Karanténpassió

Mióta az új cégnél dolgozik, fenekestül felfordult az élete. Akkora a pörgés, hogy néha beleszédül, de őszintén szólva élvezi. Friss diplomásként, mikor első fizetését megkapta, elvitte Petrát vacsorázni. Ez volt az első alkalom, amikor úgy érezte, hogy végre ezt is megengedheti magának. Persze diákként is jártak szórakozni, főleg romkocsmázni a barátokkal, és igazából varázslatos volt az egész. De mindig feszítette a pénztelenség, úgy érezte ő a csórikám a társaságból – bár ezt a srácok soha nem éreztették vele -, és mindig vegyült némi üröm minden örömbe. Akkor kérte meg a Petra kezét is, azon a vacsorán. Istenem! Mennyire izgult! Mikor a pincér kihozta a desszertet (egy málnás süteményt a tetején egy különleges karamellfészekkel, amibe a gyűrűt rakatta), a tenyere már úgy izzadt, hogy folyton az asztalterítőbe kellett törölgetnie, nehogy Petra észrevegye. Ahogy akkor Petra ránézett, mélykék szemével, simogatóan és odaadással, tudta, hogy jól választott.

Jöttek a hétköznapok. Az évek rutinja elfakította a mélykék  simogatást, és hát ő is belefáradt az egy helyben topogásba. Megvolt a stabil meló, az anyagiakra sem panaszkodott, de hiányzott a pezsgés, hiányzott a régi, feszült rohanás, hiányzott az a versengés, amibe tulajdonképpen önmagát kényszerítette, hogy bizonyíthasson, hogy kiléphessen a csórikám szerepből. Aztán adódott ez a lehetőség. Amikor Huba felhívta, hogy keresnek egy munkatársat, azonnal igent mondott. Petra nem osztozott  a lelkesedésében, és aggódott, hogy sokat lesz távol, de ő csak bizonygatta, hogy itt a nagy áttörés esélye, végre kimozdulhat a posványból, és ez a családnak is hasznára lesz. Na igen! A gyerekek! Petrának örökké ez volt a vesszőparipája, hogy a gyerekeknek az a jó, ha az apjuk sokat van velük. Persze ő is szeretett együtt lenni velük, meg minden, de igazából nem ment neki az a birkózós apaszerep. Ez inkább a Petra asztala volt, ez az együttlevősdi. Mikor hazaért a melóból, Gergő mindig rámászott, Bori és Boró pedig összeveszett azon, hogy ki hozza a papucsát, és hát ez jól is esett neki, meg minden, de valahogy mindig csak egy szerepnek érezte, amit a Petra kedvéért vállal.

És akkor jött Huba az ajánlatával. Petra lefagyott. Nem veszekedtek, csak csendben ültek egymással szemben, és érezték, hogy most valami olyasmi következik, ami még nem volt. Amibe nem is együtt fognak belevágni. És ez fájt. Mindkettőjüknek.

A projekt elindult. A pályázatot megnyerték. Nem volt visszaút. Mi tagadás, iszonyatosan élvezte! Micsoda pörgés! Igaz, hogy Petrával és a gyerekekkel fél éven át csak ritkán találkozott. Petra időnként rosszallóan csóválta a fejét, a gyerekek meg hátrahagytak egy-egy rajzot neki a hűtőszekrényen, de ő úgy érezte, hogy ami neki jó, az jó a családnak is. Ha ő elégedett, akkor az az övéinek is csak a hasznára lehet. Na igen, a hasznára!

Végül megcsinálták. Micsoda siker! A vezetőség piszkosul elégedett volt, és a főnök az egész csapatnak egy hosszú hétvégét szervezett Hochkönigbe. Március elejére szólt a foglalásuk. Petra nem lelkesedett az ötletért. „Ugyan már, kicsim, csak nem vagy féltékeny?” Petra felnyársalta őt a szemével, és bevágta az ajtót. Akkor már az a hír járta, hogy valami vírus ütötte fel a fejét. Egy nyavalyás kis vírus nem fog neki keresztbe tenni!

