Elkísértük utolsó földi útjára Pál Gyula egyházkerületi másodfelügyelőt

2021. január 29-én a barcaújfalusi evangélikus – lutheránus templomból kísértük el utolsó földi útján Pál Gyula egyházkerületi másodfelügyelőt, a brassói egyházmegye gondnokát, a barcaújfalusi gyülekezet felügyelőjét. A gyászistentisztelet keretében igét hirdetett Fehér Csilla helybéli lelkész, a Romániai Evangélikus – Lutheránus Egyház nevében búcsúzott Adorjáni Dezső Zoltán püspök, a Brassói Evangélikus – Lutheránus Egyházmegye nevében Zelenák József esperes.

A továbbiakban olvasható Adorjáni Dezső Zoltán püspöknek valamint Zelenák József esperesnek a temetési szertartás során elhangzott beszéde:

Kedves Testvéreim a Jézus Krisztusban!

Gyászoló család, végtisztességet tevő gyülekezet!

Kedves Szolgatársak és munkatársak!

Ebben a megrázó pillanatban nagyon nehéz megszólalni, de segítségemre van Isten igéje, amelynek üzenetében van a mi erőnk és vigasztalásunk. Két igeszakaszt, két szentírási gondolatot szeretnék a szívetekre helyezni:

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára megáll a por fölött!” (Jób 19,25)

„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,38-39)

Gyászoló gyülekezet! A mai szomorú napon egy nagyon nehéz kötelezettségnek, feladatnak kell eleget tennem, mint a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke. Munkatársamtól, barátomtól, egyházunk tehetséges vezetőjétől kell nyilvánosan elbúcsúzni. Vannak alkalmak és vannak pillanatok az életünkben, amikor nehéz megfelelő szavakat találni, mert tépő fájdalmunkra, miértjeinkre, feltörő nehéz gondolatainkra egyszerűen nincsenek szavak. Mint egy nehéz kő, nyomja szívünket a rossz érzés, a veszteségnek, tehetetlenségnek, a hiánynak, a fájdalomnak az érzése. Pál Gyula – Gyuszi, ahogy szólítottuk – alig fél éve ünnepelte 56-ik születésnapját és most búcsút kell vennünk tőle. Ez azonban nem az az életkor, amikor emberileg szólva és számítgatva „természetes” az elmúlás. Emberi elvárásunk szerint, Gyuszi még sok évet kellett volna éljen, mert még rengeteg dolga, célja, terve volt. Élhetett volna velünk, közöttünk, mindnyájunk örömére, közösségünk hasznára, ha a nehéz, könyörtelen betegség nem támadta volna meg alattomosan az ő kitörő életerejét.

Mi emberileg így számoltuk, így láttuk, így reméltük a dolgok menetét. Családjának, szeretteinek ez az elmúlt időszak a reménység és az aggódás nehéz feszültségében telt el. Felesége, lánya, szűkebb családja, de mi is mindnyájan – a tágabb rokonság, barátok, munkatársak – féltő, gondos szeretettel vettük körül őt, és azzal a töretlen reménységgel, hogy minden jóra fordul. Személy szerint meg voltam győződve arról, hogy Gyuszi meggyógyul, hiszen minden külső jel arra mutatott. A járvány idején is tartottuk a kapcsolatot internetes úton. Legutóbb novemberben vett részt teljes erőbevetéssel a kerület presbiteri gyűlésének videókonferenciáján. Kezdett rendszeresen dolgozni, közéleti tisztségét és feladatait újra kézbe vette. Tele volt életigenléssel, tettvággyal. Végig bízott Isten megsegítő erejében, bízott abban, hogy Isten őt meggyógyítja – és ez így is volt rendjén – letette életét, sorsát Isten kezébe, mert ő egy mélyen hívő, Istennel járó, őszinte keresztény ember volt.

