Spirituális Tárház

“Az ateisták a mi lelki szegényeink. E kor leginkább segítségre szoruló gyermekei. Lelki szegények, azzal a különbséggel, hogy a mennyek országára alig van reményük. A múltban sokan haragudtak rájuk és harcoltak ellenük. Ezt a módszert én teljes egészében elvetendőnek tartom. Csatázni?Egészséges ember sántákkal és vakokkal verekedjék? Mert nyomorékok, jóindulattal kell közeledni hozzájuk… Fejlődésben visszamaradt, még értelemben is gyenge gyermekeknek kell őket tekinteni, bár értelmükről különösen sokat tartanak, és azt hiszik, az ateizmus valami tökéletes tudás. Miért harcoltak velük a múltban? Azt hiszem, elsősorban azért, mert az ateizmus, mint fogyatékos értelem és korcs kedély, az élet egész vonalán hoppon maradna, ha valahol nem szerezne kárpótlást. Mi ez a kárpótlás? A túlzott aktivitás. Így vezet az ateizmus szükségképpen erőszakra, mert erre vezet, az ateistáknak meg kell szerezni a világhatalmat. Meg is szerezték.” (Hamvas Béla : A magyar Hüperion II. / A bor filozófiája)

“A szellem nem tudás, nem intelligencia, nem műveltség, nem okosság, a szellem a világelemek közül az egyetlen, amely számára nincs lehetetlen, amely bármit akar, meg tudja tenni. Szellem nélkül élni reménytelen lenne, mert a szellem a világelemek közül a teremtő… A személy lett a szellemhordozó.” (Hamvas Béla in Az ősök útja és az istenek útja; Ágis Tragédiája II./7)

“Azok az erőfeszítések, amelyek a kollektív üdvöt vissza akarják állítani, és azt tanítják, hogy az üdvöt a kiválasztott faj vagy nép vagy osztály vagy vallás nyeri el, sorra megbuktak, és amelyeknek még van hatásuk, azok is meg fognak bukni… Mert az üdv nem közösségi, hanem egyéni fogalom, vagyis az üdvben nem a kollektívum egésze részesül, mint az őskorban, hanem minden ember külön a maga nevében, és ezért a kollektív kategóriák az emberben mint nem megváltoztatható, viszont mint az egyéni cél érdekében felhasználható mozzanatok élnek, amelyeknek önértékük többé nincs, mert nincs üdvjelentőségük. Üdvön minden időben az elképzelhető és megvalósítható és megvalósítandó legmagasabb értékszintet szokták érteni. Az üdvben az életjelentőség és az örök jelentőség egymástól nem választható el. Minden valódi életérték üdvérték, ami pedig nem üdvérték, az az életben is értéktelen, legfeljebb és csupán csak élet, mintha csak élet lenne, és üdv nem lenne, ami abszurd és nonszensz.” (Hamvas Béla in A Magyar Hüperion, 2. könyv , Az öt géniusz, 1948)

“A nemzetben a lényeges nem a nagyság, hanem az arculat. Nem az, hogy kimagasló, hanem, hogy lélek. S amit róla tudnom kell, és amit róla tudni akarok, nem az, hogy milyen térfogata van, milyen magas, hány centiméter vagy kilométer, hanem, hogy mi benne a végső arculat és természet és karakter. A kritikátlan propaganda, amely az élet bírálatát helyettesítette, kimerült az arctalan és jellegtelen nagyságítéletek mértéktelen halmozásában… Tele lettünk naggyal és nagyobbal és legnagyobbal. Miközben azt, ami tényleg volt, nem láttuk többé. Mind kimagaslóak lettünk, de már nem volt fogalmunk önmagunkról.”  (Hamvas Béla in Az ősök útja és az istenek útja; Ágis Tragédiája II./7)

“Létünk arculat, jelleg, alak, lény. Ami bennünk a fontos, ami szép, amiért kedvesek vagy gyűlöletesek vagyunk és lehetünk, az, hogy tulajdonképpen és eredetileg és természettől fogva és lényegesen mik és kik vagyunk, milyen helyet foglalunk el és az általános lét melyik határán állunk. Nem kimagaslóak vagyunk , hanem lelkek, akiknek elsődleges természete a karakter. Ez az ami létünket fenntartja és igazolja, szentesíti és elfogadtatja” (Hamvas Béla: Az ősök útja és az istenek útja. Ágis Tragédiája II.)

“…csak az tulajdonít jelentőséget a kicsinek, aki a nagyban már nem tud tájékozódni. A mikroszkópia minden esetben makroszkópiai tehetetlenség. A jelentéktelen felé csak az fordul, aki nem érti meg a jelentékenyet. Éspedig minél kevésbé érti, annál nagyobb gonddal ápolja a jelentéktelent. A lényeges gondolatokat minél kevésbé éri el valaki, a formai mozzanatokat annál nagyobb gonddal kell ápolnia…A nagy helyzet sohasem múlik a kis helyzeten, hanem mindig a kishelyzet múlik a nagy helyzeten… A mikroszkopikus szemléletben nincs igazság.” (Hamvas Béla: Az ősök útja és az istenek útja./11.,1943)

“A szeretet a létezés mértéke… A szeretet a létet megnyitó és átvilágító szó.Logosz…Minden szeretet ősképe a golgotai áldozat, önmagamat maradéktalanul odaadni.” (Hamvas Béla Scientia Sacra III, Az Antikrisztus/45,49,52.)