Állt az ablak előtt, és a távolba révedt. „Milyen jó, hogy a negyediken lakunk!” Álomszép kilátás nyílt az erdőre. Meredek hegyoldal, mélyzöld erdő, csend és nyugalom. Azért is választották inkább ezt a keleti fekvésű lakást, mert ennek három ablaka is az erdő felé nézett. Mióta hazaérkezett, ide van száműzve. A gyerekekkel nem érintkezhet, Petrával is csak az ajtón keresztül kommunikál. Már amikor elment itthonról érezte, hogy valami megváltozott, de mióta hazaérkezett, azóta végképp. Azt megértette, hogy el kell különülnie a családjától, Petra ragaszkodott ehhez. Tulajdonképpen a többiek is ezt tették a csapatból. Hochkönigben fantasztikus volt, Salzburg is csodálatos, és ő érezte, hogy végre egy igazi csapathoz tartozik, de mikor itthon leszálltak a reptéren, már hőmérőzték őket, és aláírattak egy nyilatkozatot, hogy házi karanténba vonulnak. És Petra ragaszkodott ahhoz, hogy ezt betartsa. „Ha két hétig nem lázasodsz be, kijöhetsz a szobából.” Még van két napja a karanténból.

És reggel belázasodott. Igazából csak hőemelkedése volt, csak 37,6, de Petra aggódik. Délutánra már 38 fölé ment a láza, és Petra azt mondta, hogy ha a feje is kezd fájni, vegyen be lázcsillapítót. Azért ezt nem fogja elsietni. Egy kis fejfájásba meg lázba még nem halt bele senki.

Már tizenegy is elmúlt, a ház alszik, és neki még mindig nem jön álom a szemére. Lehet, hogy a lüktetés teszi, amit a tarkója tájékán meg a homlokában érez. Meg ami belülről éget. Nem volt soha lázas típus. Ha mégis nagy ritkán előfordult, anya gyerekkorában csak akkor adott neki lázcsillapítót, ha feltétlenül muszáj volt. Most még úgy érzete, hogy nincs itt a muszáj ideje. A homloka bele-belenyilall, és olyankor csillagokat lát ugyan, és ilyet még soha nem érzett, de aggodalomra semmi ok! Járkált még egy utolsót a szobában. Az állólámpa fénye halvány árnyékokat rajzolt a falra, de nem volt annyira erős, hogy zavarja a kilátásban. A hold olyan erősen megvilágította a tájat, hogy egészen elvarázsolta a látvány. „Te mennyei Lámpagyújtogató!” Egy pillanatra mintha megszédült volna, meg is kapaszkodott a fotel hátában, de aztán csak belezuttyant. Fárasztó ez a láz.

A sötétség puhán körbeölelte. Fagyos lehelete homlokon csókolta, majd egyre lennebb csúszott, és buján meglapult a nyakában. Rémülten összerezzent. „Nahát! Te akartál kimozdulni.” Összehúzta magán a kabátot és körbenézett. A koromsötétben szinte semmit sem látott, de érezte, hogy mennie kell. Nem tudta pontosan merre, miért. De talán, ha eljut addig a házig, onnan már tudni fogja, merre tovább, miért van itt. Aztán a ház sarkánál megpillantotta az aprócska fénybogarakat. Elindult abba az irányba. Még mindig gépiesen mozdult, nem is értette miért teszi, de valami azt sugallta, hogy ezt kell tennie. Valami láthatatlan igézet. Még a kérdések is a torkára fagytak. Az út emelkedett. Először csak enyhén, aztán egyszeriből meredeken fölfelé. „A fenébe! Miért nem hoztam zseblámpát?” Megcsúszott, majdnem el is esett. És akkor odaért. Csendben, méltóságteljesen várakozott mindenki, egy-egy halk suttogás, de az is lehet, hogy csak a szél.

