Karácsonyi mese Zselyken és Besztercén

Hol volt, hol nem volt, egy nem is olyan messzi ország, nem is olyan messzi zsúfolt városában élt egy kislány, akinek Gertrúd volt a neve, de mindenki csak Trudinak szólította. Szegény kislány árva volt, no nem a szó szoros értelemében, hiszen volt édesanyja és édesapja, csakhát ők mindig foglaltak voltak, mert mindig nagyon fontos, nagyon sürgős és nagyon sok dolguk volt. Testvérei nem voltak, édesanyja sokszor mondta apának:” Bőven elég egy gyerek is.”, úgyhogy nem is fűzött nagy reményeket ahhoz, hogy majd legyen, akik pelenkázzon és kifessen anya szépítőszereivel. Nos, erről ennyit…

A kis Trudi egyedül ült a szobájában, de nem volt magányos, nem ám, mert mindig vele volt hűséges társa Rongyi baba, a mackó. Sülve főve, éjjel nappal együtt voltak, mindent megbeszéltek és noha a mackó nem igazán válaszolt, mégis Trudi úgy gondolta, hogy érti mindazt, amiről beszél neki, sőt néha úgy tűnt neki mintha bólogatna is.

Minden este, lefekvés előtt imádkozott, a nagymamájától tanulta, hogy imádkozni kell mindazért, ami valóban fontos és valóban értékes ebben az életben. Még azt is mondta a nagymama, hogy őszintének kell lenni, mert akkor mézeskalács és rózsa illat lengi be a házat és az ember szeme kacagni fog egész nap, de óvakodni kell minden hazugságtól, mert a hazugság összemaszatolja a Jóisten ruháit és elriasztja az angyalokat, hogy azok olyan messze elillannak, hogy többet nem látjuk őket:

„Én Istenem, jó Istenem, kérlek, hogy légy mindig velem. Tudom, hogy nem vagyok mindig jó kislány, de látod, hogy igyekszem és próbálok mindenkire odafigyelni és mindenkit szeretni, még a padtársamat is az iskolában, aki bizony nagyon rossz.

Kérlek Istenem, vigyázz a szüleimre.

Vigyázz Anyára, akinek mindig annyi dolga van és mindig fáradt. Add, hogy a sok sütés – főzés, vásárlás, szépségszalon, barátnők mellett, néha engem is észrevegyen. Add, hogy ne törődjön többet a ruháival, azzal, hogy csúnyul és öregszik és senki nem szereti, hanem törődjön inkább velem, mert ő úgyis szép és én szeretem.

Vigyázz Apára, aki mindig úton van és sosincs itthon. Tudom, hogy éjjel – nappal csak értünk dolgozik, hogy nekünk jó legyen, de tudod Istenem, nagyon hiányzik. Nekem is, anyának is, látom rajta. Ha tudod, hozd őt haza karácsonyra. Adj neki több türelmet anyával és velem és add, hogy engem mindig szeressen és ne csak a munkájáról beszéljen folyton, hanem néha meséljen valami szépet. Vagy inkább csak hallgasson és csendben tartson az ölében.

Vigyázz Nagymamára és Nagypapára, akik már a mennyben vannak. Nem tudom, hol van ez a Mennynek nevezet ország, biztosan nagyon messze, de úgy hiszem, hogy ők ott jól vannak. Istenem, hagyjad Nagymamát, hogy gondozza a kertedet, mert nagyon ért a virágokhoz, biztos sok jótanácsod ad neked is, csak nagyon figyelj rá. Nagypapával pedig légy türelmes, ő folyton morog és csak a háborúról beszél. De hidd el nagyon jó ember, csak fél…

Kérlek Istenem vigyázz az én Rongyos babámra, aki mindig mellettem van, nem is tudom, hogy bírja. Szegény már elég kopott, de én nagyon szeretem és azt hiszem ő is szeret engem, mert folyton együtt vagyunk.

Istenem mára ennyi, remélem nem unod, ha sokat fecsegek, vagy sokat kérek tőled.

Ámen.”

Szeretett bámészkodni kis szobája ablakán, főleg este lefekvés előtt. Szerette nézni a város fényeit, a nyüzsgő embereket és télen az éjszakai égboltot, a szikrázón ragyogó temérdek csillaggal.

És ekkor valami rendkívülit pillantott meg…” Hűha, mekkora csillag, lehet, hogy űrhajó!” – kiáltott a kis Trudi, amikor felnézett az égre és meglátta a tündöklő fénygömböt. A csodálatos gömb azonban mintha megfagyott volna, nem mozdult. „Nem űrhajó, mégiscsak egy csillag, óriási, hatalmas…  ámuldozott a kislány – Ilyet még sohasem láttam.”

Sokáig figyelte az égi csodát, de az továbbra sem moccant, hanem folyamatosan szórta villogó sugarait szerteszéjjel. És szépen lassan elálmosodott…

Lágy szellő érintette az arcát, mintha lebegő tollak vagy hópihék járnának előtte táncot, halk neszek és suhogások csiklandozták füleit és puha, könnyű ujjak játszadoztak a hajában: „Ébredj…. Kelj fel…Ma született…Betlehem…” – hallotta a szelíd, édes hangokat és nagyon melege lett, arca kipirult: „Milyen meleg van itt a szobában…” – állapította meg hunyorogva.