Van egy régi begyökeresedett mondás, miszerint senki sem pótolhatatlan. Ezzel, bár némi igazság bizonyára van benne, én nem értek egyet. Sok minden valóban pótolható, de Gyuszi személyisége, emberi lénye, kisugárzása, lelki szépsége és jelleme pótolhatatlan. Sokkal szegényebbek lettünk nélküle. Az ő lelki, szellemi, jellembeli hagyatékára küszködő egyházunknak szüksége lesz a jövőben is. Ha e földi testben már nem is lehet velünk, nem lehet közöttünk, lélekben annál inkább velünk marad.

Ezekben a nehéz pillanatokban éljük át, hogy mennyire kicsi, tehetetlen és kiszolgáltatott az ember. Minden emberi szó és gondolat, minden hang elhalkul, elhalványul az elmúlás, a halál könyörtelen tényével szembesülve.

Térben és időben lenni. E kettő metszéspontja az a hely, az a pillanat, ahol és amikor élünk. Ezek egyszerre jelentik szabadságunkat és rabságunkat – mekkora antitézise ez ittvalóságunknak. Tér és idő, ők adják „ittlétünk” minden lehetőségét, és ők fosztanak meg attól, hogy lehetőségeinkkel, szabadságunkkal korlátlanul élni tudjunk. Keresztre feszítve élünk mindnyájan: fölszegezve a tér és az idő keresztjére. Bármit cselekszünk, vagy gondolunk, bármit szeretnénk, bármilyen csúcsra hág az ismeret, a lényeg mindig ugyanaz marad: az a pillanatnyi, az a talpalatnyi, ami kínzó súlyával ránk nehezedik, amit egyszerűen úgy hívunk, itt és most. Tömören, megdöbbentő drámai erővel mondja a Prédikátor könyve: Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt…Megvan az ideje a táncnak, megvan az ideje a születésnek és megvan az ideje a meghalásnak.

Embernek lenni azt jelenti, hogy ittlétünk során, egyszer elkerülhetetlenül szembesülünk az elmúlás, a halál tényével. A halál arca félelmetes – érthetetlen valóság. Pál apostol a „halál fullánkjáról” beszél. A fullánk szúrása fájdalmas, mérgező behatolás az élő szövetbe. A halálfélelem, a fullánk okozta szövetrombolás pedig az ember ösztönös, alapvető életérzése. A felolvasott igei gondolat fényében, Isten kinyilatkoztatása alapján egy egészen más megtapasztalásra, szemléletre szeretném felhívni a figyelmeteket. Arra, amit a mi drága testvérünk is hitt, vallott, megtapasztalt, s amelynek fényében, szellemében gondolkodott és cselekedett egy életen át. Nevezetesen azt, hogy a mi itt-létünk nem a vak, kiszámíthatatlan véletlenek eredménye. A dolgok, összefüggések, sokszor alig-alig értelmezhető történések mögött, ott van a Mindenható, a Gondviselő, a személyes Isten. Minket nem véletlenül dobtak bele az életbe, minket a páratlan isteni szeretet és ismeret teremtett. Ezáltal van életünknek tartása, célja, értéke és értelme. Milyen találóan írja Bartalis, hogy mi Isten kezében vagyunk s ott vagyunk a legjobb helyen!

Ézsaiásnál olvashatunk egy páratlan költői allegória megidézésével erről a teremtettségi állapotról: „Íme tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid” (Ézs 49,16). Isten szeretetében, oltalmában, az Ő színe előtt lenni azt jelenti, jó helyen lenni. Létünket Isten bevéste, impregnálta az Ő valóságába. És ettől sem halál, sem elmúlás, sem erők, sem hatalmasságok, sem tér és idő, semmi el nem választhat. Emberi életünknek biztos alapja van, Isten bevésett minket tenyerébe. Ez a kegyelem, ez az erő, a vigasztalás, ez által értjük meg a dolgok és történések lényegét.

Ragyogjon fel ma is az örömüzenet, hogy ez a végtelen Isten, Jézusban emberré, végessé lesz, hogy benne és általa minket az örökkévalóság, az egész és a teljes részévé tegyen. Krisztus húsvéti győzelme, a feltámadás ezt a hatalmas „fullánk tragédiát” szünteti meg, átemel a nemlét, a múlandóság, a végesség abszurditásából az örökkévaló realitásába. Krisztus kivette a halál fullánkját, egyszer és mindenkorra áttörte a halál sötétjét. Mi nem a halál, hanem az Élet vallása vagyunk, a mi hitünk radikálisan halál ellenes: középpontjában mindenek felett a Krisztusban kapott új és örök élet áll. Ez a mi erőnk, ez a mi reményünk, s egy ilyen nehéz pillanatban ez a mi vigasztalásunk.

