A sátor bejáratánál álló, atlétát viselő férfi cseppet sem volt megnyerő. Holott Joylandben szerintem annak kellett volna lennie. Kedvesnek, nyitottnak, megnyerőnek. Ez is engem igazolt, hogy az egész csupán káprázat és színes hazugság, de mit tehettem ellene. A férfi nem zavartatta magát, ahogy odaértünk. Nem dobta el a félig elszívott cigarettát, és nem tett fel egy protokollmosolyt az arcára, hogy legalább a jóindulat látszatát keltse, hanem, mint akinek az egész örökkévalóság a rendelkezésére áll, bámult a semmibe, és várta, hogy én szólítsam meg. Az örökkévalóság nekem is rendelkezésemre állt, noha még csak az ígéret szintjén, ezért két jegyet kértem. Nem sietett. Bement a konténerébe, és jegy után kutatott. Én közben megkérdeztem, nem látott-e két lányt bemenni a sátorba az elmúlt tíz percben. Az egyik szőke, és kicsit fiatalabb, mint a másik, aki fekete hajú, tetovált. A férfi mintha meg sem hallotta volna a kérdést, letépte a jegyeket. A tekintete olyan volt, mintha már el is követte volna azt a két lánnyal, amire a szívem mélyén gondoltam. Beleborzongtam. Tizenöt lesz. A kicsi ingyen megy be. Most ennek örülnöm kellene? Egy rémbarlangba vagy valami hasonlóba készültem bemenni egy kiskorúval, két másik kiskorút megkeresni. Elindultunk a bejárat felé. Köhhintett a férfi, majd utánam szólt. A lányok bent vannak. De gondolom, már ki is jöttek a túlsó végén.
Megköszöntem, és mosolyt erőltettem magamra. Nem kell parázni. A labirintus nem nagy cucc. Ugyanolyan vásári dolog, mint a többi. Még akkor is, ha az van kiírva a bejáratához, hogy „A halál útvesztője”. Mindez része a show-műsornak. Legalábbis ezekkel a hiábavalóságokkal nyugtattam magam. Kicsit szorosabban fogtam meg Mákkétszem kezét. Mindaz, amit eddig a labirintusokról, útvesztőkről tudtam, nagyon kedves, mondhatni mulatságos volt. Az egyik Jerome K. Jerome Három ember egy csónakban című regényében szerepelt, amikor is a Hampton Court-i útvesztőbe szándékoznak bemenni. A szórólapon volt egy térkép is, amit a főhős nagyon egyszerűnek talált, és azt mondta, egy-kettő végigmegyünk rajta, utána meg villásreggelizünk. Végül azonban csúnyán eltévedtek, többször elhaladtak egy kiflivég mellett, majd segítséget kértek az őrtől, aki utánuk ment, de szintén eltévedt, és valamikor késő este keveredtek ki a sövényből készült labirintusból, elcsigázottan és éhesen. A másik is szintén olvasmányélményeimből táplálkozott, amikor is Szinuhe orvos, Mika Waltari könyvének kalandos főhőse Krétán bemerészkedik a labirintusba. Viszont ennél az esetnél már kapunk egy támpontot, hogy miként lehet kijutni egy útvesztőből. Szinuhe megfigyelte, hogy a Minotaurosznak, a bikafejű szörnyetegnek készített útvesztő a szarvasmarhák beleinek mintájára kanyarodik. Aki ismeri a tehén bélrendszerét, egykettőre kitalál belőle. Nos, falusi pap létemre sem ismertem ezeket a zoológiai részleteket, így hát valami más tájékozódási tervet kellett (volna) kitalálni. „A halál útvesztője”. De miért adták ezt a fellengzős vásári rémisztgetős nevet ennek a sátornak?
