Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
s végső türelem is ideötvöz.
Csoóri Sándor : Idegszálaival a szél
A szabadságnak nincs színe. Elkopott…
Vissza kellene menni a múltba, kijavítani.
2020 márciusa óta e színtelen szabadságunkat, furcsán, mondhatni zártkörűen fogadjuk el, hiszen valós ünneplésről nem beszélhetünk. Mint 1989 előtt, amikor a történelem évtizedeken keresztül bebizonyította hogy lehet csendesen is ünnepelni. Most sem sorakozunk fel koszorúinkkal az erdélyi emlékművek előtt, az aradi Szabadságszobor Ébredő Szabadság alakja is álmosan és fakón tekint az üres térre…Mintha egy újabb, másfajta szabadságharc pontosabban harc a szabadságért lenne kibontakozóban…
2021-et írunk, egy olyan világot élünk, ahol lassan a könyvek egy virtuális könyvtár bináris számrendszerében kifejezett kódja mögé bújva várják a globalizáció cybertengerében eltévedt olvasók enterét… Hiszen a mai kor fiataljait az internet világa jobban foglalkoztatja mintsem a HAZA fogalma… Akár folytathatnám úgy is ebben a kis 17 kilobájtos WORD file-ban hogy akiknek a keze ügyében van a tabletja, okostelefonja netán a táblagépe és rendelkezik wi-fi kóddal, azzal szívesen meg tudom osztani, és tetszésnyilvánitásuknak egy facebook like-al tegyenek eleget…. De mivel az internet világában minden csupa kis betű és nálam a HAZA szót csupa nagy betűvel írják, térjünk vissza csak a hagyományos formátumunkhoz és nézzük meg a márciusi események medgyesi vonatkozásait is…
1849 márciusának medgyesi eseményei, egy olyan örökséggel ruházták fel közösségünket amelyet becsülettel fogadtak az előttünk levő és a kortárs nemzedékek egyaránt, és remélhetőleg az utánunk következők is. 172 évvel ezelőtt március 2 és 3-án zajlott a medgyesi csata, amelyben Petőfi Sándor is részt vett. Az ütközet első napján Van der Nüll dandára Asszonyfalváig (Frauendorf) nyomult előre. Czetz ezredes a császáriak előnyomulásáról értesülvén, Kis-Kapusra Herkalovics őrnagy parancsnoksága alatt 1 zászlóaljat 1 lovas századdal és 6 löveggel rendelt ki oly meghagyással, hogy ezen különítmény az ellenség előnyomulását mindaddig tartóztassa fel, míg a sereg zöme a kijelölt védőállásban elhelyezkedik. Az éjszaka folyamán Marosvásárhelyről Medgyesre érkező Bem tábornok a csatatérre való kivonulása után azonnali támadási parancsot ad ki és erős tűzérségi támogatás mellett visszaszorítja az osztrák dragonyosokat. Másnap március 3-án azonban fordult a kocka és miután az Uracca-dandár is beérkezett Asszonyfalvára, a háromszoros túlerő, déltájban Kalliány tábornok vezetésével megkezdte támadó előnyomulását a Van der Nüll és Stutterheim dandárokkal Kis-Kapus irányába. Kis-Kapus gyenge őrsége a túlnyomó ellenséggel szemben hamar otthagyta helyét és a császári had fokozatos térnyerése után Bem Erzsébetvárosra majd március 5-én egészen Segesvárig húzódik vissza. Petőfi Sándor a medgyesi ütközetet a Csatában című versében igy mutatja be:” A földön is harag,/ Az égen is harag,/ Kifolyt piros vér és/ Piros napsugarak!/ A lemenő nap oly /Vad bíborban ragyog!/ Előre katonák!/ Előre, magyarok!”
A szabadságnak volt színe. Fűszagú és zöld, fáradt vándorszínészek kocsiján koptatta a HAZA poros útjait a vén Európa mezején. Világtörténelmi változások híreit hozta a friss tavaszi szellő, amelyről akkor még nem lehetett sejteni hogy anarchia lesz vagy átalakulás. Talán csak egy dolog volt biztos: hogy a sohasem létező középpont csupán illúzió és hogy a nemzetnek nem maradt más választási lehetősége…
Majd fehér lett a színe a szabadságnak…Tatár és török nem tudott elpusztítani bennünket, a magyar nemzet végre két lábra állt és lépett… A szabadságharc máig tartó varázsa talán abban a mindaddig példa nélkül álló nemzeti egységben rejlik, abban a nemzeti összefogásban amely képes volt 1848/1849-ben egy gazdaságilag visszamaradt ország korlátozott erőforrásait kiaknázva egy ütőképes hadsereget teremtenie, Európa haladó felének csodálatát is kivívva…
Aztán a fehér szín, sőt több is, elveszett. Valahol Vízakna és Déva között a ködben, úton Temesvár felé…
1849 október 6-ikájának hajnalán piros lett a szabadság színe. Mint a Vesztőhelyen levő tömegsírt borító piros virágok szírmai, amelyek az emlékezések és zarándoklatok hol tiltott hol szabad kegyeletének tiszteletére nyíltak ki.
Az emlékezet, a kollektív emlékezet leginkább csak a lényeget őrizte meg az elmúlt több mint 173 év történéseiből…Vissza kellene menni a múltba és kijavítani, hogy ne legyen több hősi halál, se háború. De talán fontosabb maga a tanulság: történelmi múltunkat sokszor nem könnyű magunkénak érezni, legfőképpen nehéz ez most, itt és most Romániában a VALAKIK uralta világban… Személy szerint, született aradiként hiszem, hogy ennél többről kell szóljon mindaz az örökség, amit tábornokaink hátra hagytak. Nevezzük nemzeti öntudatnak. Valami olyasmi ez, mint az önérzet az egyénnél. Mert nincs másik idő, mely befogadna sem másik ország, mely nevet adna. Az értékekért érdemes kiállni, és ha kell harcolni is értük. Legyen hivatásunk a nemzeti és nemcsak a nemzetiségi életet élni, mert különben elveszünk. És ezt az örökséget ápolni csak egyféleképpen lehet: az életünkkel. Megmaradásunk záloga ez és ezt a hitet és alázatot tovább kell örökítenünk gyermekeinken.
1890 október 6-án, 130 évvel ezelőtt Aradon szobrot állítottak a 13 tábornok emlékére.
Nem tudom hányan emlékeznek még arra, amikor több mint két évtizede Dávid Ibolya mesélte első találkozását a szabadságszoborral… Nagyapjának szobájában volt egy kép a Szobor nőalakjáról, Hunniáról, akiről nagyapja rajongva mesélt neki és féltve őrizgette a képecskét…Hunnia felemelt jobb kezében ott van a koszorú, az igazi győztesek tiszteletére…De ugyanakkor a felemelt kéz egyben figyelmeztetés is: Mundus se expediet – A világ magától elrendeződik.
HORVÁTH LEVENTE (Arad)