Pilátus halálra ítéli Jézust. A hang úgy hasított bele a sötétségbe, hogy ijedtében összerándult. Nem volt mibe kapaszkodnia és lassan kezdett lefelé csúszni. Aztán egy buckában megállt. Akkor vette észre, hogy túrabakancs van a lábán. Szerencsére. Nem értette, mit keres itt egyedül. Rég volt, amikor utoljára kirándultak. De ez nem lehet kirándulás! Mi Atyánk… Aztán elindultak. Tömegfeketén fölfelé.

Jézus vállára veszi a keresztet. Kálvária! Ezaz! Azért ez nem semmi, ez a meredekség! Ki gondolta volna, hogy itt még ekkora a hó! Egy kicsit lemaradva egyensúlyozott a jeges felületen, de a bakancs bevált. Balján ketten egymásba kapaszkodva álltak, és halkan duruzsoltak. Irigyelte, hogy így összebújnak. De régen imádkozott utoljára! …aki a mennyekben vagy… De mit keres itt egyedül? Imádkozni mindig Petrával szokott, de ő most nincs itt. Talán megint ügyeletet vállalt. De akkor ő miért nem tud róla? Petra nagyon komolyan vette a hivatását. Néha volt olyan érzése, hogy az asszony többet vesz a vállára, mint kellene – Ja! És ezt pont ő mondja! -, de Petra valahogy mindig megtalálta az egyensúlyt. Araszoltak feketén tovább.

Krisztus először roskad le a kereszt alatt. Amikor Kati mama meghalt, Petra majdnem összeomlott. A két nagyobbik gyerkőc egészen kicsi volt még. Kati mama mindig mondogatta: „Kicsi gyerek, kicsi gond, nagy gyerek nagy gond”. Petra örökké bosszankodott ezen, de soha nem mutatta. Mikor mama elment, Petra könnyes szemmel emlegette: „Milyen igaza volt! De butus voltam!” Aztán csendben eltemették. Meg kellett tanulniuk nélküle boldogulni. Petra sok ügyeletet vállalt, de neki nem volt rázós a munkája, többet volt otthon. Akkor sikerült együtt átvészelniük azt az időszakot. No igen! Együtt!…Szenteltessék meg a te neved… A lábai vitték lassan fölfelé.

Jézus találkozik édesanyjával. „Jó lenne egy síbot! Nincs mibe kapaszkodni.” Nagy nehezen megállt. Megfeszítette a lábát. Nagyon kényelmetlen volt ez így, mert a meredek oldalon, jeges hóban nem könnyű egyensúlyozni. Jöjjön el a te országod! …mondta gépiesen a többiekkel együtt. Miután anya nyugdíjba ment, sokkal többet tudott nekik segíteni. Azután született Boró. Mondogatta nekik, hogy ez így egy kicsit túl rázós, három gyerek ilyen egymásutánban. Fiatalok voltak, energikusak, és ez jött természetesen. Bírták és szerették a munkát. Mindketten.

Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet vinni. Még szerencse, hogy Petra nagyon jól kijön anyával. Mióta ez az új meló összejött, még közelebb kerültek egymáshoz. Anyós és menye. Zseniálisan tudják összehangolni a programjaikat. Jó csapat. Az ösvény meredeken haladt fölfelé. Az erdő karjai fenyegetőn nyújtóztak feléjük. „Nahát! Mint valami óriási karmok, vagy inkább csápok? Vagy csak egyszerűen elkergetni akarnak?” Valami tüskés bokorba akadt a kabátja, alig tudta kiráncigálni magát belőle. Legyen meg a te akaratod!… Ezt a sors akarta így. Anya gondviselésről beszél. Egy jó döntés nem a gondviselés dolga. Meg aztán az élethez szerencse is kell. Jó időben lenni jó helyen.

