Meséljen, kérem, milyen érzés volt megérkezni? Olyan volt, ahogy elképzeltem. Ezért volt gyanús. Gyanús? Igen, az. Érdekes, ahogy ez az érzés túléli a testet. Rossz előérzetem támadt. Miért? Túl sematikus, kiszámítható volt. Mint egy tankönyvben, hittankönyvben. És ez zavarta? Igen. Folytassa. Tudja, mi volt a zavaró, tiszti? Mi? Hogy olyan volt minden, ahogy elképzeltem, nem olyan, amilyennek Jézus ígérte. Meggyújtottam a gyufát, mintha a lélekben is, az elmondottakban is világosságot akarnék teremteni. Ez a legfájdalmasabb – folytatta. Hogy tudom, mit kellett volna tennem. Tudom, hogy kellett volna élnem, de nem úgy cselekedtem. Ezen viszont már nem tudok változtatni. Ez a végtelenített „késő bánat” érzése. A kárhozat. De elmesélem a részleteket, tiszti. A megérkezés álomszép volt. Csakhogy Jézus nem álmodozni tanított, hanem hinni. Engedelmeskedni. Bennem nem voltak, csak hangulatok. Színes vágyálmok. Mintha víz alatt lebegnék, olyan érzés volt a halál. Éreztem, mintha a gravitációt vissza-visszakapcsolnák a testembe. Mintha időnként visszarántana valami a testembe, aztán ismét elengedne. Az orvosok küzdöttek az életemért… Utólag visszatekintve nem is volt ez szép élet, sőt élet sem, csak létezés, jelenlét, egy kihasználatlan jelenlét…
A provence-i tájra érkeztem. Pontosan olyan volt, ahogy azt a gyermekkorom végén láttam, egy hitébresztő könyvben. A jehovistában? Igen, abban. Bólogattam: azokban tényleg szép képek vannak. De annyi. Most már késő – mosolygott Annácska. Megborzongtam a mosolyától. És mi volt a baj ezzel a tájjal? Semmi. A könyvvel sem. A baj az volt, hogy vallásom volt. Nem volt Istenem. Jézusom. Nem ismertem egyiket sem. A vallás nem üdvözít: Krisztus üdvözít. Nekem csak megtanult leckéim voltak Jézusról és Istenről is, semmi több. Nem volt üdvösségem. Csak egy válaszom a katekizmusból az üdvösségről. Annácska, meg vagy keresztelve. Igen – mosolygott, és ez a mosoly nem akart melegedni. A keresztelőmön nagy ebéd volt. Láttam a fényképeken. Négy tortát készítettek. Finom ételek voltak, és többen megrészegedtek. Szólt a zene. És mi volt ezzel a gond, Annácska? Az emberek így ünnepelnek. A kánai menyegzőn is megittasodtak… Igaz, nem is olvasunk róluk többet. Mondjuk, arról, hogy esetleg valamikor hitre jutottak volna. Csak láttak egy csodát. A gond az volt, tiszti, hogy nem volt hálaadás. Ahogy mondod, nem volt folytatás. Mindössze jól éreztük, érezték magukat, aztán elmúlt. Nem volt hálaadás, csak ételadás. Jó hangulat-adás. Vidámság-teremtés. Erről szólt később az egész életem. Ezen az úton folytattam. Ez rossz út volt, maga szerint? – kérdeztem magázódva. A látszatnak éltem. Mindig, minden pillanatban. Jaj, mit mondanak mások, mit gondol rólam a másik? Mintha nem is az én életemet éltem volna, hanem valamiféle szerepet játszottam, hogy majd az előadás végén megtapsoljanak. Szóval akkor szép megérkezés volt? – tereltem vissza parttalan emlékezését a mederbe. Az – mosolygott mélázva. Az ördög leutánozta számomra a mennyországot. A saját képzeletemből merítve egy idilli tájat hozott létre. Hogy ne fogjak gyanút. Vagyis? Vagyis én a poklot mesének hittem, igaz, a mennyországot is, de most a mesének hitt dolgok lettek valósággá, és a tudásom mesévé. Elhúztam a számat – kissé bonyolult, ám érdekes megfogalmazás. Lássuk, mi lesz belőle…
Megérkeztem a gyümölcsösbe, ahogy korábban már meséltem. Sokféle ember dolgozott ott. Akkor azt hittem, az Úrnak. Azt hittem, megérkeztem a mennyországba. Mert úgy képzeltem, mindenki a mennybe kerül, mindenkiből angyal lesz. Mosolyogva üdvözöltek, mire én is kosarat ragadtam, és beálltam dolgozni. Aztán a nap lemenőbe váltott, pár perccel később – már ha egyáltalán mérhető az idő az örökkévalóságban. De mesélem az eseményeket, ahogy következtek. Szóval az időnek is volt egyféle illúziója. Ez jó szó? Érti? Jó lesz – fújtam ki a füstöt. Egy fogadóba mentünk vacsorázni. Amikor mind ott voltunk, hosszú U alakban elrendezett asztalokhoz ültünk le. Aztán megjött az Úr. Mármint Jézus? Igen. Ő. És ítélet következett. Nekem azt mondta: téged nem ismerlek. Hallgattam egy jó darabig, aztán újratömtem a pipát. Ahogy szoktam, alul szellősre, fölül tömörre. Miért nem kértél bocsánatot? – kérdeztem. Akkor már nem lehetett, tiszti… Bántam. Tudtam, hogy mindent elherdáltam, a lehetőségeimet, a napjaimat, az éveimet, a tehetségemet. De már semmit nem lehetett jóvátenni.
