Koszta István (1949-2007) tanár, nevelő Hétfalu oktatási, nevelési és művelődési életében kimagasló tevékenységet fejtett ki, életművével hozzájárult népszokásaink, különösen a Borica-tánc fennmaradásához és ápolásához.
1949 febr. 23.- án született Tatrangon, Koszta István (tarangi) és Buna Ilona (zajzoni) szülők első gyermekeként. Az elemi iskolát Tatrangon, a középiskolát Brassóban, az akkori ”Unirea” elméleti líceumban végezte, 1967-ben érettségizett, majd 1974-ben, természetrajz-biológia szakos tanári diplomát szerzett a kolozsvári Babeș-Bólyai Tudományegyetemen. Tanári pályafutását Gelencén kezdte, ott ismerte meg Fitori Ilonát (zenetanárnő), akit 1973. okt. 6. -án feleségül vett. Három évet tanítottak Gelencén, majd hazaköltöztek Tatrangba, szülőfalujába. Életét, munkásságát átszőtte a szülföld iránti szeretet és kötődés. Pedagógiai munkássága széles körben kiterjedt a hétfalusi csángó-magyar értékek felkutatására. Nevéhez kötődik a Tatrangi Borica felkarolása, tatrangi színjátszó csoport működtetése.
Tatrangban és Zajzonban 32 évet tanított, ebből 12 évet aligazgató volt a Tatrangi Általános Iskolában. Munkáját lelkiismeretesen végezte, a magyar ajkú gyermekek sorsát, jogait a szívén viselte. Tanári pályafutása alatt kultúrmunkával is foglalkozott, művelődési igazgató volt 1980-1986 között. Az iskolát saját gyermekének tekintette, azt vallotta, hogy a minőségi munka feltétele az iskolában a lelkiismeretesség mellett a szakmai és módszertani tudás magas szintje. A hétfalusi csángók-magyarok (mindig kihangsúlyozta, hogy csángó-magyarok vagyunk) életét szívén viselve nemegyszer járta végig a falut, hogy a fiatal családokat meggyőzze, hogy gyermekeiket magyar iskolába írassák. Életét átszőtte a szülőföld iránti szeretet, a barcasági csángó-magyar kultúra kutatása, felelevenítése. Néhai Seres András folklorkutatóval gyakran összedolgozott, közösen szerveztek folklorműsorokat. Tanári, közéleti munkáját a kommunista államapparátus nem nézte jó szemmel, nemegyszer volt megfenyítve, „behívatva”, bántalmazva. De nem sikerült megtörniük. „Ce mai vreti cu dansul asta al vostru borica? Jucati bai dar, fara vorbe!” táncolni „lehetett”, de köszöntőt mondani tilos volt. „Piese de Teatru numai din Miuvelodes al vostru” – értették a Művelődés hasábjain megjelent cenzurázott vidámjelenetekre. Ezeket is jó szívvel adták elő mindig, hiszen gyakorolhatták anyanyelvüket. Több mint 90 vidámjelenetet mutattak be irányítása alatt a tatrangi magyar fiatalok.
Az 1980-as években vendégszerepelni voltak a Barcaság falvaiban, ezek voltak a „kirakat” előadások. Brassóban is több alkalommal felléptek a Redut színpadán. Többször szerveztek közös előadásokat Reiff István tanárral.
A közös műsorok plakátján ez állott: „Búzavirág a Tatrang völgyében”. Az ilyesfajta fellépéseknek is köszönhetően a tatrangi borica egyre ismertebbé lett Erdély tájain. Koszta István a boricáról nemcsak beszélt, írt, hanem táncolta is, ha kellett.
Ősi szokás szerint esztendőről- esztendőre aprószentek napján dec. 27.-én járták a boricát a fiatalok irányítása alatt. Feljegyzései szerint mintegy 120 fiatallal ismertette meg a boricát 1985-2002 között.
A boricajárással évről-évre részt vettek táncháztalálkozókon, hagyományőrző rendezvényeken: Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, kolozsvár, Gyimesközéplok, Székelyudvarhely, Szelykefürdő, Vargyas, Alsócsernáton, Brassó, Négyfalu.
1991-ben Magyarországra is eljutottak, Budapesten is „eljárták” a boricát a Halászbástyán.
1990-1994 között többször is vendégszerepeltek Magyarországon (Pilisen és Orosházán). A magyarországi kiszállásokat az akkori idők tatrangi evangélikus lelkészével, Antal Lászlóval közösen szervezték.
Az a tény, hogy a barcasági csángó-magyarok egyetlen fennmaradt népszokása, a borica népszerűvé lett, az neki is köszönhető. Neves néprajzkutatók keresték fel a változások után: Pávai István, Halász Péter, Könczei Csilla. Az utóbbi szinte minden boricáról szóló írásában hivatkozik id. Koszta Istvánra. Halász Péter és a Duna TV stábja készített számos esetben interjút, filmet (Kapcsok) a boricáról. Számos írása jelent meg a közismert addigra már szabaddá lett Művelődés-ben, a Brassói Lapok hasábjain, a Tánctudományi Tanulmányok köteteiben (Budapest 1992, 1994, 1997.) Honismeret (Budapest 21. évf. 6. sz. 1993), Családi Tükör (1993) .
Az iskolás gyerekekkel részt vett több alkalommal történelmi vetélkedőkön a négyfalusi Zajzoni Rab István középiskola szervezésében („1848”, Csernátfalu- ev. templom, „Templom és iskola” , Csernátfalu- ev. templom).