“Isten országának ősképét minden ember magában hordja. Ezért Jézus Isten országáról nem mond semmit, csak hogy “az tibennetek van”. Mindenki tudja, mi az. Nincsen külön igazság, szépség, szentség, öröm, arány, fény, nyugalom, béke. Az emberi lélekben mindez egyetlen szövevény, és e szövevény lenyomatát minden lélek magán viseli. A kezdetek kezdetének világa, amelyet az ember megrontott, de amelyet helyre kell állítania, és amit helyre fog állítani.” (Hamvas Béla Scientia Sacra III. Az Evangélium és a Levelek/76)

“Apokalipszis annyi mint a korrupció folyamatosságában (világtörténet) telítődni értelmi homállyal, bűnnel és betegséggel, és végül a katasztrófához elérkezni, amelyben a világ felbomlik. Az apokaliptikában a föld föld, a világ világ, az ember ember marad. Az apokalipszis az időben áll. Eszkaton annyi mint végső helyzet. Az első és az utolsó. Alfa és az ómega.Időn kívül áll. Az alapállás eszkaton. Isten országa ilyen időn kívül és idő felett álló végső állapot.Az eszkatológiában föld, világ, ember, természet, lét, Isten egy. A kereszténység teljes egészében eszkatológia.” (Hamvas Béla in Scientia Sacra III.Az Evangélium és a levelek/83.)

“Az ember a létből csak annyiban részesül, amennyiben az önmegtagadás világos tüzét önmagában meggyújtotta.” (Hamvas Béla in Scientia Sacra III. Az Evangélium és a levelek/37)

“Az ember földi tevékenysége kultusz, áldozat, szakrális gondolat,szó, tett, szolgálat. Az ember földi tevékenységének csak úgy van értelme. Ha nem kultusz ha nem áldozat, ha nem az anyag átszellemítése, ha nem a természet fölemelése, akkor a tevékenység értelmetlen, üres, hiábavaló, nehéz, keserves munka. Minden tevékenység Isten dicsőségére, kultuszként, szolgálatként történjék: akkor növekszik gazdagszik a föld, és az ember akkor emeli a természetet vissza eredeti helyére , s akkor a kultusz szép, igaz, öröm; ha pedig az ember önmaga hasznára cselekszik, a föld fogy, soványodik, szegényedik, a természet egyre súlyosabb és sötétebb lesz…” (Hamvas Béla in Scientia Sacra I./ III. Könyv, Kultusz és Kultúra 278-279 o.)

“Isten a világban nem található. De ha befelé néz,akkor sincs sehol. Isten nem objektíválható. Isten ott van, ahol ”én őbenne vagyok , és ő énbennem.” Az Istenről szerzett tapasztalat az abszolút jelenlét tiszta pillanata (G Marcell). Ahhoz azonban, hogy az ember itt meglássa, sajátságos szemre van szükség. Töretlen pillantás a középpontba.” (Hamvas Béla in Scientia Sacra III. Az Evangélium és a levelek)

“Jézus ,amikor Istent önmagában jelenlévővé tette, nem a képet és a gondolatot, nem az eszményt és nem a tudást valósította meg, hanem az isteni létezés aktusát, azt a fellángoló megvilágosodást, amelyben az első természet éjszakája értelmes napfénnyé változik.” (Hamvas Béla in Scientia Sacra III. Evangélium és a levelek / 56)

“A kereszténység eredeti értelmében van valami, ami az ember és a létezés egészét számunkra megnyitja, és lehetővé teszi, hogy többé ne világnézeteket, vallásokat, meggyőződéseket, vagyis létezés-fragmentumokat éljünk, hanem ténylegesen a reális egész életet. A régiek, főként Pál apostol az evangéliumot azért hívták megváltásnak, mert az embert, ha beleegyezik, minden kötelék és fogság,korlát és határ alól egyszer s mindenkorra felszabadítja.“ (Hamvas Béla in Óda a XX. Századhoz/ Májá esszégyűjtemény, 7. kötet)

“Egyetlen tartós és hiteles megértési kategóriánk van, és ez a szentkönyvek kinyilatkoztatása. Nem is volt és nem is lesz több. Ez a valóság megértésének egyetlen lehetősége… Az egyetlen kategória, amely a megértést megnyitja, a hagyomány.” (Hamvas Béla in Scientia Sacra III./114)

“Ma lehanyatló kultúrában élünk. Nagy baj nincs. Mert ha az egyik kultúra elpusztul, utána rögtön keletkezik a másik. Válságok idején, mint tapasztaljuk, vannak megrázkódtatások, de jön az új, mint tél után a tavasz és éjszaka után a hajnal.” (Hamvas Béla in Scientia Sacra III./116)