Bizonytalan léptekkel közelítette meg a templomot. Mintha már járt volna erre, pontosan itt, de az olyan régen lehetett, mintha egy másik életben lenne. Abban sem volt biztos, hogy a templom ajtaja befele, vagy kifele nyílik. Ezen egy pillanatig eltöprengett, aztán megnyomta a csengőt. A lelkész behívta. Őszülő félben levő szakállas-bajuszos férfi volt, amolyan „cukrosmák” színű hajjal. Látszott, az idő kikezdte őt is, noha az örökkévalóságnak dolgozik. Mit tehetek önért? Kérdezte az asszonyt. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Szigethy Nóra vagyok. A név teljesen ismeretlennek tűnt a papnak. Némán bólintott. Örvendek az ismeretségnek. Az asszony egy pillanatig várt. Nem tudta hogyan is kezdje el a mondókáját, pedig idefele jövet már több féle variációt is kigondolt magában. Anyuka menjen már el a paphoz és intézze el, hogy Norbikát jövő hónapban megkereszteljék. Adok száz lejt, holnap intézze el. Hallotta fülében Frici fia szavait, aki negyvennégy évesen végre talált magának egy lányt és összeköltöztek. Igaz, nem házasodtak meg, de jobb, mint a semmi. Franciska nem az a nő, akiről Nóra mama álmodott. Ezért nem ritkák a szóváltások. Főleg most, hogy Norbert megszületett. Nagy öröm ez a családban. Végre nyugdíjas napjaiban lesz egy kicsi öröm is. Már nagyon aggódott, hogy Frici mikor fog megnősülni. De a férfinek esze ágában sem volt elköteleződni. Minek az mama? Nem kell nekem papír? Mivel több az? Egy papírral több lesz a fiókban. Franciskát egy céges összejövetelen ismerte meg. Körülbelül a tizenkilencedik nő volt az életében. Ha bejön bejön, ha nem, menjen Isten hírével. (Ebben az esetben nem vagyok biztos, hogy Isten nevét nagy „I”-vel kellene írni). Keresztelőről volna szó, tiszteletes úr. Örvendek. A gólyahír, mindig jó hír. Mosolygott a lelkész, aztán várakozva nézett az idős asszonyra, aki hibátlan dauerrel a hajában, élénkpiros rúzzsal a száján kissé feszülten ült a széken. Akkor milyen nevet keressek? Szigethy. T-H-Y-al kérem. Igen. Gondolta a lelkész. Nemesi felmenők. Már nem is lehet egyszerűen Szigeti valaki, mint a veszedelem, mondjuk. Nem találom. Mióta nem fizet egyházfenntartói járulékot? Harminc éve nem voltam a templomban. A lelkész egy pillanatig megtorpant. Az egy emberöltő gondolta. Most, hogy kell valami az egyháztól, megtalálta a kilincset. Vajon mi nem tetszett, hogy harminc évig a templom felé sem nézett? Szigethy Nóra közömbösen bámult a semmibe. Mi nem tartjuk a vallást. Bökte ki. „Nem tartjuk a vallást”. Viszhangzott a lelkész fülében az oly sokszor hallott mondat. Értem. Akkor minek jött? Kérdezte gondolatban. Kell egy szertartás, és meg akarja fizetni a parádét. Biztos nagy csinnadrattás keresztelő lesz, akkora felvonulással, hogy ihaj-csuhaj, közbe senkit nem érdekel, hogy miről szól a keresztség. Ezt is megszokta. De nem tudott tenni semmit ellene. Vagy talán mégis? A szülők evangélikusok? Kérdezte végül hangosan. Igen. Vagyis a fiam Fricike. Az élettársa Franciska ő nem, hanem ortodox. Nagyon jó. Bólogatott a tiszteletes. Még össze sincsenek házasodva, ráadásul vegyes csapat, és megkereszteljük evangélikusnak. A nagymama pedig nyiltan bevallotta, nem tartjuk a vallást. Mire kellek én egyáltalán? Bohócnak? Értem. Miért nincsenek összeházasodva? Kérdezte végül és leült a székre szemben Szigethy Nórával, akár egy vallatótiszt. Tudja a fiam Fricike…Frigyes mikor járt utoljára templomban? Hangzott a kemény kérdés. Nóra az emlékeiben keresgélt, aztán felderült az arca. Amikor megkonfirmált. Vagyis, amikor kikonfirmált, mert azóta be sem tette a lábát a templomba. Foglalta össze a lelkész a rövid, de velős kórképet. Mama, ha veszel nekem egy versenybiciklit, megkonfirmálok! Ez a mondat, most hirtelen eszébe jutott. Valóban meg is vette nekik. Együtt mentek el hétfőn a sportüzletbe és kétezer régi lejen megvették a görbekormányos zöld félversenybiciklit Fricike nagy örömére. Nem házasodtak össze, tiszteletes úr, mert már nem divat. Nem divat? A fiam azt mondta, neki nem kell a papír. Ha működik a házasság, akkor