„Ébredj…gyere…Betlehem…” – visszhangoztak továbbra is a hangok és ekkor látta meg a fehér ruhában tündöklő mosolygós arcot, akinek az arca úgy fénylett, mint a fagyott hó a telihold ezüstös sugarainál.

„Angyal…” – nézett a kislány ámuldozva – „tudtam, hogy itt vagy, amikor a Jóistennel beszélgettem sokszor éreztem, hogy mellettem vagy…”

„Gyere..” – mondta az angyal, majd kezén fogta Trudit.

„Nem mehetek, előbb szólnom kell apának és anyának…” – rebegte a kislány félénken, majd szomorúan, lebigyedt ajakkal hozzátette „…de nem tudom, ha itthon vannak…”

„Gyere, ne félj, mert nagy örömed lesz, ami minden ember öröme…” – válaszolt az angyal bátorítva, ugyanazzal a mosollyal, mintha a nap egyik elkószált sugara lenne.

„Mézeskalács…rózsa…” – suttogta a kislány elcsukló hangon.

Hirtelen három férfi tűnt fel előtte. Nagyon komolyak voltak, valamin nagyon gondolkoztak, kezükben nagyon sok műszer, mérőeszköz volt és gondosan kimért léptekkel haladtak.

A kis Trudi ismét meglátta a nagy csillagot, és úgy tűnt mintha a férfiak ezt követnék:

„Jó napot, én Gertrúd vagyok, de mindenki csak Trudinak szólít…” – fordult barátságosan a férfiakhoz, akik nagy komolyságuk ellenére szelíd és jóravaló embernek tűntek és akiket kizökkentett a nem várt látogató jelenléte.

„Ööö…uhum …jó napot…” – köszörülte a torkát az egyik – „…hát … izé… szóval…” – méregette a kislányt. Mellette lévő társa felelt: „Jó napot kis Trudi, mi napkeleti bölcsek vagyunk, Menyhért, Gáspár és az ott hátul, aki folyton lemarad, na ő Boldizsár. Tudós papok vagyunk, akik egy messzi országból, Babilóniából jöttünk, sokan királyoknak tartanak bennünket…” „No, ez azért túlzás…” – szólt közbe az előző morcos tudós. „És követjük azt a csillagot, mert nagyon kíváncsiak vagyunk és ha a számításaink igazak akkor…”

„Jé, tudósok, meg még bölcsek is…én még nem is láttam igazi tudóst, csak a körzeti doktorbácsit, de ő nem tűnik igazi bölcsnek és nagyon fokhagyma szagú…” – ámuldozott a kislány.” És akkor, ha eléritek a csillagot, akkor mi történik?” „Semmi, csak veszítettük az időnket, én megmondtam…” – felelte a morcos. „Nem, nem” – intette le az előző – „ha elérjük a csillagot, beteljesedik a jóslat és megváltozik a világ, vagy legalábbis az emberi szív, mert egy nagyon nagy igazi király fog megszületni.

„Igazi király… én még nem láttam igazi királyt”

„Trudi indulunk, mennünk kell” – intett az angyal és kézen fogva a kislányt búcsút intettek a bölcseknek.

Egy szempillantás alatt továbbmentek, majd valami óriási és ragyogó épülethez értek. „Egy palota…” Az angyalok megtorpantak és előre engedték a kislányt, aki a palota legnagyobb termének közepén egy nagyon komor embert látott, akinek szeméből áradt a gyűlölet és a kegyetlenség. Mindenki csak hajlongott előtte és senki nem mert felnézni rá, fegyveres katonák vették körül és nem engedtek senkit a közelében. „Nagyon hideg van itt, nagyon fázom…” – súgta a kis Trudi riadtan és dideregve az angyalnak, miközben összehúzta magán ruháját. „Tudom, felelte az angyal, mi sem megyünk közelebb, mert megsebeznek bennünket a hatalom és a zsarnokság démonjai és bemocskolják tiszta ruhánkat, óvakodnunk kell. Ő itt Heródes…, aki hatalmas királynak tartja magát, de csak a rómaiak kiszolgálója és retteg mindentől és mindenkitől, aki esetleg a trónjára akar törni. Ő is látta a csillagot és hallott a jóslatról, ezért nagyon fél, hogy egy király átveszi a helyét és kihirdette, hogy minden kisgyereket meg kell ölni…” „Kisgyereket? – kérdezett vissza elcsukló hangon és hevesen zakatoló szívvel a kislány, majd kézen fogta az angyalt: „Kérlek menjünk innen, nem szeretem ezt a helyet, félek ettől az embertől…De várj azt hiszem szüksége van valakire…” És búcsút intve Rongyi babájának Heródes elé tette. Tudod Rongyi neki nagyon nagy szüksége van barátokra…légy most az ő barátja…”

Kis idő elteltével a sötétben egy boldogan pislákoló kis lángon akadt meg a szeme, majd közelebb érve férfiakat látott a tűz körül ülni, akik békésen beszélgettek egymással. Mellettük kutyáik feküdtek és odébb a karámban egy – egy bárány bégetett fel vidáman.

