Az ajtó a fénybe nyílt. A nyárba. Odakinn látni lehetett a fák lombjait, ahogy lengedeztek a szélben. A kék égen felhőfoszlányok úsztak, s valahol – látni nem láttam, csak hallottam – madarak csicseregtek. Értettem a nyelvüket. Az orvos fölém hajolt, mosolygott. Tömött bajszú, idős, derék ember volt, vastag keretes szemüveggel. Ismerősnek tűnt. Aztán bejött egy nővér. Megigazította a párnámat, mosolygott, beszélt hozzám. Nem emlékszem, mit. A kitűzőjén ez állt: Sutyinszki Anna ápoló. Aztán az órára néztem, ami a kis szekrényen állt. Mindjárt tíz, jön a vizit – mondta az ápolónő, és kiviharzott, hogy helyet adjon az orvosoknak, tanoncoknak. Meg is érkezett a doki, pár diák kíséretében. A lányok még nevetgéltek, a fiúk szótlanul álltak és figyeltek. Röpködtek a szakkifejezések, a baleset, a trauma, a hosszú felépülés kulcsszavak számomra is érthetőek voltak. Megkönnyebbülten mosolyogtam: csak valami traumatikus álom volt. Minden. (Régen úgy mondtam, a halál nem elalvás, hanem felébredés.) Az, hogy lelkigondozok egy Sutyinszki Anna nevű virágkertészt, aki a kárhozatra jutott, az egész intézet a maga morbid hangulatával, és a hely, ahol mind elkárhozottak voltunk, csak elfelejtettük, azt hittük, a valóságban vagyunk – mindez csak álom volt. A kórházi személyzet alakult át egy fura valóságnak látszó katyvasszá. De mi a biztosíték arra, hogy most ébren vagyok? És nem álom az álomban, mint ahogy egy kínos, de emlékezetes délelőttön, miközben Madách Az ember tragédiájából feleltem, az álom az álomban színt kerestem emlékezetemben.
A vizit lejárt. Valami mély békesség töltötte be a szobát. A gyógyítás papjai továbbvonultak. Fehér kórházi pizsamában mentem le a parkba, válaszokat kerestem. Megpróbáltam felfűzni az eseményeket egyféle sorba, rendszerbe. A sövénykerítés előtt ültem egy padon. A sétány mintha végtelen lett volna. Rózsabokrok díszítették. Egy darabig számoltam őket, de aztán feladtam. Annácska sietett az ösvényen, lepedőket cipelt egy kosárban. Szó nélkül leült. Mosolygott. Most már jobb? Mi jobb? Miért lenne jobb? Figyelj, tiszti, én tudom, hogy sok mindenre szeretnél választ, de most egyelőre nem lehet. Elégedj meg azzal, hogy kaptunk egy új esélyt. Egy új esélyt? – kérdeztem vissza. Igen. Leült mellém. Nézd, amit átéltünk, az valóság volt. Tényleg? Tényleg. Minden? Minden. A pokolban voltál? Én is, te is, mindegyikünk. Elkárhozottak voltunk, csak különbözőképpen éltük meg. De most már minden rendben van. Ez hogy lehet? Nincs kárhozat? Módosították az ítéletet? Krisztus értünk jött, és kiszabadított. Kinyitotta az ajtót. Megkaptad a nyitott ajtód a nyárba. És kijöttünk. Mert ki akartunk jönni. Aki maradni akart, az maradt. Érted? Foltokban. Az már jó. Most újrakezdjük. Ez a rendes élet, vagy az örökkévalóság? Nem, nem az örökkévalóság, tiszti. Ez a rendes élet. Már amennyire rendesnek lehet mondani. Értem. És miért nem mentünk egyenest a mennybe? Ugyan már, tiszti… Lázár sem a mennybe ment. Ez igaz. De nem is lett belőle normális ember. Mert mi normálisak vagyunk? – hajolt közel Annácska az arcomhoz. Ráhagytam. A pipádat keresed, tiszti? Azt – bólintottam. Majd lehozom neked.
