hanem egy kicsit a meghatottságtól is, mert alábecsültem a kreativitásukat. A király gyalogjai lesznek a tanítványok. Szétszóródnak, és védelem nélkül hagyják a királyt. Igen. A gyalog feláldozható. A gyalog „elveszhet” a táblán. De sokszor elveszünk! – Töprengtem. Aztán csend lett. Mindenki rakosgatta a bábukat. Az ajkába harapott és várt. A védelem nélküli király figurája könnyeket csalt a szemekbe. Ahogy rakosgattuk a bábukat, azonosultunk a királyt elhagyó tanítványokkal és az áruló Júdással. Egy szőke, alsós kislány emelt a magasba egy sötét bástyát. A légy zümmögését lehetett volna hallani. Poncius Pilátus a sötét bástya – mondta a kislány. Megpróbálja elkerülni a mattot, de végül feladja a királyt a sötét figuráknak. Csodálatos megfogalmazás egy gyerek szájából. A nagypénteki események a sakk nyelvén. Pilátus a bástya. Egyenes vonalon mozog. Határozott személyiség. Mégis meghajol a tömeg szavára. Csak pislogtam, miközben rakosgattuk a bábukat. A pici lány felemelte a mutatóujját, jelezve, még folytatja a történetet. A sötét figurák sorozatos sakkokkal kínozzák a királyt. Kínozzák… – ismételtem. Már kiléptünk a sakk nyelvezetéből, de még nem egészen. A középjáték befejeződött. Még valaki? Néztem körbe kérdőn, de nem szóltam semmit. Mindenki a táblákat figyelte.
A végjáték következik – szólt egyik nagyobb lány. Lássuk! – mondtam biztatóan. A Király feláldozza magát, engedve a mattnak, ezzel megnyitva az utat a reményhez. Ejha! Ez több, mint amire vártam! A harmadik napon a Király feltámad, ezzel fordítva a játszmát. Zörögtek a bábuk a táblán az izgalomtól. A világos figurák (a hívők) új erőre kapnak, és ellentámadásba lendülnek – mesélte a szemüveges fiú lelkesen. A világos figurák a hívők. Micsoda szókincs! – gondoltam magamban. Egy nagylány keze emelkedett a magasba. Folytassuk! – szóltam. A végjátékban a világos Királynő Mária és a világos Futók az apostolok. Kulcsszerepet játszanak. Főleg Péter – gondoltam. Ő szereti a kulcsokat. Jézus a kulcsok hatalmát bízta rá. Aztán hogy mi lett belőle, azt nem most ábrázoljuk. A világos gyalog eléri a tábla végét, és valami erősebbé válik. Igazi előléptetés. Feltámadás. És a vége pedig, hogy sakk-mattot ad a világos a sötét oldalnak. Szuper! Megcsináltuk! Mindenki tapsolt. Akkor összefoglaljuk a partit, kiértékeljük. Kik voltak a szereplők? Jézus: a Király. Júdás: áruló huszár, aki megfutamodik a felelősségtől, Pilátus: a Bástya a maga rendíthetetlenségével, mégis összeomlott bástya lesz a táblán kívül, Tanítványok: Gyalogok, a feláldozhatóságukkal, az apostolok a futók, akik majd később az örömhírrel futnak. Feltámadás: Előléptetés. A menny: a tábla 8. sora. Hát jó – gondoltam. Akkor megvagyunk. Senki sem mert a táblákhoz nyúlni. Mintha a világtörténelem és az üdvtörténet legfontosabb eseményét senki sem merte volna megbolygatni és összeszedni és bedobozolni. Még én sem tudtam összeszedni a bábukat. Mert már nemcsak bábuk voltak, hanem messze túlmutattak önmagukon. Már nem a fekete-fehér táblán mozogtak, hanem immáron a lelkünkben is. Valamit kellene csinálni! Valahogy le kéne zárni ezt a mai foglalkozást. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Nem akartam ezt a már-már áhítatos hangulatot megtörni, megzavarni. De valaki kimentett ebből a helyzetből. Imádkozunk? Igen. Ennél találóbb nem is lehetett volna. A táblán maradt figurák is, akiknek nincs kezük-lábuk, mintha imára kulcsolták volna a kezüket, és fejet hajtottak volna a nagy király előtt. Mintha a bástya-Pilátus hangját még hallottuk volna: Király vagy te csakugyan?! Ahogy a világos királyt néztük a táblán, mindannyiunknak az jutott eszébe, hogy a királyt nem lehet leütni a tábláról. Ő végig ott marad. A táblát fel lehet borítani. De ettől a mattfenyegetés nem szűnik meg. Azt hiszem, sikerült, amit át szerettem volna adni. Szembenézni a mattfenyegetéssel. Bátorságra nevelni. Viszontlátásra! Milyen jó, hogy lesz viszontlátás! Nem csak matt fenyegetés és táblaborítás. Lekapcsoltam a lámpákat. Az asztalon csak a világ világossága ragyogott.
Horváth Csaba (Nagybánya)