Mesék karantén idején

Az van, hogy nincs még vége a legitimizált bezártságnak tehát lehet még többet olvasni. Nem tudom Önök hogy vannak vele, szerintem mindegyikünknek megvannak az olvasási szokásai. Fiatal koromban mielőtt megvettem volna egy könyvet, mindig elolvastam az első mondatot, mondatokat hogy lássam fel tudja e csigázni a kiváncsiságomat annyira hogy aztán el is olvassam a könyvet.

Mondok is egy példát. Szerintem a világirodalom egyik legszebb kezdése Csingiz Ajtmatov a Fehér Hajó cimű regényében található.. Igy kezdődik:

A kisfiúnak 2 meséje volt. Az egyik csak az övé, arról nem tudott senki. A másik az amit a nagyapja szokott mesélni neki. Aztán egy meséje sem maradt. Erről lesz szó….ennyi az idézet.. Hogy szavam ne felejtsem én is két dologról szeretnék mesélni, és remélem az egyik meg is fog maradni mese szintjén…kizárólag csak…

Valahol Kirgizisztánban, egy tó melletti kis telepen él a kisfiú aki féltett kincsével egy távcsővel figyeli a tavat, s a tavon a fehér hajót, melyen talán az apja dolgozik és elképzeli ahogy hallá változik s odaúszik hozzá.Mert a kisfiú csak álmodozik rég nem látott szüleiről, a nagyapja Lótifuti Momún neveli , ő mesél neki KORONÁS Szarvas Anya történetéről akitől egész nemzetségük származik…De a szarvasok rég elszöktek arról a vidékről, mert az emberek üldözték s gyilkolták őket, s már Koronás Szarvas Anyára sem emlékeztek..Az ő emlékét csak a kisfiú nagyapja őrzi, de őt a többiek semmibe veszik…Sokan hagyományaikat, legendáikat emberi tartásukat elveszitve pusztitják a környezetüket és önmagukat, pusztán csak azért hogy többnek lássák őket mint akik…Most mondanám hogy Guten Tag de félő hogy félreértene a kedves olvasó, ebben a gubólakóknak fenntartott intézményes demokratikus bezártságban.. Szinte már hiányzanak a haza pingvinjei hogy ütemes tapssal köszöntsék szeretett vezetőjük Szent Teafőző (románul ’’ceaun ’ , németül most nem jut az eszembe… ) anyanyelvünkön elrebegett köszöntését, türelmetlenül várva hogy elkezdődjön a Megéneklünk, szent anyaföld mint Mandics Gyuri bácsi klasszikusában ..Első mesénknek talán ez volna a legfontosabb tanulsága: történelmi múltunkat , nemzeti hovatartozásunkat sokszor nem könnyű magunkénak érezni, legfőképpen nehéz ez most, nemcsak kirgizisztánban, nemcsak a Vasvilágokban, hanem itt és most Romániában a Koordinátorok uralta világban..

Hiába a számtalan rendezvény, múzeumi tárlat, megemlékezés ilyen olyan találkozás akár a tárgyi emlékekkel, ha mindezek csak múltidézések. Ez a fajta örökségápolás nem több egy olyan irodalmi estnél mint amikor a korabeli diszletek előtt felolvasnánk a 13 aradi tábornok búcsúleveleit vagy közösen elmondanánk Damjanich utolsó imáját.. Személy szerint, született aradiként hiszem hogy ennél többről kell szóljon mindaz az örökség amit tábornokaink hátrahagytak. És ezt az örökséget ápolni csak egyféleképpen lehet: az életünkkel. Megmaradásunk záloga ez és ezt a hitet és alázatot tovább kell örökítenünk gyermekeinkenk.

Nem tudom hányan emlékeznek még arra amikor 15 éve Dávid Ibolya mesélte első találkozását a szabadságszoborral. Nagyapjának szobájában volt egy kép a Szobor nőalakjáról, Hunniáról, akiről nagyapja rajongva mesélt neki és féltve őrizte a képecskét és remélte mint a kirgiz kisfiú hogy mielőbb személyesen is látni fogja..

Hiszen a múlt sohasem múlik el. Lieber Koordonátor.

Egy alacsony kacskalábú 1941 szeptember 19-én vezette be először Németországban a Dávid-csillagot mint diszkriminatív jelvényt. Ugye a színe sárga volt ami a kártevők és a karantén jele. De az irigység színe is, de most nem politizálunk…Minden fajta megkülönböztetés fáj és sérti az emberi méltóságot. És evvel elérkeztem a második mesémhez is. Manapság több ország kormánya foglalkozik egy olyan telefonos applikáció bevezetésén amely figyelmeztet ha koronavirussal fertőzött személy közelébe kerülünk. Azt hiszem hogy tetszik érteni a párhuzamot, főleg ha hozzátesszük hogy az első ilyen applikációt, Izraelben akarják alkalmazni…Maguen névre keresztelték, Dávid pajzsa után szabadon. A másodikat a Robert Koch  országos járványügyi intézet munkatársai tesztelik, Németországban…Elképzelem Lótifuti Momúnt ahogy kisunokája felé fordulva felemeli csontos mutatóujját: eltelt több mint 80 év és nem tanult a világunk semmit…Nem változott semmi. Előre bocsájtom nem félek azoktól akik esetleg elkapták ezt a fertőzést. Sokkal jobban inkább azoktól akik fejben fertőződtek meg és aktív részesei akarnak lenni egy olyan világnak amely mindent tud rólad, követi minden lépésed és rád való tekintettel még másokat is tájékoztat mindezekről. Nehogy Lótifuti Momúnnak kelljen majd egyszer elmesélje az utódainknak, hogy milyen is volt akkor amikor még a szarvasok  szabadon barangolhattak e kies vidéken..

Horváth Levente (Arad)