Jó a cipőd, pap bácsi – mondta Kitti, miközben leült a padra. Maga mellé tette az állattankönyvet. Visszahoztam. Elolvastad? – kérdeztem. Csak ami tetszett. És mi tetszett? A hüllők a kedvenceim. Én kifejezetten utálom a hidegvérűeket – mondtam. Hallgattunk. A cipőmet néztem. Zöld-sárga Puma. Akciós volt. Kígyóra hasonlít a színkombináció – kezdtem. Amúgy nem szeretem a zöld színt, főleg cipőben nem. De ez megtetszett. Egész pontosan megragadott. Megragadott? Igen. Ezt hogy érted? A világi dolgoknak is van vonzásuk. Van, akit az autók vonzanak, másokat a kütyük, megint másokat a sport, a sporteszközök. És téged nem a sport miatt vonzott be a cipő? Nem vagyok sportember. Nekem csak a sportcipő kellett. De minek? Szeretek a kígyón taposni. Felnevettünk. Munkahelyi szokás. Mennyit adtál érte? Sokat. Cipőhöz képest. De akciós volt, ki lehetett bírni. Tudod, semmi sincs ingyen. Elmosolyodott. Pedig régebben, amikor kislány voltam, akkor arról álmodoztam, hogy majd elutazom egy olyan országba, ahol minden ingyen lesz. Olyan játékaim lesznek, amilyeneket akarok, olyan édességeim, amiket csak megkívánok, és semmiért nem kell majd fizetni. Bólintottam. Nekem is voltak ilyen álmaim. És megtaláltad? Aha. Hol van? Mondd, Kitti, jársz te vallásórára? A mama mondogatja is, hogy mindig ott esz a fene a papnál! Nem tudom, mi lesz így belőled, kislányom. Ki fog dógozni? Felnevettünk.
Ismét hallgattunk egy sort, mintha lett volna egy kérdés, amit nem mert volna feltenni. Kérdezhetek valamit, pap bácsi? Egy nő mindig így kezdi… – gondoltam. Ahelyett, hogy megkérdezné. (Mi lenne, ha egyszer azt válaszolnám, hogy nem?) Kérdezzed. Mit láttál a labirintusban? A tükrökben? Aham. A tükrök azt mutatták, milyen lehetett volna az életem. Tényleg? Tényleg. És szebb volt, mint valójában? Szebb volt – válaszoltam. Úgy mutatták meg a hibáimat, hogy közben nem fájt. Ezt nem értem. Mindjárt elmagyarázom. Ha csak belenéztél volna egy tükörbe, amely elrontott döntéseidet és azok hibás következményeit mutatja, akkor az fájdalmas dolog lett volna. Kicsit teátrális. Vásári. De vásárban is voltunk. Legalábbis mi azt hittük, a díszletek alapján. Csakhogy a tükörben nem egy ilyen „itt rontottad el, ez lett a következménye, tessék bánkódni miatta” dolgot láttam… Ez nem is lett volna annyira fájdalmas. A tükör valójában szép dolgokat mutatott. Vagy megszépített dolgokat. Úgy mutatta be a kudarcot, hogy a lehetőséget mutatta meg, amit választhattam volna. Úgy érted, a kísértést? Olyasmi. Egy hibátlan életet láttam, amelyben csak jó döntéseket hoztam, és minden sikerült, minden úgy történt, ahogy elterveztem. A különböző tükrök különböző életszakaszokat mutattak. A gondolataimat. Ez volt a legrosszabb, mert egy adott ponton már nem tudtam megkülönböztetni a látottakat a valóságtól, mintha egy lassú, meleg zuhany kimosta volna az agyamat, és elszállt volna belőlem minden, ami én vagyok. Mit éreztél, pap bácsi? Boldogságot és örömöt éreztem, felszabadultságot és békét. Tudod, olyasmit, mint amikor a halálközeli élményt átélők visszatérnek, és elmesélik, milyen örömöt éreztek, békét, felszabadultságot. Egy tökéletes életet láttatott velem a tükör. Hogy mi lett volna belőlem, ha nem mondok le az álmaimról, ha jobban hiszek magamban, ha kihasználtam volna minden lehetőséget, amit az élet kínál nekem, és minden ott termett volna előttem, amire csak vágytam. Minden rég elkergetett álom, minden vad gondolat, amit elképzeltem és nem vettem komolyan, mondván, hogy úgyis lehetetlen. És azt mondod, mégis fájt. Igen. Nem fizikailag. Hanem? Mit éreztél akkor, Kitti, amikor beárultál valakit a tanító néninek, és az nem volt vétkes? Fájt a lelkem. A szíved? Nem, az nem fájt: az egy izom, pap bácsi. Értem. Hanem a lelkem, mert hazudtam, mert nem mondtam igazat. És bocsánatot kértél? Nem. Miért? Valami nem engedett. Valami összenyomta a számat és gombócot tett a torkomba és összeszorította az öklömet. És a szívedet? Nem. Az csak egy izom, pap bácsi. A lelkemet kötözte meg. Hideg vaslánccal. Hideg vaslánccal – ismételtem. Akár egy fémkígyó. Mondjuk, piton. Értem.
