„Te vagy a látás Istene” (1Móz 16,13) – szól a Mózes első könyvéből a 2023. esztendő igéje. Biztatásként szól ez az ige, hogy nem vagyunk elveszve, hiszen Isten figyelemmel kísér minket, lát, követ, szemmel tart. Ezt jó tudni, így év elején.
Az év igéje egy menekülés történetének a kulcsfontosságú mondata. Hágár, Sára szolgálója, életének a legmélyebb pontján elmenekül Sára bosszúja elől. Talán ismerős a történet, hogy Ábrahámnak és Sárának hosszú éveken keresztül nem született gyereke, és Sára azzal a mentő javaslattal állt elő Ábrahámnak, hogy a szolgalány, Hágár legyen a béranya. Miután Hágár megtudta, hogy teherbe esett Ábrahámtól, igen megvetően tekintett úrnőjére, Sárára, aki emiatt már megbánta, amit javasolt, és a továbbiakban kemény kézzel bánt a szolgalánnyal. Hágár nem bírta a sok megaláztatást, és elmenekült a pusztába, ahol bolyongásai közben találkozott az Úr angyalával. A legváratlanabb pillanatban érkezett az Úr angyala, talán akkor, amikor erre egyáltalán nem számított. Isten figyelő tekintete kísérte őt a menekülés alatt, Isten volt az, aki látta, megkereste és törődött vele, anélkül, hogy ezt Hágár kérte volna. És amikor meghallotta az angyalt hozzá beszélni, és érezte Isten gondviselő tekintetét, akkor felkiáltott: „Te vagy a látás Istene”, vagy másképpen fogalmazva: „Te vagy az Isten, aki engem lát!”
Isten lát engem, lát minket! Akármennyire is ijesztő érzés az, hogy Isten látja minden lépésünket, mégis jó tudni, hogy számontart, nem felejt el, nem a háta mögött zajlik az életünk – különösen a nehéz időszakokban.
Nagyon sok ember, köztük igen sok keresztyén is azzal az érzéssel és tudattal él, hogy Isten nem törődik az emberrel és az emberiséggel, hiszen annyi nyomorúsággal és teherrel van tele a világ. Egyesek az egyedüllét miatt szenvednek, mások betegség vagy munkahelyi gondok, családi krízisek miatt, de vannak olyanok is, akik megélhetési problémákkal küzdenek, vagy éppen egy háború közepén, esetleg menekülésben találják magukat. Az az ember, aki úgy érzi, hogy Isten nem látja az ő problémáit, nem kíséri figyelemmel az életét és nem segít neki, az bezárja szívét Isten előtt, elzárkózik tőle, és az Isten iránt való sóvárgás és hála helyett keserűség, szomorúság és elhidegülés jelentkezik.
Pontosan olyan ez, mint a hajnali pára vagy a Kolozsvár fölötti köd. A köd fölött süt a nap és sugárzik a fény, de nem veszünk tudomást erről, mintha valóban nem is lenne semmi más, csak a rideg és nyomasztó köd. Pedig ha napfényt akarnánk látni, akkor felmennénk a Feleki-tetőre és meglátnánk a fényesen ragyogó napot. Ha elhinnénk, hogy Isten figyel minket, vigyáz ránk és törődik velünk, akkor bizalommal fordulnánk hozzá a nehéz és nyomasztó élethelyzetekben is.
Azon gondolkodtam, hogy miért olyan nehéz az embernek elfogadni azt, hogy Isten mindig és minden helyzetben látja és figyelemmel kíséri? Miért gondolja azt, hogy Isten nem gondoskodik róla, vagy nem figyel rá?
Egyesek talán azért gondolják ezt, mert alacsony az önértékelésük, azaz meg vannak győződve arról, hogy ők értéktelenek és feleslegesek. Pedig Isten szemében mindannyian értékesek és fontosak vagyunk.
Aztán vannak olyanok, akik Isten ellen lázadnak, és folyamatos engedetlenségben élnek, úgy érzik, Isten nem foglalkozik velük – vagy nem tudják elfogadni azt, hogy Istennek, engedetlen viselkedésük ellenére is, gondja van rájuk. Pedig törődő szeretete még a legkeményebb szíveket is kiengeszteli, és a legrosszabb indulatokat is jóra fordítja.
Mások meg hitetlenségük miatt nem képesek Istent, mint látó és gondviselő Atyát elfogadni. Azaz, könnyebb abban hinni, hogy minden a véletlen műve, mint elfogadni azt, hogy van egy mindent látó szem, a gondviselés szeme, amely őrködik az emberiség felett.
Pedig Isten lát minket. Még akkor is, hogyha mi nem mindig látjuk őt. Sőt még akkor is lát minket, amikor mi megpróbáljuk őt „kikapcsolni”, amikor igyekszünk elrejtőzni a szeme elől.
Néha olyanok vagyunk, mint a kislányom, amikor bújócskázunk. Megáll egy sarokba, vagy behúzódik az asztal mellé, becsukja a szemét, és azt hiszi, ha ő nem lát engem, akkor én sem látom őt. Igen, sokszor ilyen bújócskát játszunk mi is Istennel. Mert lehet, hogy nem akarjuk, hogy meglássa azt, ami szennyes, amit szégyellünk, ami kényes és kellemetlen, mert nem merünk vagy nem akarunk ránézni.
Hogy a mai kor egyik képével éljek: keresztyén testvéreim, Isten akkor is lát minket, ha mi a kikapcsolt kamerák mögött vagyunk. Hiába gondoljuk azt, hogy csak egy fekete ablak jelenik meg előtte, és csak annyit lát… mert ez nem így van.
Isten figyelő tekintete jelentse inkább azt számunkra, hogy életünk minden pillanatában és helyzetében ott van mellettünk és velünk. Egyik legalapvetőbb emberi szükségletünk az, hogy vegyenek észre és figyeljenek ránk. Higgyük el, és merítsünk erőt és reményt abból, hogy Ő észrevesz minket, ránk figyel, és meglátja azt, hogy mire van szükségünk, azaz törődik velünk. Az Ő gondviselő tekintete azt üzeni nekünk, hogy ismer, szeret és nem hagy magunkra, mert fontosak vagyunk számára.
A látás Istene legyen velünk ebben az egész esztendőben, tartsa szemmel járásunkat és pihenésünket, és legyen gondja minden utunkra (Zsolt 139,3).
Ezekkel a gondolatokkal kívánok Istentől megáldott békés, boldog új esztendőt esztendőt a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház nevében!
Fehér Attila
főtanácsos – esperes