Recsegő hangokra számítottam, műanyag koponyákra és múmiákra, csontvázakra, amelyekről már lekopott a festék. De ahogy beléptünk, csak a Hotel Kalifornia ment megállás nélkül, semmi más zene, hanghatás nem volt, a falakat tükrök borították. Az első forduló nagyon viccesnek tűnt, mert a tükrök eltorzítottak bennünket. Hol kövérek, hol soványak, hol szépek, hol pedig csúnyák voltunk, máskor pedig fejjel lefelé láttuk magunkat bennük. Ismétlem, ez csak az első kör, illetve forduló volt. Ügyesen találták ki, hiszen ettől az ember megkönnyebbül, ellazul: itt semmi rémisztő nincs, és nem is lesz, csak görbe tükrök véges variációjára lehet számítani, ahol mulatságosan eltorzított állapotban látjuk viszont magunkat, és nem elborzaszt az egész, hanem inkább felszabadult nevetésre ösztönöz. De aztán a tükrök megváltoztak. Rá kellett döbbennem, hogy ez nem egy vásári sátor, nem azért készült, hogy felhőtlen szórakozást nyújtson az embernek, aki „kedves vendégként” érkezett. A tükrök a valóságot mutatták. Nem azt, amit mutatsz, mutatni, láttatni akarsz, hanem azt, amilyen valójában vagy. Hát ezt hogy csinálták? És miért? Meddig tart még ez? Ki van a „mutatvány”, illúzió mögött? Ezek a kérdések foglalkoztattak akkor leginkább. A második kanyar első tükrében homályosan láttam magam. Csak fokozatosan tisztult és élesedett a kép. Első hazugságom tükörképe elevenedett meg, akár egy tévéképernyőn, és nem tükrön, és itt már értettem, miért halál labirintusa a sátor neve, és tudtam, hogy már nem tükörfal vesz körül, hanem valamiféle mindentudó központi szerver perifériája, amely megmutatja lelked útvesztőjét. De miért is? Hangos feleseléseim, káromkodásaim, kétértelmű szavaim, megjegyzéseim elevenedtek meg, láttam a szívemben forrongó gyűlöletet és haragot, amit a „tükör” jobb felső sarkában egy mérőműszer értékelt, megmutatva azt, hogy beszélgetőtársamat hányszor bántottam meg, sebeztem meg a lelkét, okoztam neki csalódást. Szép, nagy eredményeim voltak. Arra gondoltam, hogy ez valamiféle trükk. Ki tudhatja ezeket a dolgokat? Ki az, aki mindezt filmre vehette és eltárolhatta, hogy most nekem levetítse? Reálisak voltak ezek a felvételek, nem voltak eltúlozva, de éppen eléggé félelmetesek számomra, hiszen arról szóltak, hogy elvesztettem az utat. A jó felé. Itt vált értelmessé az „útvesztő” kifejezés a sátor tetejéről, hiszen a tükrök a lelkem azon szakaszait mutatták meg, amikor elvesztettem az utat, és nem is akartam visszatérni a helyes irányba, akkor sem, ha láttam a lehetőségét. Láttam, hogyan keverek mérget a szeretetbe. Hogyan romlanak meg a kapcsolataim, és hogyan válok istenfelejtővé.
Újabb forduló következett. A számláló a jobb sarokban más értéket mutatott. Az elkövetett bűnök helyett a mulasztásokat számlálta. Amikor jót tehettem volna, de nem tettem. Amikor szerethettem volna, de nem szerettem, amikor meg kellett volna bocsátanom, és megsértődtem, amikor engednem kellett volna, de makacs voltam, amikor lelket öltem ahelyett, hogy lelket mentettem volna. Aztán az út ismét fordult, s a kép a tükörben naplementét ábrázolt. Vagyis annak látszott. Alakom cigarettafüst-szerű volt, de nem fehér vagy kékeslila, hanem piros. A tájat forró láva borította. Ráismertem. Ez a kárhozat. A kijelző a jobb felső sarokban megmutatta az egyenleget. A zöld sáv az Isten türelmét, felajánlott, felkínált ingyen kegyelmének számát mutatta, ezzel szemben az eltékozolt, elszalasztott lehetőségek számai vörös csíkot képezve vibráltak, akár egy videojátékban. Vagyis vesztettem. De hát én jó ember vagyok! Suttogtam magamnak. Ez nem történhet meg velem. Pap vagyok, a fenébe is! Csak tudom, hogy miben hiszek. Mozgást hallottam a folyosó távolabbi sarkából. Eddig fel sem tűnt, hogy csak ketten vagyunk. Az alak mosolygott rám. Ismerős volt. Carla. Megkönnyebbültem. Hála Istennek, vége ennek a pszihedelikus utazásnak, megkerültek a lányok, hazamegyünk, és kialusszuk ezt az egész vásári bolondériát – gondoltam. De hol van Kitti? – kérdeztem magamtól. Carla lassan közeledett. Mint akinek az egész örökkévalóság a rendelkezésére áll. Mosolygott. Egyedül volt. Kitti nem volt vele. Egészen közel jött hozzám. Az orra szinte az orromat érte. Akkor szólalt meg: Papocska, hogy tetszik a labirintusom?
Horváth Csaba (Kiskapus)