A szomszédban felbégetett egy bárány. Hallgattunk egy sort. Mit olvastál a könyvben a kígyókról? – törtem meg a csendet. Elmosolyodott. Azt, hogy az amerikai aligátorok meg tudják enni a mérges kígyókat. Mint például az üregi viperát, és nem halnak bele. A szervezetük feldolgozza, ellenanyagot termel, és nem pusztulnak el. És az oposszumok sem. Még nem láttam oposszumot – mondtam. Én sem. Ismét hallgattunk egy sort. Miért kérdezted? A szomszéd báránya ismét bégetett. Én azt olvastam, hogy egy pásztornak egyik birkáját megmarta a kígyó. És elpusztult? – kérdezte Kitti. Nem. Milyen kígyó volt? Nem tudod? De. Csörgőkígyó. Az az egyik leghalálosabb. Igen. Mi történt aztán? A birka feje megduzzadt, és nagy fájdalmak gyötörték. De a bárány vére erősebb volt a kígyó mérgénél. Életben maradt, legyőzte a halálos mérget. Állítólag a bárány véréből is készítenek kígyómarás elleni szérumot. Nem tudom, Kitti, mi az igazság. Nem vagyok biológus. Majd, ha te nagyobb leszel, és igazi biológus, visszajössz és elmondod. Vagy megírod sms-ben. A bárány vére ilyen csodálatos lenne? – kérdezte halkan, maga elé nézve, aztán a cipőmre, amely a beszélgetésünk kezdetén a kígyót juttatta eszünkbe. A bárány vére megvédte a választott népet az öldöklő angyaltól, a szabadulás éjszakáján – mondta. Csak azokat, akik hittek benne és felkenték az ajtófélfára, jól látható helyre. És az éjszaka a szabadítás éjszakája. Nem ők határozták el, hogy megszabadulnak, hanem Isten döntött úgy, hogy kiszabadítja őket. Szabadító nélkül semerre sem mehettek volna. Igaz. Bennünk már a bárány vére van, pap bácsi? Ami erősebb a kígyó mérgénél? Megszabadulunk? Életben maradunk? Igen – válaszoltam halkan. Bennünk már a bárány vére folyik. Akié a Fiú, azé az élet. Emlékszel még erre az aranymondásra? Emlékszem. A biológiakönyvre néztem: mit jelent a biológia? Biosz – élet, logosz – tudomány – felelte, mint a jó kisdiák. Igen. De Jézus nem a „bioszról” beszél. Az nem elég. Az kevés. A „dzóé” az, ami megtart. Van egy osztálytársnőm, úgy hívják, Zoé. Meg fogom jegyezni róla ezt a furcsa szót. A „bioszt” örököljük genetikailag, biológiailag. Erről szól az állattankönyved is. A „dzóét” Krisztustól kapjuk. Erről szól a Biblia. A tékozló fiú sem tudott mit kezdeni a „biosszal”. Függetlenítette magát az Atyától. Meghalt – mondja az apja. Nincs benne „dzóé”. Majd amikor hazatér, lesz ismét élet benne, vagyis feltámad. Kérdezek még valamit. Rajta. Hogy találtatok ki? Volt egy térképünk. Igen. Honnan? Mákkétszem rajzolta. A színező? Igen. A kígyók változtatják alakjukat, így az út is változik, viszont egyetlen út vezet abba az országba, amiről az előbb beszéltünk. Jézus. Ő az ajtó, ő az út. A kígyó mindig eltereli a figyelmet. Ez a titka. És te leveszed a tekinteted az útról, a célról, és így leszel célt tévesztett, és maradsz az útvesztőben, mert nincs utad. Csak akkor érünk célba, ha mindig a célra nézünk. A nyitott ajtóra. Nem érzem, hogy megszűnt volna a labirintus. Csak megváltozott. Pap bácsi, én azt hittem, ha jó hívő leszek, akkor minden rendben lesz az életemben, és nem fogok meghalni. Ezt nem ígérte Jézus. Viharok lesznek. De ő velünk lesz a viharban. A „biosz” nem örökölheti az Isten országát. Ez a test és vér nem tud örökké élni. Majd új testünk lesz. Honnan lesz az? Kapjuk. Jézustól. Ingyen? Ahogy vesszük. Tudod, semmi sincs ingyen. Jézus véréért. Ez volt az ár. Ingyen van, de nem volt olcsó. Ingyen van, mert nem mi fizettük. Hallgattunk egy sort. Várod már a nyuszit? – kérdeztem. Nem. A feltámadást várom. És a mama? A mama azt mondja, nem jött még onnan vissza senki! Elmosolyodtam. Látod, benne még a kígyó mérge dolgozik. Az az erősebb. A szomszédban felbégetett egy bárány.
Horváth Csaba (Nagybánya)