Emlékszem, tiszti, amikor befejeztem a negyedik osztályt. Jó tanuló voltam. Anyám margarétákból font koszorút a fejemre, úgy vettem át az oklevelet az igazgatónőtől. Aztán mi, az éltanulók felvonultunk, azért is, hogy a többiek lássák, van értelme a tanulásnak, a munkának, az áldozathozatalnak, a becsületességnek, a szorgalomnak és a kitartásnak. Akaratlanul is láttam azok arcát is, akik osztályt ismételtek. Az ő szüleik is ott voltak az évzárón. Évzáró: olyannak hangzott, mint az „élet-záró”. Milyen találó kifejezés! Forgattam a szót a szívemben még egy darabig. Tiszti, ők is tudták, hogy mi a helyzet. Tele vannak rossz jegyekkel, amiket itt az évzárón már nem lehet kijavítani. Le van minden zárva… Hiába voltak szépen felöltözve. Hiába énekelték a himnuszt szépen és hangosan. A szép ruha, a szép ének már semmin nem segített. Néhány anyuka kisírt szemekkel állt a gyermeke mellett. Rá volt írva az arcára, hogy mennyire sajnálja, hogy az ő csemetéje megbukott, semmire nem fogja vinni az életben, vagy börtöntöltelék lesz, hajléktalan, bűnöző. Szóval, tiszti, akkor már semmin nem tudtam változtatni, és úgy éreztem, én is ott vagyok a bukottak sorában. Akkor mi segített volna? – kérdeztem. Megmondjam, tiszti? Igen – kíváncsi voltam a megoldásra. Az, ha az igazgató azt mondja az ünnepség kellős közepén, hogy minden bukott diák átmenő jegyet kap. Kap még egy esélyt, hogy új életet kezdjen. Na, végre! Rákanyarodtunk az ösvényre, amin végre célba érhetünk – gondoltam. Ki sem kellett mondanom a gondolataimat, Annácska folytatta. De tiszti, nem így történt. Tudod te is. Ott voltál az évzárókon. Igen, tudom. Isten viszont pont ezt tette. Jézusnak beírta az összes négyest, az összes diák összes rossz jegyét, hogy aztán új ellenőrzővel új életet kezdjenek. Kedves vagy, tiszti, hogy segíteni akarsz rajtam. Igazat adok neked. De nekem nem kellett a kegyelem. Az új ellenőrző. Az új lehetőség. Az új élet. Vagyis kellett: az új élet Jézus nélkül. De olyan nincs. Hallgattunk.
Aztán Annácska ismét megszólalt, mintha álomból ébredt volna. Én tudtam a jegyeimet, az élet-osztályzataimat. Tisztában voltam a következményekkel. Értelmetlenség lett volna bocsánatot kérni, kegyelemért, irgalomért esedezni. Már minden le volt zárva… Nem szavakat kell ismételni, hanem dönteni. Jól dönteni, és jókor. És aztán mi történt, Annuska? Aztán kinyílt egy ajtó. Az üdvözülteknek is, és a kárhozottaknak is. Csak az ajtó, amin be kellett lépnem, nem a nyárba vezetett. Hanem a kárhozatba. Mit tehetek önért? – kérdeztem, mintha én is álomból merültem volna fel. Semmit, tiszti. Nincs tisztítótűz. Nem tud kiimádkozni a pokolból. Figyeljen, Annácska, Jézus a pokolra szállt. Szentségével bevilágította azt. Hirdette az üdvösséget. A pokol nem az embereknek lett készítve, hanem a lázadó és bukott angyaloknak. Annácska, kell lennie útnak. Kiútnak. Annácska elmosolyodott, és én újra fázni kezdtem. Mint a Jancsi és Juliskában, tiszti. Elmosolyodtam. Pontosan! Kiváló hasonlat! A kenyérmorzsák lennének a jó cselekedeteim? De a mesében elfogytak a kenyérmorzsák. A madarak felkapkodták. Ez a mese felkészít bennünket arra, hogy be kell menjünk a sötét erdőbe – mondtam tudálékosan. Mert mindenki be kell menjen. A meséket azért olvassuk, hogy ne felejtsük el, hogy a gonosz legyőzhető. A jó mindig győzedelmeskedik a végén. A halál árnyékának völgyében nem félek… – ezt mondja a zsoltáros. Annácska mosolygott. Igen, emlékszem erre a sorra. És a folytatásra is. Mert te velem vagy… De én nem akartam, hogy velem legyen. Hiába zörgetett életem ajtaján, nem engedtem be. Kilencen konfirmáltunk. Öt lány, négy fiú. Soknak akkor volt utoljára virágkoszorú a fején. Nem érettségiztek. Nem volt bankett, nem volt szalagavató. Azért volt annyira fontos számukra a konfirmálás, mert akkor kismenyasszonynak öltözhettek. Az utolsó bulijuk volt. Azoknak legalább is. Megadták a módját: evés-ivás élő zene, ajándékok. Két lány másnap elvesztette a szüzességét is. Ők már felnőttek. Így gondolták. Ugyanolyan hiábavaló életet éltek, mint én. Nagykorúak lettünk. De nem a hitben. Ne marcangolja magát, Annácska. Nem magamat marcangolom, tiszti, hanem téged.
Horváth Csaba (Kiskapus)