A vezető – Forgács rovat

Az udvaron már kinyílt a fehér magnóliafa. Megpróbáltam megszámolni hány virág van rajta, de a felénél valahogy mindig összezavarodtam és eltévesztettem. Olyan ez, mint amikor nyár estéken kifekszünk az árokpartra, vagy a mezőre és elkezdjük számolni a csillagokat. Azt gondoljuk, képesek vagyunk rá. Aztán már nem tudjuk, melyiket számoltuk és melyiket nem. Kitti a lépcsőn guggolt éppen a cipőjét kötötte be. Készen vagyok, indulhatunk. Kézen fogtam. Ma én vezetek. Mosolyogtam. Mindig te vezetsz papbácsi. Felkanyarodtunk a keskeny ösvényen. Egy darabig egymás mellett haladtunk, de aztán az ösvény még inkább elkeskenyedett, így én mentem előre. Mondtam, hogy én vezetek. Megálltunk, kifújtuk magunkat. Ilyenkor az ember kiszolgáltatott és védtelen. Mi leszel, ha nagy leszel. Kitti lihegett még párat. A kérdésem váratlanul érte, de ez is volt a célom. Először is felnövök. Mondta és rám nézett. És aztán? Elnevette magát. Ő szokott húzni engem az ésaztánnal, gondolva, hogy egyszer eljutunk a legutolsó ésaztánig és az utolsó ésaztán után vajon mi következik? Befejezem az iskolát. És aztán? Egyetemre megyek. Melyikre? Orvosira gondoltam. A szél meglebbentette fürtjeit. Micsoda céltudatosság és határozottság! – gondoltam. Ilyen pici korban. És aztán? Megfordult. A falu alattunk terült el. A templom szép középkori vártemplom volt. Dacolt a századokkal. És aztán? Gyógyítani fogok. Szerelmes leszek. Férjhez megyek, gyermekeim lesznek. És aztán? Veszek egy szép házat. Te is meglátogathatsz majd. Ha akarsz. Természetesen. Ha öreg leszel, nálam lakhatsz. És mesélsz nekem majd. Köszönöm – mondtam kurtán. És aztán? Unokáim lesznek. És aztán? Megöregszem. És aztán? Nyugdíjba megyek. És aztán? Egyszer lehet meg is halok. És aztán? Elhallgatott. Ide akartál kilyukadni? Fordult meg. Elmosolyodtam. Igen. Pontosan ide. Miért? Mert sok ember hozzád hasonlóan tudja a válaszokat. Vagyis vannak valamiféle válaszai, elképzelései. Olyanok, mint amikor téglákat teszünk egymásra és felépítünk egy falat. Ez az életterv, majd összeáll maga az élet, mint egy épület. És a legutolsó ésaztán után mi jön? De te azt mondtad, hogy nincs legutolsó ésaztán, ahogy nincs az a megrakott szénásszekér, amire ne lehessen még egy villával rátenni. Van. Mindig van egy utolsó szénaszál, amiután leborul az egész. A legutolsó ésaztán után a végállomás van. Én a mennybe kerülök. Mondta. Jó válasz. De, ahogy elmesélted az életedet nem tűnt túl izgalmasnak. Pedig az papbácsi. Azért is akarok orvos lenni. Miért? Hogy gyógyítsak. Megmentsem az emberek életét. Mitől? A betegségtől és a haláltól. A haláltól? Aha. Hogyan? Fel fogok találni egy gyógyszert, ami megakadályozza, hogy megöregedjenek az emberek, és akkor mindenki örökké fog élni. És még majd feltalálok egy másik pirulát is, amitől feltámadnak a halottak. És azt ki kell majd bevegye, az élők, vagy a halottak? Hát azt még nem tudom pontosan. Akkor megnyugodtam, leültem a fűbe. Nem aggódom a halál miatt. Csak bekapok egy tablettát majd és nem fogok meghalni, vagy ha mégis, majd te beadod nekem injekcióban és felébredek. Kitti leült mellém. Ilyen nem létezik papbácsi. Pedig jó ötletnek tartom. Tudom, hogy ilyesmi nem lehetséges, csak annyira belejöttem a… a mibe? Az álmodozásba. Hallgattunk. Apukám azt mondta nem lesz belőlem semmi, csak libapásztorlány, ha nem tanulok. Hallgattunk. Igazat mondott. Némán néztük a tájat. Felülről a falut és a templomot, majd a dombokat. Azt mondják van egy alagút a templomtól a Vörös Toronyig. Tényleg? Elmosolyodtam. Ahol eddig jártam, mindenhol alagutakat képzeltek az emberek. A templomtól a nem tudom meddig. Volt, ahol egészen Magyarországig vezettek az alagutak. És nem igaz? Még pince sincs a templom alatt – válaszoltam. Az emberek elképzeltek hosszú járatokat a föld alatt. Ellenségek mindig voltak és mindig menekülni, élni szerettek volna. Vagy csak úgy, túlélni. Ezért úgy képzelték és aztán elhitték, hogy valóban léteztek ilyen alagútrendszerek. Egyik – másik író annyira messzire ment, hogy szerinte az egész földet behálózó alagútrendszerekről fantáziált, ami kontinenseket köt össze. És kik építették ezeket? Azt mondja, hogy a földönkívüliek.  