„Várj a kutyák…” – húzta vissza a kis Trudi az angyalt. „Nyugi, már ismernek engem és ne félj tőlük, mert kiszimatolják és érzik az embereket – felelte mosolyogva.

Az angyal odament a pásztorokhoz, akik ámuldozva pattantak fel, majd az angyal valami szellőfélével simogatta meg az arcukat és láthatóan megnyugodtak. A fülükbe súgott valamit, amitől egyszeriben mindeniknek különösen jó kedve kerekedett és intettek a kislánynak, hogy jöjjön közelebb.

„Itt van a csillag, de mintha még fényesebb és ragyogóbb lenne… Mit súgtál a fülükbe?” – kérdezte Trudi közelebb érve.

„Ó, hát reményt adtam nekik…az ember, ha a jó hírt tovább adja, akkor a remény lángra lobbantja a szívet. Azt mondtam nekik, hogy nem kell félniük, mert Betlehemben megszületett a szabadító.

„Betlehem, megszületett …Már értem! A jóslat – felelte kipirult arccal.

Letelepedett a pásztorok mellé, akik mulatságos történeteket meséltek neki és vacsorával kínálták. A kis Trudinak jól esett a tűz melege, ami egész lelkét átjárta, nagyokat nevetett a pásztorokon és csilingelő hangja betöltötte a réteket, a völgyeket és az erdőket. Nem érezte magát egyedül és végre nem érezte magát annyira árvának ezekkel az egyszerű, de jóravaló emberekkel.

Hamar röpült az idő és indulni kell: „Menjünk – fogta kézen az angyal – még egy valami hátravan.”

Trudi búcsút akart inteni a pásztoroknak… „Ne búcsúzz, mert ők is most velünk tartanak.”

 Boldog volt, a csillag ott fénylett előttük és csendben, araszolva haladtak az ösvényen, amíg valami istállóféléhez nem értek és csodák csodája, mintha a csillag is megállt volna és egyetlen erőteljes sugárral bevilágította a környéket.

A kis Trudi kérdőn pillantott az angyalra, akinek arca sokkal jobban sugárzott, mint máskor: „Megérkeztünk…mondta a kislánynak annyira selymes és lágy hangon, hogy a kislány úgy érezte, mintha egész lelkét betakarta volna egy puha pokróccal. „Ő itt a szeretet királya…” Trudi elcsodálkozott, hogy miféle király él ilyen szegély istállóban.

„Tudod Trudi a szeretetnek nincs szüksége palotákra, fényűzésre, hazugságokra, ahogy az emberek hiszik, csupán egy otthonra, ahol szívesen fogadják. Ilyen otthon a te kicsi szíved, a szeretet, ha megérzi, akkor beköltözik és ragaszkodni fog hozzád. Menjünk…”

Betlehemi kis Jézuska!

Köszönöm Neked az angyalokat, akik végig vezettek ezen a csodálatos úton és hogy sok érdekes, meg furcsa emberrel találkozhattam. Köszönöm neked, hogy a te angyalaid mindig őrködnek felettem és őrzik a szüleim életét is.

Hálás vagyok neked ezért a tündöklő csillagért, ami sok ezer szívbe ontja a melegséget, a fényt és a reményt. Ha felnézek az égre, sok – sok ragyogó csillagot látok, de ez az egyetlen, amit a lelkembe rejtettem és ott fogom hordozni.

Köszönöm neked az embereket, akikkel megismerkedtem: a kíváncsi tudósokat, hogy tudásukkal gazdagítják az életünket és hogy nem csak a tudásszomj vezette őket Hozzád, hanem valami más is, amit én még nem értek. Köszönöm neked, hogy megmutattad a kegyetlen királyt, aki csodálatos palotában lakik, de a szíve szegény és üres. Kérlek óvj meg minden népet ilyen gőgös és rossz uralkodótól. Add, hogy az ő kemény szíve is meglágyuljon és szeresse a gyerekeket. Remélem vigyázz majd Rongyi babára és odafigyel rá.

És köszönöm neked a jámbor pásztorokat, nagyon muris népség, sokat nevettem velük. Olyan jó volt a tűz melege mellett meséket hallgatni és közben csendben figyelni az állatokat… mint egy nagy család.

Most, utoljára pedig köszönöm neked a családomat, hiszen nagyon szeretem őket és tudom, hogy ők is szeretnek csak sokszor nem tudják kimutatni vagy nagyon rosszul csinálják. Nem kell nekem drága ajándék, nem kell az, amit a többi gyereknek vesznek, csak azért, hogy megvásárolják a szeretetüket, elég nekem csupán anya mosolya és apa erős keze és hogy mind együtt legyünk karácsonyestén, amikor te megszülettél.

Azt hiszem kezdem érezni mit kaptam tőled és kezdem érteni mi az a szeretet…

Most rohanok, mert sok a tennivalóm, el kell vinnem az ajándékomat a többieknek!

Ja… és ámen!

Tóth Zoltán Csaba