1849 október 6-a, Arad. Borongó égbolt, tépett felhők foszlánya fönn az égen…a lombok lehullnak, ősz van…síró fergeteg. Halotti szemfedő bús vidéken…s végül tizennegyediknek csak a Kérdés maradt: Fakad e új tavasz a sír felett?..
1974 október 6-a. Bús őszi eső permetez. 9.30 órakor a Dumitru Popescu elvtárs, a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács elnöke által vezetett román kormányküldöttség és az Orbán László elvtárs, a Magyar Népköztársaság művelődésügyi minisztere vezette magyar kormányküldöttség jelenlétében a tábornokok földi maradványait ünnepélyes külsőségek között áttemették az 1881-ben emlékezetükre emelt obeliszk alá. Az eseményen az aradi dolgozók is képviseltették magukat, közöttük egy magas barna férfi, karján egy másfél éves gyermek…A kisfiú nem sír, nem zavarja az apró szemű eső sem. Mint ahogy nem zavarta az elmúlt 48 év október hatodikáira (ki)rendelt havas eső, hideg, fagyos köd, nyárias meleg vagy az éppenséggel az obeliszk köré szervezett autós ügyességi verseny sem amelyen a Securitate tisztjei feszegették nemzeti gépkocsink manőverezésének határait…
2003 október 5-e, vasárnap. Szomorú vasárnap.Szitál az őszi eső, mint mindig. Bámuljuk az üres szobortalapzatot a Tűzoltók terén…Hiábavaló volt az Aradi Szabadság-szobor Egyesület elnökségének a felhívása: „A koszorúzási emlékünnepséget illetően az a véleményünk, hogy az emlékezésnek nem megosztania, hanem egyesitenie kell a közösséget, az összetartozás érzését pedig csak az egymásba karolás, a közös emlékezés erésítheti. Amint egy és oszthatatlan a szabadság eszméje, melyért hőseink életüket adták, úgy egy és oszthatatlan a közösségi emlékezet és kegyelet is.” Nem tarthattunk megemlékezést a téren ahova a szobrot kellett volna felállítani. A politika süket és vak. Az erőszakos hatalomvágy átgázolt a kegyelet és a méltóság szabta korlátokon. És mégis, a sok száz, kezében egy szál virággal csendben, némán emlékező ember méltósága és hite világgá kürtölte: itt, ezen a talapzaton mégis állni fog majd a Szobor!
2022 október 6-a. Borús reggelre ébredtem. Nézek egy családi ereklyének számitó régi fotót…Ravasz Imre aradi fényképész 1881-ben készült felvételén ott emelkedik a díszes emlékkő, melyet az aradi hazafias ifjúság közadakozásból állitott mintegy 4.000 korona költséggel. Nemzedékek sora nőtt fel azóta, melyek talán csak az internetről ha ismerik ennek a szomorú őszi napnak a jelentőségét. Szülői tanítás volt mifelénk: kötelességünk „az aradi tizenhárom tábornok” emlékét kegyelettel megőrízni. Tábornokok?! Sortűz dördül. Az első lövés a vállán találta el. „Hát én, rólam elfeledkeztetek?” – kiálltja Kiss Ernő az alig egy éves tábornoki karrier végszavaként.. Nem lenne szabad…még az idén 116 éves, háromszor megfürösztött Nemecsek Ernő is megkapta a maga szobrát..Talán neki is igaza volt, eszmétől lázasan a hazáért meghűlni jobb volt, mint felnőni és elveszíteni a hitet benne..
„Szegény HAZÁM! ..Isten büntesse meg a hóhérainkat!…Tűz!..,,” HAZA, Haza, haza…nagy H-val vagy inkább kicsivel írjam, Ernő? Félek, ha nagybetűvel írom, valakik majd rám fogják hogy magyarkodom, ha meg kicsivel, mások árulónak bélyegeznek. Pedig manapság, az internet világában minden csupa kis betű, s a valakik de sokan is vannak…SZABADSÁG. EGYENLŐSÉG. TESTVÉRISÉG. Kedves Tábornokok, ugye ti még úgy tanultátok, hogy a HAZA csupa nagybetűs, erős, hatalmas írásjegyekkel, ez a kisbetűs világ pedig csak a valakiké?..Jut eszembe, hol is van a Haza? Morvaországban, osztrák földön, Németországban, horvát vagy szerb földön, netán az anyaországban vagy éppen itt, Erdélyben? A keserves múltat sokszor nem könnyű magunkénak érezni, most a valakik uralta cybervilágban talán még nehezebb kihívás. Az aradi tizenhármak példája akkor is, most is aranybetűkbe vésve sugallja: ha bárkinek is félnie kell ebben az országban, akkor mindenkinek oka van félni! Jogunk van itt lenni, dolgozni, szeretni, élni. Tűrhetően, jól vagy boldogan. Együtt mi, magyarok és nem magyarok. S nem feledkezhetünk el rólatok sem, Ernők!
A család által féltve őrzött megbarnult képeslapon a vértanúk szobra Aradon – Zala György műve. A hátoldalon nagyapámnak, az egykori „ wagongyár hazafias érzületű munkásának ” büszkén ívelő kézirása tudósít: A vértanúk szobrát a nemzet zöme, kisbirtokosok, földművesek, munkások, hivatalnokok emeltették, ezek gyűjtése 132.921 forint volt. A délvidéki románok és szerbek jelentős összegeket adtak. A román községek gyűjtése 8.057 forint és 57 fillér volt!! A mondat végén két büszke felkiáltójel.. No comment!!
Most is eszembe jut néhai Tokay György képviselő húsz évvel ezelőtti beszéde, amikor az obeliszknél tartott megemlékezésre elhozott egy rozsdás csavart a kiszabadított Hunnia alakjából: „ Én most önmagunkhoz szólok: a közkatonákhoz, a csavarokhoz, akik egybetartjuk, túl a hétköznapi gondokon a szabadság eszméjét.Azokhoz a közkatonákhoz szólok, férfiakhoz és nőkhöz, akik itt kell jelentsenek, nem csak minden október 6-ikán, hanem minden áldott nap, hogy mit tettek avval az örökséggel, amit ezek a férfiak rájuk hagytak. Lehet hogy görbék vagyunk és rozsdásak, mint ez a csavar. Lehet! De egyben fogjuk tartani a jövőben is azt a Szobrot és egyben fogjuk tartani azt a gondolatot, amit ez a szobor jelent és azt a gondolatot is, amiért ezek az emberek meghaltak…” Íme! Íme! Ma is áll a szobor emléketeknek, az örökkévalóság számára és mindenki számára…
Horváth Levente (Arad)