Ahogy vártam, egy pókra lettem figyelmes a bukszus ágai között. Irtózom a pókoktól, arachnofóbiás vagyok. Egyszer gyerekkoromban egyik iskolatársamnál voltunk szülinapon. Megvolt neki a Búvár Zsebkönyvek teljes sorozata. Abban a pókok és a skorpiók külön kötetben szerepeltek. Belelapoztam és beleolvastam, hogy megértsem, miért okoznak félelmet és rettegést bennem. Ott olvastam néhány érdekes tényt, köztük azt, hogy egy bizonyos fajta pók függőleges, aknaszerű járatot váj a földbe, és annak végében neveli kicsinyeit. Amikor a nap besüt a járatba, magára veszi a kis pókokat, és felviszi a fényre. Mert tudja, ösztönösen, hogy szükségük van a fényre. De az emberek a sötétséget szeretik. Nem értik, hogy ki kell menniük a fényre, dolgokat, életeket, az egész szívüket világosságba kell helyezniük. Ez a hit. Ez a templomozás lényege.
Megjött Annácska. Ideadta a pipámat, a dohányt és a hosszú szálú gyufát. Hálás vagyok neked, tiszti, hogy tartottad bennem a lelket. És egyáltalán hittél bennem, meg nekem. És nem fogjuk elhibázni máshol? Máskor? – kérdeztem. Tiszti, biztosan el fogjuk hibázni újra és újra, de meríthetünk a bűnbocsánat kútjából. Eddig úgy éltem, hogy az Isten egy fejőstehén, akitől csak kérni kell, vagy feneketlen kút, amiből merheted a vizet, az áldást. Fellobbant a láng, és az arcát ugyanaz a fény világította be, mint régen, de most boldog volt. Szabad. Régen játszottam az élettel, a lehetőségekkel, de most már nem. Te nem is örülsz, tiszti? Mit kellene csinálnom? Legalább nevess. Elmosolyodtam. Amíg az imént a pipámért mentél, néztem ezt a pókot itt a bukszuson. Eszembe jutott róla valami. Micsoda? Hogy vannak olyan pókok, amelyek tudják azt, hogy szükség van a fényre, a világosságra, és anélkül nem élet az élet. De közben visszaértél. Arra gondoltam, hogy van ennek egy ellenpárja is. Van egy pókfajta, a színészpók. Amikor megfogja a zsákmányát, táncol vele. A tudós, aki elnevezte, azért adta neki ezt a nevet, mert nevetésre késztette az állat viselkedése. Magától kissé távol tartja a zsákmányt, és táncol vele. Neki. Az tűnik táncnak tulajdonképpen, hogy mindig más útvonalon halad, hogy ő maga ne essen egy másik ragadozó áldozatául. A megtévesztés eszköze az, hogy kétszer nem halad el ugyanazon az úton. Miközben megy, az ollóit bele-belemélyeszti áldozatába. Nevetve ragadja el. Akár az ördög képe is lehetne. Nevetve ragad el a pokolba, kétszer ugyanazon az úton nem jön hozzád. Annácska leült mellém. Szemében tükröződött a pipa parazsa. Azt mondta egyszer egy lelkész… Az öreg? – kérdeztem. Már nem emlékszem, melyik, de jól mondta: Júdásnak volt a legjobb lelkésze, a legjobb vezetője, a legjobb tanácsadója, a legjobb ügyvédje, ő mégis elbukott. Ne a gyülekezetben keresd a probléma okát, vagy a vezetőségben. Ha a szíved, a jellemed nem alakul át, ugyanolyan maradsz. De most már mennem kell dolgozni. Majd még látogass meg, ha hazaengednek. Lehet, holnap már mehetsz. Bólintottam, és mosolyfélét erőltettem magamra. Mint régen. Mint amikor még éltem.
A doki csendesen csukta be maga mögött a bejárati ajtót. Minden alkalommal pontosan ugyanezeket a mozdulatokat ismétli meg. Leveszi a cipőjét, felakasztja a kulcsait a szegre, és beköszön a nappaliba a feleségének. Milyen napod volt, drágám? – hallja ugyanazt a kérdést már évtizedek óta. Csak az újdonságokat meséli el. Semmi különös, minden a régi. Ma a tiszteletes úr azt mondta, érti a madarak nyelvét…
Horváth Csaba (Kiskapus)