így is boldogok lesznek, ha meg nem, akkor „széjjelmennek”. Az biztos, hogy „széjjel”. Bólogatott a tiszteletes. Nem tagadhatja meg a keresztséget a pap. Zárta össze ajkait Szigethy Nóra, akár a satu két pofája. Ha meg igen, megyek a reformátusokhoz, vagy…a baptistákhoz nem, az ortodoxoknál nagyon sokba kerül. Mi köze hozzá, hogy a Fricike nincs összeházasodva?! Azt csinál, amit akar az életével. Nem?! Vagy most már ebbe is beleszól az egyház?! Hol élünk, a középkorban?! A keresztszülők evangélikusok? Kérdezte tovább a lelkész, bár nem sok jóra számított. Sajnos, senki sincs a fiam részéről, aki evangélikus volna. Kik lesznek a keresztszülők? A fiam egyik jóbarátja. Magyar? Igen. Legalább. Csúszott ki a száján a lelkésznek. És a többi? Az ortodox. Tetszik tudni kedves Nóra, a dolgok úgy működnek, hogy előbb az ember megházasodik, azután gyermeket vállal, persze mindezt szeretetben, békességben és nem külön, kiszakadva az egyházból. Mert ez a dolgok rendje. Van egy lelki-szellemi örökségünk is. És Jézus szava. Ha fontos. Ebben az esetben. De tudom, nem tartsák a vallást. Akkor menjünk tovább. A keresztszülőkkel mikor tudok találkozni? Hát, a keresztelőn! Ők majd kifizetik a szertartást, nálunk ez a szokás. Válaszolta Nóra mama és büszkén felemelte dauerolt lila hajkoronáját, ami az ablakon beverő napfényben olyannak tűnt, akár egy elvirágzott lila pitypang. Nálunk? Szokás? Csóválta a fejét a lelkész. Szerettem volna elbeszélgetni a keresztszülőkkel. A keresztségről. Mi a keresztség, miért is fontos ez, meg a hitvallásról, végülis az ő feladatuk lesz, hogy a gyermeket a keresztyén hitben neveljék. Dolgoznak. Válaszolt röviden az asszony. Mindenki dolgozik drága asszonyom, mindig is dolgoztak az emberek, csak akinek fontos volt, időt szakított és eljött. Végül is arra van az embernek ideje, amire szakít. Jövő hónapban szeretné a fiam a keresztelőt. Még parancsol is! Gondolta a lelkész magában. Mikor? A közepén. Rápillantott a naptárra. Rendben. Mi a gyermek neve? Szigethy Norberth. TH-val. Én húsz éve szolgálok itt, de még egy János, József, István-t nem kereszteltem. Ez a Norbert, TH-val, ez mindent visz. Sóhajtott keserűen. Felírta az adatokat és várt. Mennyivel tartozom tiszteletes úr? Harminc év egyházadóval. Egyenlőre. A keresztelést a keresztszülők fizetik majd utólag. Megkönnyebbülten sóhajtott. Sikerült! Mégis csak megkereszteli a Norbikát. Nincs nálam annyi pénz tiszteletes úr. Holnap bejövök és kifizetem. Mama az egy vagyon! Kész rablás ez az egyház is! Üvöltött Fricike, amikor Szigethy Nóra beszámolt nagy büszkén, hogy elintézte a papocskával a keresztelőt. És mennyit kért? Nem kell fizetni semmit, majd a keresztszülők rendezik. Hát nem ingyenes? Mit kell kifizetni, a vizet? Már azért is pénzt kér az egyház, hogy a gyerek fejét egy kicsit megvizesítik?! Nem akarta tovább hallgatni Fricike háborgását, így inkább visszavonult a szobájába. Bekapcsolta a tévét. A színes képernyőn éppen egy kibeszélő show volt. Elmerült a felszínes csevegésben, néha elmosolyodott. Éjszaka nyugtalanul aludt. A tiszteletessel álmodott. Nagy vörös szemei voltak álmában. Ki nevelte ezt a gyereket?! Nem maga?! De igen. És miért nem fogta meg a kezét, hogy jöjjön templomba? Nem akart. Nem akart, mert maga és a férje sem jártak. A férjem párttag volt. Akkoriban… Akkoriban is jártak az emberek templomba, még többen is, mint most! Hisz maga Jézus Krisztusban?! A magunk módján hiszünk. Mi az, hogy a magunk módján?! Olvassa a Bibliát?! Nem, nem olvassa senki a házban. Nem is tudom, van-e. Van! Frigyes kapott a konfirmációra, és tudja mit írtam bele? „A reád bízott drága kincset őrizd meg!” Hát mondhatom, szépen megőrizték! Felriadt álmából. Ivott egy korty vizet. Aztán megpróbált visszaaludni. Hol rontottam el? Az én fiam. Mindent megadtam neki. Két hét telt el. Aztán eljött a vasárnap. Május volt. Verőfényes, napsütéses vasárnap. Fricike unott sóhajtással bámulta a feszületet. Meddig fog ez tartani? Remélem egy órán belül végzünk. Megszólalt az orgona és a közének