Napi lélekmorzsa avagy ÉLJEN MÁJUS 1.!

„Talán kevés ehhez az Úr ereje?” (4Mózes 11, 23)

„Figyeljétek meg a mező liliomait, hogyan növekednek: nem fáradoznak és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is… Ne aggódjatok tehát és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra?” (Máté 6, 28 – 29.31)

Halványan emlékszem, hogy a kommunizmus idején, Aradon, Május 1 – én üzemi felvonulásokat, az erdőben pedig különféle sporteseményeket, kupákat, baráti mérkőzéseket tartottak. Persze nem ez volt a lényeg, hanem amit az idősebb férfiak mondogattak egymásnak: „most legalább friss a sör és a hús…” Eltelt és nyilván ez sem volt jó. Viszont Május 1. továbbra is hivatalos munkaszüneti nap maradt, amit ünnepelni kell, a maga szertartásaival együtt. Ki kell menni a természetbe, a zöldbe! Nos, a járvány előtti időszakban (mert, az időszámításunkat a járvány határozza meg – járvány előtt és feltételezem lesz járvány után), ezt sokan meg is tették: be az egész család a kocsiba, megrohamozni a közeli erdőt, mezőt, parkot, temetőt, akármit, elfoglalni minden négyzetmétert és fülsértően bömbölő változatos zenestílusok, sercegő grillsütők között, magából kivetkőzött kötelező jókedvet generálni vagy szimulálni, kinek, hogy tetszik. Mint egy félelmetesen kavargó, túlzsúfolt, levegőért kapkodó és felkavaró Bosch – kompozíció.

Mi köze ennek a természethez? Semmi. Mi köze ennek a „zöldben” eltöltött minőségi időhöz? Semmi. Mi köze ennek a remélt feltöltekezéshez? Semmi. Mi köze ennek a kulturált és civilizált viselkedéshez? Semmi. A szomorú valóság, amiért ezeket a sorokat írom ez a „semmi” érzése, ami bennünk van és ami továbbra is meghatározza emberi voltunkat, létünket.

Az igazán fontostól elszakadtunk, elfelejtettük, hogy egykor a természet részét képeztük, az ökoszisztéma láncszemei voltunk és azzal, hogy Isten lelke által öntudatra ébredtünk nem elszakadást jelentett, hanem felelősséget és együttélést. Éberséget.

