Az ajtó előtt – Forgács rovat

Az ajtó előtt álltam. Csak annyit tudtam, hogy odaát fény van. Odabent. A kulcslyukon keresztül áthatolt a fény egy apró pásztában. Mintha vetítőgépből jönne – gondoltam, és megelevenedtek gyermekkorom kedves emlékei, amikor izgatottan vártuk a diafilmvetítést. A falon, vagy vásznon megjelenő történeteket szinte már kívülről tudtuk, de mégis, így kivetítve egészen más volt. Vakációban be-bekapcsoltuk a vetítőgépet, de sokszor restek voltunk erre, és csak a filmszalagot görgettük a szemünk előtt a fény felé fordulva. Csak a kedvenceket néztük. A szépeket. Vajon milyen lesz, amikor az életem filmjét fogom nézni? – gondoltam. Aztán hamar megveregettem a vállamat, „arra még van idő, nem kell úgy sietni”. Egy darabig néztem még ezt a fénycsíkot, amiben a porszemek nagyobbnak látszottak, mint hittem, és arra gondoltam, milyen szennyezett világban élünk. Aztán valaki elállta a fényt. Mindig van, volt és lesz olyan, aki eltakarja a fényt és még az a kis fénycsík sem fog átszűrődni a kulcslyukon. Vajon meddig kell várni? Ki lehet odabent? És miért állta el a ragyogást? Kívülről nem tudok semmit tenni. Talán kopoghatnék. Szólhatnék. Szólongathatnám. Ordibálhatnék. Öklömmel verhetném az ajtót, hogy menjen már odébb. Vajon hallgatna-e rám? Meghallana? Vajon érti azt a nyelvet, amit én beszélek? Most, hogy ez a fénypászta eltűnt, még sötétebb lett idekint. Még vastagabb a magány. Még élesebb a félelem. Egyszer csak lépteket hallottam. De nem odaátról. Hanem innen. Jézus volt. Hát te mit keresel itt? – kérdeztem. Hogyhogy itt? Az ajtó ezen oldalán? Mikor kerültél ki az ajtón kívülre? Biztos a hitetlenek az okai! Nem engedtek be a szívükbe. Nem a miért és a hogyan a fontos, hanem az, hogy kiért. „Az ajtó előtt állok és zörgetek”- jutott eszembe az igehely. Írtam is egy ilyen című prédikációt. Gondoltam felmondom, ha már így együtt vagyunk. Egy egész jó, majdnem harmincöt perces igehirdetés erről a textusról. Erre most nincs idő, legyintett Jézus. Menjünk be, már mindenki bent van, csak te maradtál kint. Honnan tudtad, hogy ez a jó ajtó? – kérdezte. Mert már csak ez maradt. És értem jöttél ki? Igen. És hogy fogunk bemenni? Van kulcsom. Amíg előkereste rám nézett és ezt mondta: Azért abban a harmincötperces prédikációban nekem az tetszett, amikor olyan dörgő hangon azt mondod: „Ebben az igében tulajdonképpen Jézus azt akarja mondani, hogy…”

Horváth Csaba (Kiskapus)