Elnevettük magunkat. Olvastam egy könyvet, arról szólt, hogy jönnek ezek a földönkívüliek és piknikeznek. Mint mi most itt. Megesszük a szendvicseinket, egy kicsit beszélgetünk és hazamegyünk. Pár órát jól érezzük magunkat és a szemetet itt hagyjuk. Mondjuk. Ez a földönkívüli szemét megváltoztatja világunkat. Jönnek a tudós emberek ebbe a részbe és mindenféle furcsaságot találnak és észlelnek. Azt mondják ismeretlen tudás nyomait találták meg. Mintha a szemét között mondjuk a te csodapiruláid dobozát is megtalálták volna. Izgalmas – húzta maga alá a lábait Kitti. Mintha ezek a lények, akik örökké élnek, ezeket a pirulákat szednék, hogy végtelenül éljenek, de amikor elmentek a csomagból kigurult ez a dobozka, amiben a pirulák voltak. Aha. Mondta. Aztán a mi tudósaink, mondjuk te, amikor felnősz felfedezed a formulát és sorozatban legyártod. Nevettünk. Meséld tovább. Szóval, ebben a zónában megváltoznak a törvények. Sőt, van egy tárgy, ami minden kívánságod teljesíti. Ezt akarja mindenki megszerezni a kincsvadászok közül. És sikerül nekik? Nem. Azt hiszem nem. Miért mondtad ezt el? Azért, mert ez nem mese. Vagyis? Igaz történet? Igen. Voltak itt földönkívüliek? Mondjuk, hogy nem ez a legmegfelelőbb kifejezés. Jézus itt járt. A földön. Testben. Nem a szemetet hagyta ránk, hanem az igéjét, a beszédét.  Az ő ittjárta után megváltoznak a törvények. Más törvény uralkodik a világban. A szeretett törvénye. Az ismeretlen tudás a szeretet maga. Az ő szava nem szemét. Életeket ment meg. Gyógyít, akár a te csodapirulád. Nem a fizikai törvények változtak meg, hanem más. Micsoda? Te azt mondtad, segíteni fogsz az embereken. Meggyógyítod. A testüket. Meghosszabbítod az életet. De meddig? Egyszer úgyis meg fognak halni. De te azt mondtad megmentettem az életüket. Meddig mentetted meg? A halálig. Itt jön az utolsó ésaztán. Jézus menti meg az életet. Te csak a biológiai létezésüket hosszabbítod meg. Nincs életmentés. Még volt egy szer, amit kerestek. Egyféle elexír. Ami megváltoztatja a biológiai törvényeket. Ahogy te szeretted volna. Nem öregednek és nem halnak meg. És azt az állapotot tartósítja, vagy inkább véglegesíti, amikor a legboldogabb voltál. Emlékszel, amikor megkérdezted, hogy milyenek leszünk odaát? Igen emlékszem – válaszolta Kitti. És a válaszra is? Arra is. Azt mondtad, hogy olyanok leszünk, mint amikor itt a legboldogabbak voltunk. És a könyvben megtalálják ezt az elixírt. Nem. Nem találják meg. Miért? Szerintem mert rossz helyen keresik. De mi tudjuk, hogy hol keressük. Igaz? Nyújtottam ki a kezem. Ideje mennünk. De én elfáradtam. Nem viszel a nyakadban? De. Leviszlek. Felült a nyakamba és elindultunk haza. Látod, itt már csak egy ember fér el az ösvényen. Ezért mondtad, hogy te vagy a vezető? A vezető az, aki elől megy? Most melyikünk megy elől? Egyikünk sem – válaszolta Kitti a magasból. Itt a földön a vezető kell elöl menjen. Úgy a jó. Aztán amikor hazafelé megyünk, akkor már elfáradunk, mint te. Elfáradunk a követésbe, a mászásba, kapaszkodásba. Olyankor a vezető, ha végig mellette voltunk és követtük a nyakába vesz és hazavisz. Már messziről láttuk a magnóliafát. Ott az otthon! – kiáltotta Kitti. Bedobjalak a kerítésen? Kérdeztem és kicsit megdőltem, mintha csakugyan be akarnám dobni. Ugyan papbácsi, nem látod, hogy nyitva az ajtó?

Horváth Csaba (Kiskapus)