Az oktató-nevelő munka mellett egyházi, közéleti, helyi illetve megyei szintű tevékenységnek is részese volt. A Tatrangi Evangélikus-Lutheránus Egyházközség jegyzője volt évtizedeken keresztül, a jegyzőkönyvet mindig gyöngybetükkel írta. Először piszkozatot készített, azután egy füzetbe megírta a jegyzőkönyv szövegét és a végén bemásolta a „nagykönyvbe” („Az utókor is el kell olvassa”)
A Brassói Evangélikus-Lutheránus Egyházmegye tisztségviselő presbitere volt.
A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház kerületi presbitériumának tagja volt.
A Romániai Demokrata Szövetség Brassó Megyei és Tatrang Községi szervezetének alapító tagja volt. Tatrang Község tanácsának is a tagja volt egy rövid ideig.
Szabadidejében kertészettel, zöldség- és virágpalánta neveléssel és árusítással is foglalkozott.
Két gyerekkel és hat unokával áldotta meg az Isten
Betegnyugdíjjasként 2005-ben így nyilatkozott:
„A tanári és közéleti munkával szülőfalumban eltöltött élet nehéz, de szép sorsot jelentett számomra. Naponta kihívást, megfelelést saját közösségemben, cáfolni a mondást, miszerint senki sem próféta saját hazájában. Mindig belső kényszernek, hivatásomnak és szívügyemnek éreztem a közösségi munkálkodást is szülőfalumért, annak iskolájáért, magyar közösségünkért.”
2007. július 22-én hunyt el.
Elismerések:
1997- Díszoklevél, Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, -felelősségteljes, önzetlen, oktató, nevelő munkájáért
1999 – Díszoklevél az RMDSZ 10 éves évfordulójára alkalmából, az RMDSZ Brassó Megyei szervezetében kifejtett munkájáért.
2002 – Díszoklevél, – a boricatánc hagyományának ápolásáért – Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság
2006 – Zajzoni Rab István Díj, Hétfalu oktatási, nevelési és művelődési életében kifejtett kimagasló tevékenységéért.
Befejezésképpen hallgassuk meg Dr. Könczei Csilla erdélyi magyar néprajzkutató, etnológus, dokumentumfilm-rendező, a Babes-Bólyai Tudományegyetem tanárának méltató szavait:
„Hétfaluban különleges emberek különleges kincsekkel büszkélkedhetnek. A különleges kincsek közül az egyik legkülönlegesebb a borica, az a rítus, ami úgy egyedi, hogy egyben egyetemes vonásokat hordoz magában. Egyediségét egy-egy falu közössége alakította ki: a zajzoni boricáét a zajzoniak, a pürkerecit a pürkereciek, a tatrangit a tatrangiak. Ha azt kérdeznénk, mik a hétfalusi, és azon belül a tatrangi identitás fő jelölői, a boricát bizonyára az első három között említenék. Ez, a közösség számára nagyon fontos szokás, a történelem során többször is veszélyeztetetté, hatósági tiltások áldozatává vált, utoljára a pártállami totalitárius rendszer ideje alatt. A tiltások miatt Tatrangon a borica a hetvenes években szinte feledésbe merült. Hogyha Koszta István, a tatrangi helyi értelmiség markáns képviselője nem éleszti újra, vagy ahogyan egy interjúban ő maga fogalmazott, nem „támasztotta volna fel, szinte szószerint, a poraiból ezt az elfeledett ősi táncot”, óriási veszteség ért volna. Koszta Istvánnak, a tatrangi iskola biológia tanárának, a helyi közösség elismert személyiségének, 1981-ben, bevallása szerint négy évnyi küszködéssel, sikerült újjá szerveznie a boricás csapatot, amelyiknek a sorsát azután mindvégig a szívén viselte, és működését komoly szervezési munkával igazgatta. Koszta István hozzáértően állt neki ennek a munkának. Megkereste azt a táncos egyéniséget, a helyi vatáfot, aki emlékezetében megőrizte a tatrangi borica lépéseit, mozgásfolyamatait, vezényszavait és bonyolult térformáit, és képes volt újra szőni a talán középkorban gyökerező, generációról generációra továbbadott közösségi emlékezet hímesét. Koszta István tette nagyon fontos hozzájárulás. Elsősorban a helyi kommunikatív memória folytonosságának a fenntartásához, de áttételesen Tatrang és tágabban Hétfalu néprajzi megismeréséhez, amit szintén mellszélességgel támogatott. Én magam is hálával tartozom neki, amiért a nehézségekkel telített nyolcvanas években többszörösen is támogatott a borica kutatásában: segített ismeretségeket kötni, interjúkat készíteni, filmezéseket szervezni, házassági anyakönyveket előkeresni. Hogyha nem állt volna mellém, a boricáról készített szakdolgozatom, majd későbben a doktori dolgozatom és annak könyvbéli kiadása sokkal szegényebb lett volna. Mindezekért nagy köszönet illeti. Szükségünk volt rá, mint ahogyan szükségünk van más, hozzá hasonló értelmiségiekre is, akik úgy emelkednek ki közösségükből, hogy nem szakadnak el tőle. Végezetül saját szavait idézném, amiket 1993-ban írt le a Honismeretben megjelent boricáról szóló írásában: „Nekünk pedig, hétfalusiaknak kötelességünk megtartani, megőrizni ezt a gyönyörű népszokást, nemcsak a mi részünkre, hanem az egész magyar népkultúra számára is.” Emléke legyen áldott!”
.