elkezdődött. Némán, összeszorított szájjal meredt a padra, mint anyja a lelkészi hivatalban. Nem tudok énekelni. Nincs hangom. Nyugtatta önmagát. Majd a keresztelőn a magyarnótát, meg az „éljen sokáig”-ot… azt majd teli torokból. Ott legalább nem lát senki. A prédikáció teljesen kiesett emlékezetéből. Csak azon vette észre magát, hogy mindenki mozgolódik és Franciska már hozza a keresztszülőkkel a gyermeket. „Krisztus Urunk nagy irgalmáról, szeretetéről tanúskodik a keresztség, általa Isten gyermekeivé és egyháza tagjává tesz minket,…” Vajon megérkezett a hidegtál? Tűnődött magában Szigethy Nóra. És a levest be kell főzzem. A torta, csak nehogy megroggyanjon, mert mit szólnak a vendégek?! „Üdvözítő szeretetével a gyermekeket is magához öleli, hogy egy se vesszen el…” Milyen ferdén áll ennek a papnak az a nyálazója a nyakán. Hát nem tudta egy kicsit megigazítani, hogy elegánsabb legyen. Korpás a haja, meg hadar is egy kicsit. „Most pedig hallgassátok meg azokat az igéket, amelyek által a mi Urunk, Jézus Krisztus a keresztség szentségét rendelte..” Fricike felnézett a plafonra. Mikor lesz már vége?! Még jön egy prédikáció? Mama miért nem mondtad, hogy fogja rövidebbre a pap?! Tegyünk vallást hitünkről. „Hiszek egy Istenben…” Szigethy Nóra megborzongott. Eszébe jutott a rémálma. Maguk hisznek egyáltalán Jézus Krisztusban?! Mire ő azt válaszolta álmában, hogy a „magunk módján”. Nem jutottak a Hiszekegy szavai eszébe. Pedig tudta. Valamikor. Az öreg pap a konfirmáción tőle az első hitágazatot-vagy minek mondják-ot kérdezte. Akkor tudta. Most már nem. Zavartan tekintett körbe. „Akarjátok-e hogy ez a gyermek a keresztség szentségében részesüljön?” Fricike üveges szemmel nézett a papra. A lelkész folytatta a mondatot, majd a végén hozzátette. Feleljétek: akarjuk. Akarjuk. Pusmogta Fricike. Franciska bólintott, hogy „da”. Jaj, mennyit kérdezősködik ez a pap! Fogja már a vizet és keresztelje meg és menjünk már! Még a zenészekkel is kell beszéljek. Mi legyen a gyermek neve? Na végre! Ezzel kellett volna kezdeni, nem annyit itt hablatyolni! Gondolta Fricike. Norbert. Mondta a keresztmama, aki három órát ült a sminkben, hogy tükörsímára vakolják az arcát. „Megkeresztellek téged az Atyának, Fiúnak, és Szentlélek Istennek nevében”. Jaj, nehogy a fülébe menjen a víz! Vizes lesz a pólya! Lépet kicsit határozottabban a kelleténél Nóra mama a keresztelő medence felé és már nyújtotta is a keresztmamának a kendőt, hogy hamar-hamar törölje meg a gyermek fejét. Na, mehetünk! Sóhajtott fel Fricike. Kérem a szülőket, térdeljenek az oltár elé! Mííííí? Még nincs vége?! Mit akar még?! Jaj, még mi is le kell térdeljünk! Még egy vége-hossza imádság… Háborgott Fricike. Franciska széles mosollyal térdelt az oltár elé. Neki tetszik ez a magyar templom. Nem sokat ért az egészből, de van orgona és nagyon szereti az orgonamuzsikát. „Az Úr megőriz téged minden bajtól, megőrzi életedet. Megőriz az Úr jártodban-keltedben, most és mindenkor. Ámen” Kerüljétek meg az oltárt! Még azt is! Itt megint kell tenni a perselybe? Nincs nálam, csak egy ötvenes. Mindegy. Legyen boldog a pap! Szélesen mosolygott Fricike is, mikor kibukkantak az oltár másik oldalán, mintha ő szülte volna a gyermeket. A keresztelési ének felcsendült. A szeme már a nyitott ajtón volt. Csak testben volt már a templomban. Az irodában a keresztszülők türelmetlenül toporogtak. A lelkész levette a kabátot. Elhoztuk a keresztlevél másolatot, ahogy kérte. Norberth. Th-val. Szigethy az is Th val. Megírta a nyugtát. Az ablakból figyelte milyen felszabadult a társaság. Eleget tettek a kötelességeiknek, most már minden rendben van, megvettük a jegyet a mennyországba. Vajon milyen egyháztag lesz ebből a gyermekből? Egyháztag? Keresztyén? Végighazudták a szertartást, a válaszokat. Vezet ez valahová? Lesz-e ennek értelme? A következő vasárnap a szentbeszéd alatt a hátsó padsorban mintha egy lila hajú asszonyt látott volna. Akár egy el nem fújt pitypang, olyan volt a frizurája. De lehet, hogy csak képzelődött.
Horváth Csaba (Kiskapus)