Pál Gyula, Isten hűséges tanítványa volt. Az ő élete, hite, erkölcsi tartása, embersége, kisugárzó szeretete tanít bennünket valamire. Arra, hogy az életben jöjjön bármi, nekünk a lényeget kell megragadni, a lényegeset kell megélni. Ne csak a mulandó földi létre rögzítsük tekintetünket, hanem tanuljunk meg fölfelé nézni, meglátni és megragadni azt, ami örök.

Hadd mondjam el, hogy Pál Gyula testvérem élete nem egy összeroppant, megtört, vesztes élet, amit most kettétört a végzet. Élete teljes, egész, szép győzedelmes élet volt. Amiért élt, amit tőle kaptunk, amit embertársai, faluja népe és egyháza szolgálatába megtett, az a gyümölcs itt van, megmaradt, életünkbe beépült. Az Ő hitével, a mi hitünkkel búcsúzom egyetemes egyházunk minden lelkésze, munkatársa és tisztségviselője nevében. A feltámadás, a fény és örökkévalóság reményében búcsúzunk drága testvérünk, bajtársunk, barátunk. A viszontlátásra, majd egyszer, amikor az Úr akarja újra találkozunk!

Barcaújfalu, 2021. január 29.                                                                Adorjáni Dezső Zoltán püspök

Lesújtott a hír, amikor megtudtam, hogy ifj. Pál Gyula, vagy egyszerűen csak Gyuszi, hisz így ismertük őt, egyházkerületi másodfelügyelő, egyházmegyei gondnok, gyülekezeti felügyelő, a jó barát elment közülünk. Szívünkben azóta, a fájdalom érzése tanyázik. Ezernyi emlék elevenedik meg bennünk, és mindegyiknek a vége egy szomorú sóhajtás: mindez már a múlté.

A veszteség fájdalma mindig némaságot teremt az emberek körében. Elhallgatunk, mert nincs mondanivalónk, mert az emberi szó nem nyújt igazi vigaszt. Azonban megszólal Isten, ez a mi igazi nagy vigasztalásunk. És tudjuk, hogy amit Isten mond, az megtörténik, meglesz.

A 23. zsoltár szavai bátorítanak ebben a fájdalomban: Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. / Füves legelőkön deleltet, csendes vizekhez terelget engem. / Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. / Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.

Ebben a tudatban élt Pál Gyuszi testvérünk is. Kemény próbákon ment keresztül az utóbbi két évben, de az utolsó pillanatig bízott teremtő Urában. Sokat és sokan imádkoztunk érte, reménykedtünk gyógyulásában. A mi meglátásunk szerint, még élhetett volna, hiszen túl hamar fejeződött be földi pályája. Urunk viszont ezt mindnyájunknál jobban tudja. Nekünk csak a hálaadás és az emlékezés maradt. Hálát adni érte Istennek, hogy ismerhettük, szerethettük őt, és szívünkben megőrizni olyannak, amilyen volt.

A Cenk alatti városban, Brassóban született 1964. július 30-án. A szülőfalu hamuba sült pogácsájával és a nyolc elemi oklevelével nyert sikeres felvételit, majd érettségi diplomát a brassói Energetikai Líceum magyar szakán 1982-ben. A kötelező katonai szolgálata után pedig a brassói Transilvania Műszaki Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 1991-ben gépészmérnöki oklevelet szerzett.