„Hosszú és nagy változások folyamán – mondja Buddha – van idő, amikor a világ befelé fordul, ilyenkor a lények, mint fénylő csillagok fordulnak befelé. Kristálytiszta szellemből vannak, zavartalan örömben élnek, önmaguk fényében ragyogva keringenek a térben, és szépségükben végtelen időkig élnek. – Hosszú és nagy változások idején van kor, amikor a világ kifelé fordul, és ilyenkor a lények az életbe süllyednek. Még kristálytiszta szellemből vannak, zavartalan örömben élnek, önmaguk fényében ragyogva keringenek a térben, és szépségükben végtelen időkig élnek. Akkor még nincs Nap és Hold és csillag, és nincs nappal és éjszaka, nincsenek hetek és hónapok, nincs férfi és nő. És akkor hosszú idők folyamán egyszerre csak kiemelkedik a jóízű föld, lágy, mint a tejszín, és színes, mint a szivárvány, és illatos és édes, mint a méz. Az egyik lényt elfogta a kívánság és megkóstolta; ízlett neki, de szomjas lett tőle. A többiek is sorra kóstolták mind a jóízű földet, és mindegyiknek ízlett, és mindegyik szomjas lett tőle. Mikor pedig a földet megkóstolták, a lények saját fényüket elvesztették. És mikor belső fényük elveszett, keletkezett a külső fény, a Nap, a Hold és a csillagok, és keletkezett a nappal és az éjszaka, és keletkeztek a hetek és a hónapok. – És a lények minél többet ettek a földből, kristálytiszta szellemlényüket és szépségüket annál inkább elvesztették. És akkor eltűnt a jóízű föld, és a földből rügyek nőttek, mint a gombák, és a lények ettek a rügyekből, és minél többet ettek, testük annál durvább lett, és szépségük annál jobban elveszett. És akkor eltűntek a rügyek, és a földből bogyók nőttek, és a lények ettek a bogyókból, és kristálytiszta szellemlényük egyre durvább lett, és szépségük egyre jobban elveszett. Akkor még a gabona vadon termett, fehér volt, mint a liszt, nem kellett megőrölni, édes volt, nem kellett megsütni. Amit este leszedtek, reggelre kinőtt, amit reggel leszedtek, estére kinőtt. A lények a gabonát ették, és akkor egy részükön láthatóvá lett, hogy nők, más részükön, hogy férfiak. És amikor egymásra néztek, égő szenvedély fogta el őket, és megölelték egymást. A többiek megbotránkoztak, s ezért a lények elkezdtek házakat építeni, és szégyenükkel oda rejtőztek. – Egy napon az egyik lény így szólt: Miért megyek a gabonáért reggel is, meg este is? És reggel leszedte az estére valót. A gabona akkor már nem nőtt ki másnapra egészen, csak feleannyira. A többiek is úgy tettek, s a gabona sehol se nőtt ki már egészen, csak feleannyira. Ismét máskor az egyik lény azt mondta: Miért megyek mindennap gabonáért? És egy nap leszedett két napra valót. De a gabona akkor már csak negyedannyira nőtt, s amikor a lények egyszerre egy hétre leszedték, már csak nyolcadannyira nőtt. – Mi lenne, szóltak a lények, ha a földet felosztanánk magunk között? A földet felosztották, és akkor a lények közül néhányan a másokéból szedtek. Mikor a többiek észrevették, azt mondták: Válasszunk magunk közül valakit, aki vigyáz, hogy mindenki csak a maga földjéről szedjen. És akkor már volt uralkodó, és akkor jött utána a pap, a harcos, a polgár, a paraszt és a kézműves.” (Hamvas Béla: Scientia sacra, I. kötet)

Az archaikus ember együtt élt a transzcendenssel, magával Istennel és a természettel. Ez az együttélés metafizikai valóság volt az életében, nem volt kérdés, hogy Isten létezik – e, nem volt kérdés, hogy a természetet tisztelni, óvni kell – e, hanem ezek élete részét képezték. Minden szertartás, rituálé, munka, esemény Isten jelenlétében és a természet elemek mélységében, körforgásában zajlott. Maga a lét vált szertartássá. A kinyilatkoztatás, éberség, látás, tudás a szellemi emberé volt: „Az éberséggel együtt jár a látás, aki pedig lát, az tud. (…) Az őskori kinyilatkoztatás végtelenül világos és egyszerű: az ember eredete isteni és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze.” (Hamvas Béla u.o.)

Ez volt az aranykor, ám bekövetkezett a zuhanás, lefokozódás, belesüppedés az anyagi világba. Elveszítettük a lét csodáját és elkezdtünk élni.

„Az aranykor a béke, a szépség és a termékenység ideje, a földön megvalósult tényleges realitás. Amikor a szellemi és isteni erők az emberi sorsba, a közösség életébe, a természetbe és az anyagba szabadon és bőséggel áramlottak, mindazt, ami a földön élt, átvilágították, megszentelték és teljessé tették. A látható világ természetes módon kiegészült a láthatatlannal. Ez tette az életet létté; ez tette egésszé, teljessé, egységgé. Ez az aranykor jellege: a lét.” (Hamvas Béla u.o.)

Gondolkodását és nyelvét az analógia határozta meg, létét a mítosz.

„Az analógia elsősorban megfelelést, egymásba esést, összefüggést jelent, de olyan összefüggést, a mely a természet fölé utal és a közös eredet felé mutat. (…) A nyelv csak a lét két végletén állhat meg kép nélkül: egészen alul, ahol, vagy csak fogalom, vagy üres beszéd, és egészen felül, ahol képfölötti, elemi teremtő megnyilatkozás.” (Scientia Sacra, II. kötet)

Elvesztettük mindezt, az aranykortól kezdve az analógiát, a mitikus gondolkodást, a metafizikai lét szellemi valóságát, az Isten – képűséget, a lét méltóságát, szentségét, bennsőségességét, szomorúan, egykedvű beletörődéssel mondhatnánk, mindazt, amitől emberek vagyunk. Átalakultunk és átváltoztunk.

