Szinte hallottam, ahogy dobog a szíve. Volt egy érdekes tetoválása, amit eddig nem vettem észre. Egy kígyót ábrázolt, ami körbetekeredett a kulcscsontján. Az „őskígyó”, ahogy a hatásvadás karizmatikus prédikátorok beleüvöltik a stadionnyi lelkes hívő arcába. Az illatot, ami körbelengte, valahonnan ismerősnek találtam. Próbáltam megnevezni. Nemsokára meg is tudtam mondani: Red Door. A „Vörös ajtó” nevű parfümé volt. Elmosolyodtam. Eszembe jutott Jézus szava: nyitott ajtót adtam neked, én vagyok az ajtó.
Csodálatos kombináció: a kellék és a díszlet, a csomagolás, minden ott volt, ami a kísértéshez kellett. Vagy mintha nem is kísértés lenne ez, hanem inkább amolyan eredményhirdetés, mint az iskolai évzárón, amikor a jók virágkoszorút és oklevelet kapnak, a rossz, bukott tanulók pedig szégyenkezve próbálnak elbújni a többiek háta mögé. Értékelem a labirintusodat – válaszoltam tétován. A tetoválást, a parfümöt. Csodálatra méltó, részletekbe menő kivitelezés. Köszönöm, papocska. Hát akkor, rajta! Mondd el, hogy érzed magad itt nálam?! Csak nyugodtan, ráérek, most egy jó darabig itt leszel… És aztán? – kérdeztem reménykedve. Nincs aztán, papocska. A játékot elvesztetted, ennyi volt. Ennyi voltál – és azzal elmosolyodott. Ugyan már! Ez egy cirkuszi kellék, vásári játékbarlang. Nem az! Bizonyítsd be! Győződj meg magad! – mondta, és elriszálta magát az egyik folyosón. Az illata ott maradt a levegőben. Hát jó – fordultam Mákkétszemhez. Te sem így gondoltad a hittanórát, pici lány, hogy egyenest a gazdag és Lázár történetét fogjuk megtanulni, ráadásul a rossz oldalról nézve. Megpróbált mosolyogni. Először is, nem vesztettünk el semmit. Az élet nem egy játék, hanem Isten ajándéka. Ha utak és pályák meg szintek vannak benne, mint egy videojátékban, akkor sem olyan, mint amiben végérvényesen veszíthetnénk. De hogyan tovább? Meg kell találnunk a helyes utat. A Bibliában mindig csak két út va. Széles és keskeny. Jobb és bal. Isten leegyszerűsíti a választást, nem bonyolítja. Csak az ördög készít útvesztőt, hogy rengeteg útból választhassunk. A keskeny út bejáratát nehezen lehet megtalálni, írja a Biblia, és nehezen is lehet rajta járni. De csak egy vezet a célba. Nekünk most erre van szükségünk.
Eszembe jutott egy rajzfilm. Figyelj csak, Mákkétszem! – kezdtem. Mesélek neked valamit. Miről? Arról szól a történet, hogy az állatok versenyfutást rendeztek. Futás közben rájöttek, hogy elfelejtették kijelölni a célt. És csak futottak, futottak, futottak, végkimerülésig. Akkor az egyik rájött, mi a hiba. Ész nélküli futás volt. Céltalan sodródás, nem utazás. Na, de merre menjünk? – kérdeztem. Én tudni válasz. Én tudni kiutat – mondta Mákkétszem. Igen? Igen. És honnan? A szeme csillogása feledtette velem szögletes nyelvtudását. Meggyőzött. Hittem neki. A szemembe nézett. A keze megmozdult, egy papírlap volt benne. Szétnyitottam: a kifestője volt. Egy kígyókból álló útvesztőben kellett megkeresni a kivezető utat, természetesen csak egy vezetett a célhoz. Ügyesen megoldottad – válaszoltam elismerően, de ez most rajtunk nem segít. De igen – ellenkezett. Igen? Bólintott. A panelekhez lépett, amelyek jobb alsó sarkába kígyókat rajzoltak. Ugyanolyanok, mint a kifestőn. Meg kellett keresni, hol vagyunk mi most, onnantól pedig megyünk a rajz után. A terv egyszerű volt, és működött. Hinnem kellett benne, hogy működni fog, és bevált. A lelkiismeretem, múltam minden kétes zegét-zugát megjelenítő, bevilágító panelek nem sötétedtek el a forradalmi szabadulási stratégiánk láttán, csak mi nem figyeltünk rájuk. Az útra koncentráltunk. Csak egy út visz az életbe – ismételgettem magamban, aztán félhangosan is, hogy Mákkétszem is megjegyezze. Legalább ennyivel maradjon a hittanóráról. Követtük az egyszerű, gyermeteg, megmosolyogtatónak tűnő térképünket, és nemsokára megláttuk a fényt. Mindketten felnevettünk. Jó kis móka volt… – később így meséltük. Elhallgattuk a pánikot, a félelmeket, és természetesen a tükröket, az ott látottakat, mert az ember nem szívesen mesél arról, hogy mit mikor és hogyan rontott el az életben. A kifestőt nagy becsben tartotta Mákkétszem. Igazi allegorikus házi feladat volt. Egy útvesztő, ahol az utat kígyók határolják, amelyek elvileg és a gyakorlatban is tetszésük szerint változtatják alakjukat, ez által pedig az út is megváltozik. Nagy a kísértés, hogy a kígyókra figyeljen az utas, holott a trükk benne az, hogy végig az utat kell figyelni, amelyről tudjuk, hogy keskeny, kényelmetlen, de legalább kivezet a fényre. Én vagyok az út – mondja Jézus. Amikor kiléptünk a fénybe, olyan érzés volt, mintha a mennyországba érkeztünk volna. A benti, fényhiányos környezet után elvakított a valóság ragyogása. Kitti már várt bennünket, felszabadultan mosolygott. Carla? Carla elment. Rájöttem, hogy nem is a barátnőm. Egy cukorkakast nyomott Mákkétszem kezébe. Lehet, hogy barátnőt kellene cserélnem. Mindhárman elmosolyodtunk ezen.