Veronika kendőt nyújt Jézusnak. Megint mozdultak fölfelé. Itt már egyre nehezebben lépett, minduntalan visszacsúszott. „Mégiscsak be kell mennem a fák közé! Ott lesz mibe fogódznom.” Nem akart nagyon mélyen bemenni, hiszen ott még sűrűbb volt a sötét. Furcsa! Azt hitte könnyebb lesz itt, mert lesz mibe kapaszkodni, de csak botorkál vakon, és tépik a tüskés bokrok. Az egyikbe bele is tenyerelt. Felszisszent és majdnem káromkodott egyet. Ez azért mégsem helyénvaló, itt. Még szerencse, hogy mindenki az imádsággal van elfoglalva. A sötétben valaki a kezét nyújtotta felé, és segített feltápászkodni. Amint a mennyben… Ez jólesett. Még egy papír zsebkendőt is nyújtott neki.

Jézus másodszor esik el a kereszttel. Furcsa melegség öntötte el. Aztán meg hirtelen reszketni kezdett. Érezte, amint a hajnali jeges szél még a kabátja alá is bebújik. Egyre nehezebben haladt fölfelé. „Nahát! Azt hittem jobban bírom a strapát!” Persze tök sötétben botorkálni fölfelé az ismeretlenbe nem ugyanaz, mint késő estig dolgozni. Hiányzott neki Petra. Ha ő itt lenne, nagyobb biztonságban érezné magát. „Mégiscsak vissza kell mennem az ösvényre!” Vakon tapogatózva ment az ima irányába. Mintha odébb világosabb lenne! Nem volt az, csak a jeges hóról visszaverődő sötétség csalóka játéka. Az ösvényen megint megcsúszott. A könyökére esett. Belehasított a fájdalom, de azért meg tudott mozdulni. Négykézláb, araszolva igyekezett felfelé, hátha ott akad valami, amibe belekapaszkodhat. Lemaradt a többiektől. Akkor vette észre, hogy jobbra valaki, talán egy idősebb néni, ül a földön, mellette egy árnyék térdel. Úgy a földön is … Eltörött a lába, semmi kétség. Nem jajgatott. Csak csendben imádkozott.

Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat. Már a körmeivel is próbált kapaszkodni a jeges ösvényen. Még így is jobb itt, mint a fák között. Elöntötte a félelem. Hogy fog innen továbbjutni? Egyre jobban lemarad. Próbálta ugyan mormolni a közös imádságot, hogy ne érezze magát annyira egyedül, de a gyomra szorítása nem engedett. Mi lesz, ha ismét leesik, és olyan szerencsétlenül, mint az imént az a valaki? Senki sem venné észre. Férfi létére gyámoltalannak és esetlennek érezte magát, kiszolgáltatottnak és védtelennek. Soha nem érzett még ilyesmit addig. Mégis kinek kellene őt megvédenie és mitől, vagy kitől? Csak nem önmagától, a saját önfejűsége és makacssága démonaitól? Még mindig négykézláb botorkált a többiek után, de egyre jobban lemaradt. „Istenem!” – kapaszkodott bele a szóba. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma … Jóleső melegség öntötte el. És már nem fázott.

Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt. Nagy nehezen sikerült elérnie az egyik stáció körüli korlátot. Megölelte. Itt biztonságban érezte magát, és lassan felemelkedett. Ez most jó! Aprókat kacsázva kerülte meg a stációt, és közben egy pillanatra sem engedte el a korlátot. Gondolta, egyszer teljesen kiegyenesedik, megveti a lábát, már amennyire lehet, és csak utána indul tovább. Jó lenne sietni, mert egyre jobban lemarad. Még hallatszik a tömeg halk, áhítatos morajlása, de már egyre kevésbé lehet kivenni a szavakat. Óvatosan lépett egyet. Aztán még egyet. Így haladt méterről méterre, és már egészen elégedett volt az eredménnyel. „Nahát! Megy ez nekem egyedül is!” Már majdnem elérte e következő stációt, amikor döntenie kellett, hogy merre araszol tovább. Balra indult. Bár ne tette volna! Kicsúszott a lába alóla, és ő egyenesen egy aprócska, tövises cserjébe tenyerelt. Felhasította a bőrét, a tüskék a körme alá böktek. És bocsásd meg vétkeinket… „Petrához kell mennem!” – villant át rajta. El kell mondania Petrának, hogy mennyire megbánta.

