Ahol a diák otthon érezheti magát

Elkészült és diákokra vár a Gillich Fülöp Diákotthon és Tanulmá­nyi Ház Bácsfaluban (Négyfalu – Szecseleváros). A magyar kormány támogatásával megépült intézményről Adorjáni Dezső Zoltán evan­gélikus-lutheránus püspökkel beszélgettünk.

 – Mi az épület története?
– 15 év pereskedés után sike­rült visszaszerezni a dédapám által működtetett pékséget, amely a mű­velődési háza volt a bácsfalusiaknak, mielőtt dédapám megvette volna. Amikor épült az új kultúrotthona a gyülekezetnek, eladták ezt az épületet. Nagyapám vásárolta meg. Tőle vette el a kommunista állam. Visszaszolgáltatása jó 15 évet vett igénybe, úgy, hogy mi még a restitúció előtt megkezdtük a visszaigénylést, tehát még mielőtt a törvény megszületett volna. Beadtuk az igényünket a tízes törvény alapján, noha az a kollektivizált földterületek­re vonatkozott csak. Lörentz Ilona ügyvéddel összeállítottuk a dokumen­tációt. Hála a Jóistennek, minden szükséges irat megvolt, az öregek gondosan félretették azokat, mert arra gondoltak, ha fordul az ország sorsa, legyen mivel bizonyítaniuk a tulajdon­jogukat. Rendben volt az adásvételi szerződés, az építkezési engedély, az iparűzési engedély, minden nagyon világosan és egyértelműen igazolta ké­résünk jogosságát, sőt, az államosítás iratai is megvoltak. Mi több, még egy abuzív államosítást igazoló irat is ’77- ből, amikor azt vették el, ami addig még nem volt rekvirálva: a szemközti épületből még egy szobát lecsaptak. Ennek ellenére Brassóban teljesen csődöt mondtunk, a Brassói Bíró­ságon ez az ügy bürokratikus okok miatt nem haladt, mindig ellenünk ítéltek. Közben a bukaresti privatizá­ciós hivatal magánosította az egykori állami kenyérgyár ingatlanvagyonát a Velpitarnak. Ez az épület is benne volt a leltárban, és így automatikusan minden ingatlannal együtt megkapta a francia cég. Ők most már a perben nem alperesek, válaszolta fellebbezé­sünkre az állam, menjünk, pereljünk a Vel Pitarral… Nagy meglepetésünkre és örömünkre Râmnicu Vâlceán egy év alatt megnyertük a pert. Ez alatt a 15 év alatt nem használták az épüle­tet, mi pedig még egy cserepet sem tehettünk helyre, mert vádolhatók lettünk volna birtokháborítással. 15 éven át ezen az udvaron azt kellett néznünk, hogy egy óriási épület hogy megy tönkre, hogy omlik be a tető, hogy hullnak le a cserepek, hogy pe­nészedik minden.

– Szerencsére sikerült a pusztu­lást megakadályozni…
– Gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy ez szinte egy teljesen új épület, mert csak a puszta falak maradtak a régiek. A tetőszerkezetet ki kellett cserélni, a falakat is sok helyen meg kellett erősíteni, ami a magyar kor­mány támogatásával meg is valósult. Felvettem a kapcsolatot az RMDSZ-szel, megkérdeztem, hogy közösségi célra fel lehetne-e használni, mert én nem tudom belakni, nekem nincs szükségem rá, tudunk-e vele valami jó dolgot kezdeni. RMDSZ-székháznak ugyan kellett volna, de úgy, hogy én javíttassam fel. Nem rossz indulatból született ilyen irányú kérés, csak mert reálisan felmérték a helyzetet, és belátták, hogy nem volna pénzük rá. Törtük a fejünket, mi legyen a rendeltetése az épületnek. Az öregek emlékére, valamint az én lelkiisme­retem megnyugtatására az volt a fő szempont, hogy bármi is legyen, kö­zösségi célt szolgáljon. Kovács Lehellel és Géczi Gellérttel, aki akkor alpol­gármester volt Négyfaluban, valamint Székely Melinda igazgatóval töprengve megállapítottuk, hogy itt, Négyfaluban az a baj, hogy az iskola gyerekhiánnyal küszködik, és a legjobb az lenne, ha kollégiumot hoznánk létre, ahol taní­tás is folyhat, bentlakás is működhet, és mindennek helyet adhat, aminek az oktatáshoz köze van. Akkor létre­hoztuk a Via Barcensis Egyesületet ki­mondottan az oktatás támogatásának céljából. Anyagilag akarunk segíteni a hátrányos helyzetű gyerekeken bent­lakás biztosításával, tehát minden­képpen a szórványoktatás és a kultúra felkarolására fektetjük a hangsúlyt.