Mindig borzongva olvasom újra és újra Kafka „Átváltozásának” első sorát. Felkavar a mondat tárgyilagossága, az a beletörődő higgadtság, ami előrevetíti az egész novella mintegy gúnyosan vigyorgó, abszurd alaphelyzetét: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.” Iszonyat, mert ez nem metafora, nem költői kép vagy írói túlzás, hanem a valóság, a maga pőreségében és kegyetlenségében. Nem kell felháborodni azon, hogy most ezzel sejtetni szeretnék holmi sértő féreg állapotot, vagy az emberi életet le akarnám alacsonyítani vagy fokozni a féreg lét szintjére, hiszen Kafka novellájának sem ez a célja, csupán arról a felismerésről, rettegésről van itt szó, amivel néha szembe kell néznünk.

És miért ne legyünk annyira kegyetlenek önmagunkkal szemben, hogy beismerjük kizsákmányoló, hazugságba fulladó, képmutató, közömbös, kizsigerelő és felélő, szellemiekben leépült voltunkban, néha másokká válhatunk, másokká váltunk. Miért azt kell mindig mondanunk, amit amúgy is szeretnénk hallani?

„Mindnyájan ismerjük az élőlények fejlődésének csodaszép, sematikus törzsfaábrázolásait, mely fejlődés az egysejtűeknél kezdődik, számtalan elágazáson át látszólag az alacsonyabb rendű szervezetektől a magasabb rendűek felé halad és az emberrel éri el legfőbb célját, önmaga „megkoronázását”. És ezzel aztán vége is! Ezen a módon a filogenezisre olyan irányt kényszerítünk, amely az embert a világtörténés kezdettől meghatározott céljaként jeleníti meg – ezt pedig az emberek nagyon szívesen hallják.” (Konrad Lorenz: Ember voltunk hanyatlása)

Számunkra a lét elvesztette tartalmát, lényegét, élünk, de ez is technika függvénye és lassan virtuális valósággá válik. A természet egy rajtunk kívül létező valóság, amit időnként merengő nosztalgiával megcsodálunk vagy mintha a legádázabb mostohánk, egyenesen ellenségünk lenne: romboljuk, önkényesen gyilkoljuk, pusztítjuk, meglopjuk, saját szemetünkbe fullasztjuk, feléljük, szennyezzük. Pedig egykor élettársak voltunk és Isten ránk bízta ennek őrzését.

Mi, emberek globális dominanciát akarunk.

Ugye, belátjuk, néha átváltozunk? Félelmetes.

2015 – ben dr. Yuval Noah Harari így fogalmazott: „A történelem során először többen halnak bele abba, hogy túl sokat esznek, mint abba, hogy túl keveset? Több ember halálát okozza az öregség, mint a fertőző betegségek és több ember követ el öngyilkosságot, mint ahányat a katonák, terroristák és bűnözők együttvéve megölnek. A kora 21. században az átlagember halálát sokkal nagyobb valószínűséggel okozza a mértéktelen zabálás a McDonald’s – ban, mint az aszály, az ebola vagy az al-Kaida támadása. A bőség, egészség és harmónia soha nem látott szintjének biztosítása után, múltbeli tetteink, illetve jelenlegi értékrendünk alapján a következő céljaink a hallhatatlanság, a boldogság és a megistenülés lehetnek. Miután lecsökkentettük az éhezés, betegség és erőszak okozta halandóságok, megkísérelhetjük legyőzni az öregedést és akár magát a halált is. És miután a túlélésért folytatott állati harc fölé emelkedtünk, belefoghatunk abba, hogy istenné tegyük az embert, a Homo sapiensből Homo deust csináljunk. (Yuval Noah Harari: Homo Deus)

