Számok – Forgács rovat

Mindaz, ami ezer éven át történt velünk, s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, a mi tökéletlenségünk bűne. (Ady Endre)

Őszi, piros betűs ünnepeinket számlálgatva a mindennapos rohanásban, nem feledhetjük a forradalmainkat, vértanúinkat. Október hónapja a nagy nemzeti tanúságtételek ideje a magyar történelemben. Először október 6-án emlékezünk a magyar szabadságharc Aradon kivégzett 13 vértanújára (12 tábornok és egy ezredes), majd október 23-án az 56-os forradalomra. A magyar szabadságösztön legszebb megnyilvánulásainak értelmezése – mint az elmúlt 172 év alatt oly sokszor – most is időszerű. Voltak, vannak, akik akkor is észszerűtlennek tartották az európai birodalmakkal szembeni ellenállást, az érte elszenvedett büntetésünket pedig érthetőnek. Valahogy mintha most is ismételné magát a történelem, és a nemzetiségi azonosságtudat szimbólumait Brüsszel néha lilára, néha szivárványszínűre próbálja átfesteni.

Hiszem, hogy Petőfi „felébredt nemzete” most is él. És ha büntetni akarnak minket, akkor mi emlékezzünk. A hatáskörét többszörösen átlépő Haynaut, Alexander Bach osztrák belügyminiszter javaslatára, az uralkodó 1850-ben nyugdíjaztatta, róla nem kell megemlékezni, feledni viszont nem szabad. Az Aradon kivégzett vértanúink mellett nem feledkezhetünk meg a nagyhatalmi megtorlások többi áldozatairól sem: a több mint 500 halálos ítélet mellett mintegy 1200-an kerültek börtönbe, az elfogott honvédek közül több mint 50 000 főt besoroztak a császári hadseregbe… A nagyhatalmak most is szívesen hetvenkednek döntéseik hatékonyságával, és persze a pragmatizmusukkal. Afganisztánban a két évtizedes erőlködés, a 2400 elesett és 20 600 sebesült amerikai sorkatona, a legalább 3800 likvidált amerikai zsoldos, 1144 elesett NATO-katona és a majd 2000 milliárd dolláros hadi kiadás szintén ezt bizonyítja. Nem élünk könnyű időket most sem…

Pár évtizeddel ezelőtt a néhai Kovách Géza történésszel a marospetresi erdőben gyalogolva a történelem átírhatóságáról és kiforgathatóságáról beszélgettünk, a szabadságharc egyik nagy alakjának, Görgey Artúrnak a szerepéről a fegyverletételkor… Az akkori korszellem sugallhatta, hogy sokáig árulónak tartották a tábornokot – a tisztázásra váró kérdések közül engem mégis leginkább az érdekelt, hogy milyen stratéga volt, és milyennek látta ő a honvédeket. Beszélgetőtársam talán Görgey emlékirataiból idézhetett, több évtized után most megtaláltam én is ezeket a sorokat:

Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.”

Nagyon megmaradt ez bennem. Talán azért, mert augusztus 13-án kezdtem el írni ezt a visszaemlékezést. Ezen a napon, 172 évvel ezelőtt a szöllősi mezőn a 29 889 fős magyar sereg feltétel nélkül letette a fegyvert.

A múlttal való szembenézés a mi kötelességünk, az emlékezés felelőssége majd az utókort terheli. Jelen helyzetben, amikor a pandémia kettéosztotta életünket azelőttre és mostra, talán erőt meríthetünk forradalmaink októberi hőseiből, megbomlott, káosszal teli világunkban visszaszerezve a kibillent egyensúlyt. Kicsit úgy érzem magam, mint Winston Smith az 1984-ben, amikor a Szeretet-minisztériumban a Gondolatrendőrség pribékjei kínozták. Nem a kínzókamra borzalmai, hanem sokkal inkább a bizonytalanság, az állandó félelem a holnaptól, a tehetetlenség érzése nyomaszt. Indulnom kéne, világgá menni, egy másik, a jelenlegitől különböző világba. Semmit nem érthetünk meg a helyzetből, ha nem fogjuk fel, hogy idegen megszállás alatt élünk, a megszállók szabályainak alávetve – mint 1849 októberében… Nemcsak kívül kevés a fény, hanem belül is, és minden erőnkre szükségünk van, hogy megtaláljuk a világosságot.

Mindig van valami, ami ideköt, ami nem hagyja, hogy csorbuljon nemzeti büszkeségünk, mindig jön majd valaki, aki újraépíti a romokat, aki újraállítja a ledöntött szobrainkat és továbbviszi azt a szellemi örökséget, amelyet forradalmáraink hagytak hátra utódaiknak. Maradok. Erre tanított a Könyv is, a 4,5 millió betűjével, 2412 oldalon, a maga 6 kilogrammjával, amely fordíttatott 1590 júliusában, Vizsolyban.

Horváth Levente, 2021 augusztus–október