Naivan azt hittem, ez a történet majd megáll ennél az idillikus, mosolygós képnél. Tévedtem. Egy lány szaladt hozzám. Tanár úr, de jó, hogy látom, mi járatban errefelé? Elmosolyodtam. Régi tanítványom volt, még tanár koromban láttam utoljára. A neve után kutattam emlékezetemben, de sehol sem találtam. Mindegy, gondoltam. Az arc ismerős volt, csak név nélkül. Csak a vidámparba jöttünk – mondtam. A hittanosokkal. Te? Én itt dolgozom most a cirkusznál. Kürtős kalácsot sütök. Közben még járok gyülekezetbe is. Az jó – bólintottam. Melyikbe? Egy frissen alakultba. Az nem jó – gondoltam. Mi a neve a gyülekezetnek? – kérdeztem, hátha sikerül beazonosítanom a tanítást. Ajtó. Ajtó? – kérdeztem vissza. Igen. Ez a neve. Nem ismerős. És miért jó ide járni? Tetszik, amit tanítanak. Tanítanak vagy mondanak? Hát, mindkettő. És mit mondanak? Azt, hogy mindenki üdvösségre jut. Nem jut kárhozatra senki. És az idők végén még a sátán is majd megtér, és ő is üdvözül. Szuper szellemiek – gondoltam magamban. Érdekes tanítás. De én nem tanítottam ilyesmiket neked. Tudom – mosolygott zavartan. Most már mennem kell, csak láttam a tanár urat, és gondoltam, köszönök. Jó volt találkozni – mondtam mosolyogva. Hallod, ezek nem jó fiúk, hagyd ott őket. Megkocogtattam az orrom, van hozzá szimatom. Rendben, tanár úr, majd gondolkodom rajta – és azzal eltűnt a tömegben. Bosszankodva kerestük meg az autót. Túl sok volt ez így egyszerre, legalábbis nekem. A világ is átalakult ilyen vásárrá, piaccá, ahol a felekezetek, gyülekezetek árulják a jobbnál jobb tanításokat meg tévtanokat, a fiatalok pedig belesodródnak, vagy szándékosan belépnek, és aztán tönkremegy az életük. Elindultunk, a sodródó tömegben lassan gördültünk a műút felé. Egy zombi maszkos fiatal ordítozott, még rácsapott a motorháztetőre is. Mákkétszem összerezzent. Csak maszka – mondtam. Nem voltam túl meggyőző. Kitti átkarolta a vállát. Mennyi idióta mászkál itt ebben a vásárban! Az. Szóval odáig jutottam, hogy ezek belesodródnak egy ilyen szektába, ahol aztán zombik lesznek, mint ez itt. Az ÉLET nem lesz bennük. Csak mozognak, élnek, léteznek. A „biosz”, a létfenntartó rendszerek működnek, de annyi. Jézus nem „biosz”. Jézus az élet. Az út rövidebb volt hazáig. Mindig rövidebb. Azt mondják, azért rövidebb, mert a lovak gyorsabban húznak. És akkor az autó? Bekanyarodtunk a kis utcán. Megálltam Mákkétszem házánál. Mákkétszem a színezőt szorongatta. Mosolyogva kiszállt. Intett, aztán becsukta az ajtót. Megfordultam az autóval. Belenéztem a tükörbe. Eddig sosem tűnt fel, hogy az az ajtó, amin Mákkétszem belépett, vörös volt. Van valami gond, pap bácsi? – kérdezte Kitti. Nem. Nincs. Minden rendben van.
Horváth Csaba (Nagybánya)