Jézust megfosztják ruhájától. Most már tudta, hogy miért van itt! Ettől megkönnyebbült. Ha végigjárja a Kálváriát, biztosan megtalálja az utat Petrához is. A visszautat. „Istenem! Hogy lehettem ilyen ostoba!” Szusszant egyet, mielőtt továbbment volna. Az egész tenyere sajgott, körmei égtek, de nem bánta. A bokrocska alatt összekaparászott egy kis havat. Nem volt már puha, sőt inkább jeges, de hűsítette égő sebeit. Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek… Soha nem tudott rendesen bocsánatot kérni. Mintha ólomból lett volna a nyelve, mikor be kellett ismernie a hibáját. Pedig neki hányszor megbocsátottak! Feltápászkodott, és továbbindult. Egy pillanatra az volt az érzése, mintha várnának rá. A kis világító bogarak.

Jézust keresztre szegezik.  A következő stációhoz akkora lendülettel érkezett, hogy kifulladva térdre rogyott. Így maradt mozdulatlanul. Nem érzett fájdalmat, nem érezte a hideget. A felismerés, hogy mit kell tennie szinte szárnyakat adott, és hálás szívvel suttogta: és ne vígy minket kísértésbe… és egy sós erecske utat talált magának a szakálláig.

Jézus meghal a kereszten. Sírva araszolt a következő stációig. Úgy tűnik az igyekezete gyümölcsöző volt, mert már majdnem teljesen utolérte az imádkozó sokaságot. Áhítat, béke, szeretet, nyugalom áradt feléje. És akkor felállt és egy pillanatra megfordult – érdekes, hogy ezt eddig egyszer sem tette -, és egészen elszédült. Megingott. Pedig nem is látta igazán. Csak érezte. A  bakacsinmélységet. Ha most innen megcsúszna, tehetetlenül suhanna lefelé. Szinte hihetetlen, hogy idáig feljött! Vajon milyen magasan van? Teljesen kivehetetlen volt. De talán jól is van így. Visszafordult a többiek irányába. De szabadíts meg a gonosztól… És áhítattal ejtette a szót.

Jézus testét leveszik a keresztről. Most már nem félt. Sem mélységtől, sem magasságtól. Sem sötétségtől sem ismeretlentől. Sem mástól sem önmagától. Érezte, hogy ha ezt végigjárja, révbe jut. Így vagy úgy, de hazatalál. Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség… A lélek passiója a reménység otthona.

Jézus holttestét a sírba teszik. Az utolsó lépéseket egyre magabiztosabban tette meg. Bár itt is csúszott, de már nem volt annyira meredek. Érezte, hogy közeledik a csúcs, hogy végre az út végére ér. Milyen érdekes! A hegy aljában még semmit sem értett, de most minden a helyére került. Nyugalom és béke áradt szét lelkében. Az egész tömeg egyetlen összedobbanásban morajlott. Mindörökké, Ámen.… Áhítatos csendben haladtak tovább. És akkor beleesett a messzeségbe, és megsimogatta őt a halovány hajnal.

„Dávid! Dávid!”  – cirógatta meg a Petra hangja, és az ujjai is leheletfinoman a hajában babráltak. „Végre! Már azt hittem soha nem ébredsz fel!” – duruzsolta simogatóan az ismerős hang. Erőtlenül nyitotta fel szemét. „Bocsáss meg!” – suttogta. És a mélykék szempár biztatóan ragyogott rá.

Tamás Tünde

Fotó: Crosswalk.com