Adorjáni Dezső Zoltán püspök ünnepi beszéde a marosvásárhelyi gyülekezet fennállásának 200 éves jubileuma alkalmából

Kedves Testvéreim!  Ünneplő Gyülekezet!

Kedves Vendégeink! (Elnök úr, Államtitkár úr, Főosztályvezető Asszony, Főkonzul úr, közéletünk tisztelt képviselői, lelkész testvérek, gyülekezeti kiküldöttek, magyarországi testvér gyülekezetek képviselői)
Minden szeretett jelenlévő. És hát nem utolsó sorban, 200-ik születésnapját ünneplő Marosvásárhelyi Gyülekezet!

Egy nagyon jelentős esemény a családok életében a születésnapoknak a megünneplése. Ezek, bár minden évben ismétlődnek, mégis mindig örömteli, ünnepi, kivételes alkalmak, nem válnak rutinná.

Ha arra gondolok, hogy ma sok család él szétszóródva a nagyvilágban, s ha szülök, gyerekek, rokonok alig találkoznak egymással, vagy szinte egyáltalán, és aztán jön egy születésnap, s aki csak teheti, egy ilyen alkalomra eljön, mert ez valamiért nagyon fontos, mert valami megmagyarázhatatlan szál összetart minket.  Milyen szépek is ezek a pillanatok – vendégek érkeznek, testvérek, szülök, nagyszülők, rokonok, barátok, jönnek a jókívánságok, az elmaradhatatlan ajándékok (gyerekként ennek kimondhatatlanul örültem), jön a jó hangulatú együttlét, az ünneplés, a finom terített asztal- és ilyenkor érezzük igazán milyen erőt, felhajtó erőt, biztonságérzetet ad egy ilyen csodálatos közösség a család.

Van nekünk, keresztyéneknek még egy igen fontos értékünk – a lelki család – a gyülekezet, az Anyaszentegyház.

A mi Lelki családunkban is bizony fontosak ezek a születésnapok; és szeretjük megünnepelni ezeket, főleg a kerek évfordulók alkalmával egy egy ilyen lelki családrész születésnapját. Ezekre a születésnapokra is rendszerint sok vendég van meghívva, hála Istennek, mivel elég nagy ez a család, sokan el is jönnek. Ha szétnézek ma ebben a monumentális díszteremben, akkor megállapíthatom,, hogy a marosvásárhelyi evangélikus gyülekezet születésnapjára is nagyon szép számmal jöttek el a lelki rokonok, batárok, a történelmi haza minden zeg-zugából, sok gyülekezetből. Isten hozott benneteket – jó itt nekünk egy szívvel, egy lélekkel, ünneplőbe öltöztetett lélekkel együtt lenni.

A meghívóban az szerepel, hogy mindenkit szeretettel és tisztelettel hívunk meg az egyházközség fennállásának 200-ik évfordulójára, gálaestre meg hálaadó istentiszteletre. Megmondom őszintén, hogy a meghívó miatt kicsit zavarban vagyok. Mivel az utóbbi hónapokban, a kelletnél többet foglalkoztam egyházunk keletkezésének történetével, rájöttem, hogy a Marosvásárhelyi Evangélikus-Lutheránus gyülekezetnek bizony több születésnapja is lenne! Ez gazdagság meg szerencse, mert többször lehet ünnepelni. Én gyerekkoromban pontosan ezt bántam, hogy nincsen 2-3 születésnap, 2-3 karácsony, mikulás meg húsvét egy évben – jól érthető okokból. Drága ünnepelt vásárhelyiek, nektek születésnapból, legalább ebből, több jutott.

Az az igazság, hogy több levéltári forrásanyag és tudományos történeti munka bizonyítja, hogy a formálisan és jogi szempontból is megalakult ágostai hitvallású, azaz lutheránus gyülekezet itt Vásárhelyen pár száz évvel idősebb, mint 200.

Ha leszámítjuk 1517-et, ami a reformáció kezdetét jelentette, van egy konkrét adatunk 1545-ből, ahol Gyalui Torda István kiváló humanista tudós, egy latin nyelvű levelet ír Filip Melanchtonnak, hogy Gyulafehérvár és Székelyföld egy kis részének kivételével egész Erdély befogadta az evangélikus tanokat, azaz magát az Evangéliumot. Ha ezt vennénk alapvető mérföldkőnek, akkor ma itt a gyülekezet 473-ik születésnapját ünnepelnénk. Ez a levél még nem egyértelműsíti azt, hogy itt egy jogilag és formálisan megszervezett, a katolikus közösségből egyértelműen kiszakadt lutheránus gyülekezet lett volna. Inkább az egy, még osztatlan egyházon belüli evangéliumi, megújulási, reform mozgalomról tud.

Van egy kicsit későbbi, nagyon releváns forrásunk is, az 1552-es, évi tordai országgyűlés jegyzőkönyve az országgyűlés végzéseivel és határozataival. Itt már arról olvasunk, hogy Székely-Vásárhelyen súlyos felekezeti villongások vannak. Egy, a lutheránusok által írt panaszlevélből megtudjuk, hogy mivel a városban sokan lettek a lutheri irányzat követői, de a városvezetés még ekkor katolikus többségű, ezért számos atrocitás és diszkrimináció érte az evangélikusokat. Kizárták őket a városi tanácsból, s minden városvezetési testületből, a lutheri szellemben prédikáló lelkészt a városbíró kitiltotta a főtemplomból (a mai református vártemplomból). A híveket erőszakkal kötelezték a kolostorok anyagi fenntartására, a városi kézműves céheknek pedig ki lett adva, hogy az evangélikus céhtagokat büntetés terhe alatt igyekezzenek jobb belátásra bírni. Az Evangélikusok ezért és ilyenekért fordulnak panaszlevéllel a már protestáns többségű országgyűléshez. Az 1552-es országgyűlés igyekszik a béke megőrzése érdekében bölcsen orvosolni a gondokat (1551-1556, I. Ferdinánd, Habsburg hatalomátvétel Erdélyben). Úgy döntöttek, hogy a Szent Erzsébet kápolnát át kell adni istentiszteleti célra az evangélikusoknak, a lelkész számára a város paplakot köteles biztosítani és egy bizonyos jövedelmet fizetés gyanánt. Ez az 1552-es országgyűlési végzés egy már megszervezett – templommal, paplakkal, pappal rendelkező, szervezett, intézményesült evangélikus gyülekezetről szól. Így ma, akár a 466-ik születésnapot is ünnepelhetnénk.

1556-ban már a lutheránusok alkotják a város lakosságának döntő többségét, ezért 1556. augusztus 5-én átveszik az „új hit” követői a Szent Miklós plébánia templomot és augusztus 11-én elűzték a ferences szerzeteseket a városból (462-ik születésnap?).

1557-ben az evangélikusok országgyűlési határozat értelmében megalapítják az ún. partikuláris iskolát, amely később a ’70 évek végén, a helvét korszak idején református kollégiummá fejlődik. Ennek az intézménynek is, mint a város reformációjának egyértelműen lutheri, wittenbergi gyökerei vannak (Szilágyi Sándor: Erdélyi Országgyűlési Emlékek).

Az 1557-es Kolozsvári Zsinaton, a hét magyar egyházmegye vezetősége egyértelműen az ágostai (lutheri) irányzat követője. Az 1561-es Medgyesi Zsinat még erdélyi és párciumi össz-lutheránus zsinatként van számon tartva.

A ’70 évek közepétől kezdődik itt Marosvásárhelyen erőteljesen a református korszak. (1577-ig a lutheránus Alesius Dénes a közös püspök). A lutheránusok itteni jelenléte sohasem szűnt meg, a kérdés annyi, hogy van szervezett, önálló, jogi státussal bíró egyházközség vagy valamilyen szinten a református egyház keretében, a környék szász lelkészei, tanítói lelkigondozzák őket. Ez a rész még feltárásra vár.

Nekünk itt, búvópatak lét adatott meg ebben a városban, hol láthatóan a felszínen voltunk, hol a föld alatt, de biztos az, hogy voltunk.  (17-18. sz.). Erre nézve a 17. – 18. század református kollégium matrikulái, jegyzőkönyvei melyeket 1653-tól vezetnek, szolgáltatnak adatokat. Ezekből az következik, hogy a kollégium diákságának jó 15%-át a szászvidék német és magyar diákjai tették ki, ezeknek többsége pedig lutheránus volt.