Igaz, azóta ránk szakadt egy (általunk) nem sejtett járvány, megváltoztak az életkörülmények, de talán az alaphelyzet maradt és a járvány után (ezt is lefogjuk küzdeni, hiszen nemcsak csúcsragadozók, hanem túlélők is vagyunk), vajon visszatérünk ugyanoda? Folytatjuk mindazt, amit eddig tettünk? A globális dominancia igényünknek kielégítését, az istenné válás kívánságának kábulatát, mámorát? Vagy rádöbbenünk, hogy menteni kéne, ami még menthető, tenni kéne azért, ami évmilliók óta táplál, otthont ad és elvisel.

A tettekkel és mentéssel kapcsolatosan nagyon sok személyes negatív tapasztalatom van. Ezek mindig elkeserítenek, rám telepszik olyankor a nagy szomorúság, mert nagyon jól tükrözi korunk emberének gondolkozását, hozzáállását, szellemi képességeit, csökkent értékrendjét. Nyilván könnyebb és kényelmesebb kocsmában sört szürcsölve, töményet szopogatva vagy tévé előtt ücsörögve szappanoperákba beletompulni, a média révén agymosottakká vagy agyhalottakká válni, mint élőlényen, legyen az állat vagy növény segíteni. Könnyebb felvilágosult elmékként, akik a sarki lapok konyha pszichológiájából tanulunk megbélyegezni az embert, hogy a természet mentése csupán kompenzálás és persze az is könnyebb, hogy szemet hunyunk az állatkínzás, erdőírtás, mértéktelen vegyszerezéssel szemben. Könnyebb gyors megoldásokat találni: megöljük, elhajtjuk, halálra kínozzunk, kidobjuk…

Elméletem nagyon egyszerű: aki például egy kutyát kidob, annak nem esik nehezére feleségére, embertársára kezet emelni, gyermekeit kidobni. Ugyanúgy sebet ejt a másik emberen.

„Koldusasszony állított be az assziszibeli testvérekhez.

  • Mit adhatnánk anyánknak? – kérdezi szent Ferenc Catáni Pétert, a gvárdiánt.
  • Semmink sincs – nézett körül Péter – hacsak nem ez az evangéliumos könyv, melyet zsolozsmánál használunk.
  • Adjuk oda anyánknak! – szólt Ferenc. Ételt meg ruhát vehet az árán. Istennek tetszőbb, ha odaadjuk, mintha csak olvassuk. Erre tanít a könyv.” (Hamvas Béla: Anthologia humana)

Úgy vélem, ha nem kezdjük el másképpen szemlélni környezetünket és erre nevelni a következő generációt az mulasztás. Ha nem teszünk semmit, elfogadjuk a pusztulást és az embertelenséget az felelőtlenség. Ha elnézzük a butaságot, a szellemi torzulást, satnyulást és igénytelenséget, az istennélküliséget és feladjuk valódi emberi voltunkat az halálos bűn.

Nos, addig is éljen Május 1.!

„Ez idő szerint az emberiség kilátásai a jövőre nézvést rendkívül borúsak. Felettébb valószínű, hogy nukleáris fegyvereit önmaga ellen fordítva gyors, de a legkevésbé sem fájdalommentes öngyilkosságot követ majd el. S még, ha ez nem történnék is meg, lassú halál fenyegeti, mert megmérgezi mellesleg pedig megsemmisíti a környezetet, amelyben és amelyből él. Még ha idejekorán megálljt parancsolna is vak és hihetetlenül ostoba ténykedésének, ki van téve annak a veszélynek, hogy fokozatosan elsorvadnak mindazon tulajdonságai, amelyek emberi voltát alkotják. Számos gondolkodó felismerte ezt és jó néhány könyv tartalmazza ezt a felismerést, hogy a környezet pusztítás és a kultúra hanyatlása? kéz a kézben járnak. Az emberi leépülést azonban csak kevesen tekintették betegségnek csak kevesen kerestek kórokokat, s próbáltak ellenlépéseket tenni.” (Konrad Lorenz)

Tóth Zoltán