Ezzel a tudással, még abban az évben édesapjával magánvállalkozásba kezdett, hogy bizonyítsa az itt élők előtt, hogy szorgalommal és kitartással, a szülőföldön is meg lehet, meg kell tudni élni. Mérnöki tudásával vízszivattyúkat, bojlereket, kalapácsmalmokat és egyéb fontos háztartásokban szükséges termékek gyártásába kezdtek, és végezték azt mindvégig nagy szakértelemmel. 1986-ban megházasodik, feleségül veszi a sepsiszentgyörgyi László Ildikó közgazdászt. Ahogy később elmondták, a legdrágább ajándék voltak egymás számára. 1987-ben megszületik egyetlen gyermekük Andrea, aki beragyogta életüket.

A családban keresztyén szellemben nevelték, szülei-nagyszülei istenfélő, templomba járó emberek voltak. Nagyapja hosszú évekig felügyelője, nagyanyja pedig kántora volt az egyházközségnek. A hagyomány folytatójaként lett a barcaújfalusi egyházközség presbitere, majd felügyelője, az egyházközség lelki, szellemi és anyagi gyarapodásának tevékeny segítője. Példaértékű a közegyházi tevékenysége is. Evangélikus egyházunk felsőbb vezetésében is tisztségeket vállalt: másodfelügyelője az Egyházkerületnek, presbitere, majd gondnoka a Brassói Egyházmegyének, szívvel lélekkel szolgálója egyházunknak, magyar közösségünknek. Az egyházi és világi tisztségekkel járó kötelezettségeit komolyan veszi, mindig lehet számítani rá, személye és véleménye nagyban hozzájárul a közösségeink építéséhez. Ott volt, amikor a Zsinat törvényt alkotott, keményen kiállt az Egyház egysége mellett, amikor egyes lelkészek a kiszakadás módját fontolgatták, jelen van minden egyházi ünnepen, találkozáson.

Alapító tagja a Brassó megyei RMDSZ szervezetének, szorgalmasan részt vesz megyei képviselők tanácsának munkálataiban. 1994-ben, mint barcaújfalusi RMDSZ elnököt, az érdekszervezet színeiben beválasztották a községközpont Höltövény tanácsába, majd a 2016-os helyhatósági választásokon megválasztották a község alpolgármesterének. Túl azon, hogy gondjaira bízták a községépítés gyakorlati feladatait, nem felejtette el szülőfalujának gondjait, része volt a helyi utca-hálózat korszerűsítésében, s az ivóvízhálózatot követő kanalizációs rendszer kiépítésének előkészítésében.

A falu kulturális életéből is kiveszi részét. Az általa vezetett fúvószenekar már évtizedek óta szórakoztatja a környező települések közönségét, temetéseken pedig búcsúztatja Istenhez tért testvéreinket. Ha kell, kertet ás, palántát nevel, bort készít, és autót is szívesen vezet, hisz a kolozsvári gyűlésekre való utazásaink alkalmából a legtöbbször őt ültettük a kormány-kerék mellé. Egyszerűen nem ismerte azt a szót, hogy nem. Bármire megkérhettük, mindig szívesen segített.

Példás életéért, Isten és egyháza iránti szeretetéért, sokoldalú tevékenységéért, a Romániai Evangélikus Lutheránus Egyház, 2017-ben, a Reformáció 500 jubileumi évében, a kolozsvári templomban „Reményik Sándor” díjjal tüntette ki.

Ezt követően kezdődött a kálvária az életében. Már Kolozsvárra való utunkon nyakfájásra panaszkodott, majd később megtudtuk, hogy egy ritka betegség, a „myeloma multiplex” támadta meg a szervezetét. 2018-ban Bukarestben műtötték a nyakcsigolyát, majd kemény kezelések, őssejt beültetések következett. Örültünk, hogy felépült, újra köztünk lehetett, látszólag újra a régi volt. Sajnos azonban egy hónapja a betegsége kiújult, és a gyilkos kór felőrölte a csontokat, mígnem két napja visszaadta lelkét teremtőjének.

Isten akarata előtt fejet hajtva búcsúzik tőle egyházunk lelkészi kara, egyházkerületünk és egyházmegyénk vezetősége, presbitériuma. Istennek köszönjük meg, hogy nekünk adta, hogy ismerhettük és szerethettük őt. Nyugalma legyen csendes, feltámadása dicsőséges.

Barcaújfalu, 2021. január 29.                                                                        Zelenák József, esperes