Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: „Békesség néktek!” És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” (Jn 20,19–21)
Kedves húsvétot ünneplő testvéreim! Az idézett történet a naptári hét első napján, azaz egy tavaszi vasárnapon történt Jeruzsálemben. A Jézussal történt tragédia után a rettegő tanítványok egyfajta „önkéntes” karanténba vonultak, ahol – mint az evangélium írja – zárt ajtók mögött, megfélemlítve várták sorsuk beteljesülését. Életük, puszta létük volt veszélyben. Vallási fanatikusok, gyűlölködő, dühöngő, felajzott tömeg követelte életüket. Féltek, rettenetesen féltek, mint minden ember, mint mi magunk is, ha életveszélyben vagyunk. Mert életveszélyben, kritikus határhelyzetekben lehetne nagyokat és szépeket mondani, hőstetteket végrehajtani, hősként pózolni, frázisokat, vallási kliséket is puffogtatni. Igazából azonban az történik, hogy fél és retteg az ember, bármibe belekapaszkodna, félti szemernyi életét, épségét, emberi méltóságát. Ez az apostolok esetében sem volt másként: emberek voltak, akárcsak mi. Esendő, gyáva emberek, nem hősök, nem héroszok. Jézust, akit teljes odaadással, szívvel-lélekkel követtek, akiben a jövő nagy ígéretét látták, a váradalmak beteljesülését, a messiást, az isteni hatalom birtokosát, az új birodalom megépítőjét – ezt a Jézust elfogták, megkínozták, és kivégezték, mint egy közönséges gonosztevőt.
Pedig nagyon jól álltak a dolgok, hiszen Jézust tömegek követték, a nép megbabonázva rajongta körül, az éhezők enni kaptak, betegek gyógyultak meg, vakok láttak, bénák jártak, halottak támadtak fel, és hangzott az életet adó örömhír, az evangélium, Isten szeretetének üzenete. És ez a Jézus most nincsen, saját művének az áldozata lett. Azok, akik tegnapelőtt hozsannával üdvözölték, Dávid utódaként, királyként, messiásként tisztelték, most gyűlölettel eltelve halálát követelték. Micsoda döbbenet, milyen radikális fordulat következett itt be? Jézus nincs többé, meghalt, és nem maradt más a tanítványokban, csak az elkeseredés, kiábrándultság, rettegés és félelem.
Ezután következik egy másik, még nagyobb döbbenet: azt olvassuk, hogy bezárt ajtók ide vagy oda, egyszerre csak Jézus „eljött”. Egyszerűen bejött, megjelent a tanítványok között, és megállt középen. Majd pedig így szólt „Békesség néktek.” El tudjuk képzelni, mi játszódott le ebben az egészen kivételes pillanatban a tanítványok szívében, elméjében? Ámulat, döbbenet, mert ami történt, az érthetetlen, felfoghatatlan volt, és az maradt mind a mai napig. Két napja a kereszten meghalt Jézus, most pedig ott áll, mégpedig a középen. Érdekes jelenség, hogy az élő Jézus mindig ott áll meg, a középen. Nem kint a ház előtt, nem az ajtó előtt, nem a küszöbön, a szoba szélén, hanem a közepén. Ez pedig sokkal több, mint egy metafora – ez a közép. Jézus helye fizikális és lelki értelemben is, valóságosan ott van középen, mert ez az Isten jelenlétének a helye! És amikor ő megjelenik, pontosabban belép középre, és azt mondja „Békesség
néktek”, akkor radikális változás áll be a dolgok és jelenségek világában. Elkezdődik valami új. Ezek a rettegő, reszkető, gyáva, félős emberek egyszerre megnyugszanak, megváltoznak, egészen másak lesznek. Nemcsak a feltámadás fizikai csodája a megdöbbentő, a megható, hanem az az átalakító belső csoda, az az erő és fény, ami a szívekben, a lelkekben itt megjelent. Eltűnik a félelem, megszűnik a bizonytalanság, a rettegés. Jézus a feltámadott, az élő, a középen álló, kitépi a félelem és a kétség méregfogát. És most már azt olvassuk, hogy a „tanítványok megörültek”, hogy látják az Urat. Az előbb még rettegtek, féltek, lehet, elbújtak volna bárhová félelmükben – de ott, ahogy Jézus megállt a középen, kiárasztotta Lelkének erejét, kimondta a békesség igéjét, a félelem és a bizonytalanság megszűnt. Aki örül, akinek bizonyossága és élő Istene van, az nem fél, nem retteg!
Végül is nem a külső dolgok, nem a történelmi feltételek változtak meg – őket továbbra is gyűlölik, és el akarják pusztítani –, hanem a lelki állapotuk, az életük belső minősége: félő, bezárkózó, rettegő emberekből bátor, örvendező emberekké lettek. Ezt jelenti találkozni a feltámadott Úrral. Ha vele találkozol, akkor tudjad – ha akarod, kéred, engeded –, ő képes arra, hogy átalakítsa életedet, hogy félelmedet és rettegésedet örömre, békességre változtassa.
Ez most velünk, ebben a mai nehéz helyzetünkben sincsen másképp. Óriási vigasztalás, erőforrás ebben a nehéz háborús helyzetben is, amikor az emberi életeken, sorsokon tobzódik a halálfélelem, a teljes kilátástalanság. Itt van a közvetlen szomszédunkban egy irracionálisnak tűnő, érthetetlen és értelmetlen konfliktus, a testvérháború, a testvérgyűlölet. Itt van a huszonegyedik század nagy tragédiája, emberi kudarca, az ittlét kiszolgáltatottsága a gonosz, a bűn valóságának. Itt volna igazán létszükség arra, hogy a gyűlölet, a hataloméhség, a rettenet helyett Jézus, Isten békessége kerüljön a középre. Mert nincsen megnyugtató emberi megoldás.
Több mint két éve élünk együtt a koronavírus-járvány nehézségeivel, közvetlen szomszédságunkban pedig megjelent a háború. Hogy mit jelent ez az ott élő emberek számára, mindannyian el tudjuk képzelni. Hogy mit jelent ez Európa jövőjére nézve, azt már elképzelni sem tudjuk. Nem túlzás azt állítani, hogy az életünk a feje tetejére van állítva. De ebben a rettegésben velünk van a feltámadott Krisztus. Közöttünk van, megjelent – pontosabban el sem ment közülünk. Most az a fontos, hogy megengedjük, hogy ő megállhasson a középen. Ne az életünk perifériáján, az ajtó előtt, küszöbön, hanem itt, az élet közepén! Ott az ő helye, az Isten helye az életünk közepén. És itt van ő most is veled, velem, velünk, az ő megdicsőült isteni valóságában – és ott áll meg keményen, kitartóan, gyógyítóan, ahol félelem, rettegés, kétségbeesés, bizonytalanság, szenvedés és kishitűség van.
A létezés, a belső templomunk közepén megálló Jézus új életet ad, erőt, lendületet, hitet, gyógyulást és üdvösséget. Kitárja a végesség felett az örökkévalóság horizontját. És feladatot is ad a mában, felelősen és szeretettel szolgálni a világban, vállalni az ő küldetését, bizonyságot tenni róla.
Minden próbatétel ellenére legyen áldott, szép húsvéti ünnepünk, mert velünk a feltámadott Úr! Ámen.
Ezzel a bíztatással kívánok a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház minden tagjának és családjának áldott, örömteli húsvétot!
Kolozsvár, 2022. húsvétja
Adorjáni Dezső Zoltán
a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke
