„A sakk olyan, mint az élet: ha vak vagy a következményekre, el fogsz bukni.”
José Raúl Capablanca (világbajnok sakkozó)
Tavaszi délelőtt volt. A nap meleg fénnyel ölelte körül az iskolát, és az ablakon át csilingelő madárdal szűrődött be a tanterembe. Kint a fák friss levelei zöldelltek, és a fény úgy törte meg az osztályban a padok szélén, mint aranyszegély egy régi könyv lapjain. Minden élt és mozdult – a természet látni és láttatni akart. A sakkmester halk léptekkel érkezett. Hordozott magában valami csendes méltóságot, amit nem lehetett tanítani, csak megérezni. Mintha tudta volna: ez a nap más lesz, nem csak a vezércselről és sáncolásról fog szólni. Letette a táskáját, de nem vette elő a sakktáblát. Ehelyett körbenézett.
– Mielőtt ma lépünk egyet is a táblán, hadd kérdezzek valamit – mondta melegen. – Otthon szoktatok Bibliát olvasni?
A gyerekek némán néztek egymásra. A madárcsicsergés még mindig betöltötte a levegőt. Aztán Levente, egy élettel teli kisfiú, feltette a kezét.
– Nekem van gyermekbibliám! Tele van színes képekkel. Apuval olvassuk esténként. Legjobban a bárkás rész tetszik. Meg az, amikor Jézus meggyógyítja a vakot.
A mester elmosolyodott.
– Nagyszerű történet az. Azt a vakot a porba köpött sárgyúrral gyógyította meg Jézus. Nem a látvány volt a lényeg, hanem az engedelmesség: a vak elment és megmosakodott, ahogy Jézus kérte… és látott.
Zsófi fújt egyet.
– Nálunk is van Biblia. Nagy és aranyszélű. De őszintén? Szerintem unalmas. Nehéz szavak, meg régi történetek, amiket nem is lehet érteni. Inkább olvasok mesét.
A mester nem szólt rá, csak bólintott.
– A Biblia valóban nem mindig könnyű olvasmány. De tudod, Zsófi, volt egyszer egy etióp kincstárnok is, aki olvasta a prófétai tekercset. Ott ült a hintójában, és kérdezgette: “De hát ki az, akiről ez a rész szól?” Isten pedig odaküldte hozzá Fülöpöt, aki megmagyarázta neki. És aznap meg is keresztelkedett. Nem mindig értjük elsőre, de ha kérdezünk – Isten mindig küld valakit, aki segít.
Marci ekkor szólalt meg halkan, mint aki nem szívesen beszél nyilvánosan:
– A nagymamám minden reggel olvas Bibliát. Nagyon rosszul lát, két szemüveget is hord egyszerre. Mégis minden nap… ugyanabban az időben. Azt mondja, akkor tud rendesen imádkozni.
A mester elmosolyodott.
– Ő már tudja, amit sokan csak akkor tanulnak meg, amikor már nincs miben kapaszkodni: hogy Isten Igéje a legnagyobb világosság. „Szövétnek a lábam előtt a te igéd” – írja a Zsoltárokban.
A gyerekek most már kíváncsian figyeltek. A mester folytatta:
– De ma olyasmit mesélek, ami még annál is különösebb. Tudjátok, van, aki nem lát, és nincs is keze – mégis olvassa a Bibliát.
Nemcsak egyszer. Újra és újra, minden nap.
Zsófi felhúzta a szemöldökét.
– Ez nem lehet igaz. Ha se nem lát, se keze nincs… hogyan?
– A nyelvével – mondta a mester, és finoman megérintette a sajátját. – Braille-írásos Bibliája van. És a nyelvével tapintja ki a betűket. Szó szerint: ízleli az Igét.
És közben… talán jobban „lát”, mint mi bármelyikünk.
Levente tátott szájjal hallgatta.
– Ez olyan, mint a jerikói vak, aki kiabált Jézusnak, hogy gyógyítsa meg!
– Pontosan – bólintott a mester. – Bartimeus volt a neve. Ott ült az út szélén, senki nem törődött vele, de amikor hallotta, hogy Jézus arra jár, kiáltott: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!”
És Jézus megállt. Megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” Ő pedig csak ennyit mondott: „Hogy lássak.”
És látott.
– Vagy mint Pál apostol – tette hozzá Marci –, aki megvakult, amikor találkozott Jézussal.
– Így van – mondta a mester. – És amikor Anániás imádkozott érte, mintha pikkelyek estek volna le a szeméről. De valójában Pál ott kezdett el igazán látni: amikor vak lett.
Látni… nem mindig a szemmel történik. A Biblia szerint a „szív szeme” is létezik.
A madarak közben halkabban daloltak, mintha ők is figyelnének. A fény most már nemcsak kívülről világított – hanem mintha belül is kigyúlt volna valami.
A mester elmosolyodott.
– De ne csak beszéljünk a látásról. Próbáljunk is egy másféle látást.
Játszunk egy kis vaksakkot.
A gyerekek kíváncsian figyeltek. A táblát nem vette elő. A mester szóban mondta a lépéseket. A gyerekek fejben képzelték el a táblát, a bábukat, az állást. Először kicsit nevettek, bizonytalankodtak – de aztán kezdtek belejönni. Mintha a látásuk befelé fordult volna.
A parti végén a mester halkan mondta:
– Most pedig szeretném, ha meghallgatnátok egy verset.
Túrmezei Erzsébet írta – igaz történet alapján.
A végigcsókolt Biblia –
Sok porosodó, drága Biblia,
ha kinyitását mindhiába várja,
lenne nagyörömest
távoli vak testvérünk Bibliája.
Elveszítette mindkét karját,
rászakadt a vakság éjjele.
De felragyogott néki Krisztus,
és az élete fénnyel lett tele.
Szomjazott az Ige kristályvizére.
Hogyan is olvashatna Bibliát?
Keze sincsen, hogy betűit tapintsa,
és nem betűzheti, mint aki lát!
Mégis Bibliát olvas!
Előtte vakírásos Bibliája.
Nyelvével tapintja ki betűit,
s lelke az Ige mélységeit járja.
Így csókolta elölről-végig többször
Isten szent könyvét. Az az élete,
vigasztalása, kincse, békessége!
S Bibliája sokunk ítélete.
Éhezzük-e, ahogy ő éhezi,
és látó szemünk tapad-e úgy rája?
Nem vádol-e bennünket távoli
testvérünk végigcsókolt Bibliája?!
A gyerekek némán hallgatták. Zsófi szinte mozdulatlanná vált. Levente ajka nyitva maradt, Marci ujjai egy ceruzán babráltak – de a figyelem szinte tapintható volt. A vers minden sora, minden képe a szívükhöz szólt.
A végén a mester becsukta a könyvet. Nem mondott semmit azonnal.
Aztán csendesen megkérdezte:
– Vajon mi is így olvassuk a Bibliát? Éhezzük-e úgy, mint ez a lány?
Nemcsak az a vakság, amikor a szem nem lát. A legnagyobb sötétség az, ha a szív csukva van.
Zsófi lesütötte a szemét. Aztán halkan, szinte suttogva mondta:
– Talán… este mégis kinyitom.
Levente bólintott:
– Elővesszük újra, apával.
És Marci csendesen hozzáfűzte:
– A nagyi ma reggel is olvasta.
Odakint újra megszólaltak a madarak. A nap fénye most is ott játszott a padló résein. És odakint a nap csak tovább ragyogott – mintha a szemek helyett most már valami mélyebb is felébredt volna látni.
Horváth Csaba (Nagybánya)