1614-1615-ből a városi szabók céhe jegyzőkönyvei bejegyzéséből tudjuk: „hogy két rendbéli diákoknak magyaroknak és szászoknak”alamizsnálkodott a céh. („az deákoknak adunk Uraim akaratjából den. 12-őt, a szász deákoknak is 12. den.”) Csodálatos példája ez nemcsak valami erdélyies toleranciának, hanem legszebb példája a keresztyén testvériségnek. Több, Wittenbergben végzett tanára is volt a református kollégiumnak. Adriányi Adolf evangélikus lelkész (1890-1899) írja meg az Aranykönyvben a gyülekezet történetét és tud arról, hogy a 18. században is volt evangélikus közösség Marosvásárhelyen (1791-es lemásolt kéziratos Somorjai ágenda).

S mint a mitológiai főnix, születik hamvainak parazsából újra ez a közösség 1818 után. 1818. szeptember 6-án tartják a hivatalos megalakuló közgyűlést, ennek pontosan 200 éve és 8 napja lesz ma. A szokásjog alapján a születésnap megünneplése 8 napon át érvényes. Úgyhogy ma pont a 8-ik napon, azt kívánom, hogy a Jóisten éltesse és vezesse sok évszázadon át, továbbra is a Marosvásárhelyi Gyülekezetet, de az egész egyházunkat is, és a mi testvéregyházainkat, akik nehéz időkben bizony segítő kezet nyújtottak nekünk.

Hogy milyen is volt az elmúlt 200 év és 8 nap? Erről majd Papp Noémi lelkésznő számol be. Én talán még annyit mondanék, hogy kis egyház vagyunk, nagy történelemmel. (nem mi, hanem a bennünket sodró történelem volt nagy és kemény). Sok próbatétel, küzdelem, munka, nehézség, de a vége egy edzett, életerős, életvidám, Istenbe hívő és bizakodó, a szeretet lelkével megáldott gyülekezet, aki a Lélek erejével szépen, kitartóan épül ma is „lelki házzá”.

Mégis van nekünk itt azért egy különleges gondunk- volt is meg van is. Azért ennek a jó történelmi erdélyi és magyarországi társadalomnak valahogyan mi mindig a mostoha gyerekei voltunk, tán ma is azok vagyunk. Ott van, finom iróniával és humorral megírva a lelkésznő dolgozatában. Hogy, mi két pad között, gyakran ültünk a földön. Mert mi valahogy, mindenkinek kicsit idegenek és gyanúsak voltunk. Mivel evangélikusok, hát a magyaroknak azért voltunk gyanúsak, mert minden lutheránust németnek tartottak, a szászoknak ellenben pont magyarságunk miatt voltunk kevésbé bizalomgerjesztők. (Ez olyan mind a flamand, vallon vicc, amikor Schmil Móricz, a zsidó megkérdi, hogy mi belgák akkor hova álljunk?) Csak a baj ott van, hogy senki sem látta meg azt az igazán nagy kultúraközvetítő értéket, ami egy ilyen magyar-német, híd közösségben benne volt.

De legyen ez a jubileumi, születésnap, ne csak a történelmi emlékezés pillanata, hanem mindenek előtt az Isten iránti hálaadás napja is. Hálaadás a Mindenható Úrnak, Krisztus élő egyházáért, a reformációért, a folyamatos születésért, de ami még fontosabb, a lelki újjászületésért.  Legyen Övé a hála és a dicséret, hogy ma itt ebben a történelmi városban, egy kedvezőtlen történelmi kontextusban van egy élő, kisugárzó, vidám és nyitott magyar-német evangélikus közösség.

Ahogy az esperes testvérem is kifejtette: Itt igenis, van élő hit, ami megtart, megelevenít. De van reménység is, ez a jövőnket illetően nagyon fontos, van akiért és van amiért dolgozni, van a mi küzdelmünknek értelme. És van szeretet. Isten nagyon szeret minket, ez pedig a lényeg, ami itt most összetart, és ami örökkévaló lényeg.

Isten éltessen és áldjon benneteket!