– A magyar kormány támogatá­sát miként nyerték el?
– Amikor megfogalmazódott ez az ötlet, elmentem Magyarországra, Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár fogadott, és más illetékes miniszterekkel is tárgyaltam. Felvázoltuk a szórványhelyzetet és a tervünket, Kovács Lehel számadatok­kal támasztotta mindezt alá, megírtuk a projektet, szerepelt benne, hogy ez bentlakás és kollégium, tehát oktatási tevékenység is folyhat itt: pedagógus-továbbképzések, nyári táborok stb. Le­adtuk a tervet, és nagyon hamar jóvá is hagyták, támogatásra érdemesnek találták. Két évvel ezelőtt elindult a projekt kivitelezése, Antal László vállalta azt a kemény munkát, hogy levezeti azt. Nagy érdemeket szerzett, hiszen én Kolozsvárról nem tudtam volna felügyelni a munkálatokat. Az egyesületnek pedig alkalmazottja nin­csen, mert egyesületként nem tudunk alkalmazottakat fizetni, ám ő vállalta az egyáltalán nem könnyű feladatot. Ami azért sem volt egyszerű, mert nem volt hasonló tapasztalatunk. Céget kellett fogadni, vigyázni kellett arra, hogy minden beküldött támo­gatást megfelelő módon költsünk el, könyveljünk el, és megfelelő módon számoljunk el… Ez a romániai körül­mények között nem a legegyszerűbb folyamat. De nagyon tisztességes céggel, a NELSAMAR Kft.-vel sikerült együttműködni, és amit megígértek, azt nagyjából meg is valósították. Amikor összesítettük a költségeket, szembesültünk azzal, hogy viszonylag alacsony áron sikerült befejezni a renoválást. Amikor kolozsvári építész szakembereknek beszámoltam a megvalósításról és annak költségeiről, a kivitelezés összesítése kapcsán azt mondták, hogy nagyon becsületes áron végezte el a cég. Dolgoztak itt szé­kelyek, moldvaiak, és mondhatom, mindannyian becsülettel helytálltak. Köszönettel tartozunk Gocsman Mi­hálynak a szakmai segítségért

– Hány diákot tudnak elszállá­solni?
– 20–25 diákot tisztességesen el tudunk itt látni. Szintén a Bethlen Gábor Alap segítségével meg tudjuk azt valósítani, hogy a diákok ingyen vehessék igénybe ezt a szolgáltatást. Nem kizárólag egyetemista és kö­zépiskolás diákoknak tartjuk fenn a helyeket, de mivel nincs tapasztala­tunk ezen a téren, első évben inkább egyetemista és középiskolás diákokat szeretnénk megszólítani, mert ők önállóbbak, jobban tudnak már ma­gukra vigyázni. Idővel természetesen nem lesz akadálya annak, hogy akár gimnazista diákok is itt lakhassanak, akkor viszont át kell majd gondolni az iskolák pedagógusaival a felügyeletet. Szerintem nem bentlakásnak, hanem már-már otthonnak lehet nevezni ezt a kollégiumot, annyira jó körülmé­nyeket sikerült kialakítanunk. Nagy­apánkról neveztük el Gillich Fülöp Diákotthonnak, aki itt, Bácsfaluban 40 évig volt lelkész. Orosz fogságban is volt, úgy gondoljuk, hogy tartozunk az emlékének annyival, hogy ilyen módon is fennmaradhasson a neve. A kezdetek kezdete óta itt műkö­dik Antal László sakk-klubja, verse­nyekre járnak és kitűnő eredménye­ket érnek el. Nyelvkurzusok és izgal­mas matematikaoktatás beindításán is gondolkodunk. Egyesületi épületről van szó, de mégiscsak az evangélikus-lutheránus egyház szárnyai alatt jött létre, tehát szorosan együtt fogunk működni az egyházakkal és a lelké­szekkel, felekezeti hovatartozástól függetlenül, ugyanis ökumenikus szellemben szeretnénk működtetni. Nyelvi és vallási megkülönböztetés nélkül bárkit szívesen fogadunk, aki elfogadja azt a minimális házirendet, hogy nem fogyaszt alkoholt és nem cigarettázik a kollégium területén.

– Hol jelentkezhetnek azok, akik igénybe akarják venni a diákotthon szolgáltatásait?
– Antal Lászlónál jelentkezhetnek a 0722 998 779-es telefonszámon.

Megjelent a Brassói Lapok Evangélikus IGEN című rovatában augusztus 30-án.