Útban bőjt felé. A vakságtól a látásig – Lk18,31-43

31 Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. 32 Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, 33 és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad. 34 Ők azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat. 35 Történt pedig, amikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak ült az út mellett, és koldult. 36 Hallotta, hogy sokaság megy el mellette, kérdezősködött, hogy mi az.  37 Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. 38 Ekkor így kiáltott fel: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! 39 Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! 40 Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: 41 Mit kívánsz, mit tegyek veled? Ő így szólt: Uram, hogy újra lássak. 42 Jézus ezt mondta neki: Láss! A hited megtartott. 43 És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent. (Lk 18,31-43)

Kedves Testvérek!

Két részre lehetne felosztani ezt a mai igét. Az elsőben amiben arról olvasunk, hogy Jézus haláláról és feltámadásáról szól, de nem értik, nem látják a tanítványok, mert még nem nyílt meg a szemük, még értelmük vak, még másként látnak, más fontos, más a lényeg. Aztán később arról szól az ige, hogy Jézus útban a szenvedés színhelyéhez, Jeruzsálembe haladva meggyógyít egy vakot, aki ugyan vak, de meglátja Jézusban az üdvözítőt. Az első részben a keresztről hallunk, a másodikban pedig arról, hogy mindenki dicsőítette Istent. Nem értették a tanítványok, ugye ezzel kezdtem, és a végén mindenki dicsőítette Istent.

Kezdjük az elején. Jézus a tanítványaival van, elmondja, hogy hamarosan pogányok kezébe kerül, megcsúfolják, keresztre feszítik majd, és meghal, ahogyan ezt a próféták előre megjövendőlték. Ez eddig rendben is volna, mert el tudjuk hinni. Aztán elhangzik egy kijelentés, amiről eddig senki nem hallott, hogy fel fog támadni a harmadik napon. Ezt már a tanítványok sem értik, nem látják, hogy ez a vége, nem a halál. Hanem a feltámadás. A kereszt végső titkát fedi fel itt Jézus a tanítványainak. De nem értik. Közösségben vannak Jézussal, tudják, hogy a szenvedést vele együtt kell vállalniuk, de nem értik. De menjünk csak az evangélium végére. Ott olvassuk az emmausi tanítványok tötrténetét, ahol nem ismerték fel a feltámadott Jézus Krisztust a tanítványai. Valami elhomályosította a szemüket, a látásukat, csak azután ismerték fel, amiután maga a feltámadott felfedi kilétét. Ezek után érzékeljük, hogy tulajdonképpen mindkét esetben gyógyítasról szól az ige, a vakság meggyógyításáról, szellemi, érzelmi, lelki vakság az első esetben, a másik esetben pedig a testi vakságból, de ez nem jelent lelki érzéketlenséget is.

Jó, ez így rendben van. De, hogy jövök én ide? Mi köze ennek az én életemhez? Annyiban van köze, hogy mi vagyunk most itt, ahányan ma délelőtt összegyűltünk Jézus tanítványai. Jézus beszél a keresztről, tanít bennünket, hiszen majdnem minden vasárnap szó van a keresztről, de mi nem érzékeljük ennek fontosságát, mintha csak szép papi mondatokat hallanánk, egy régmúlt eseményről. A kereszt ott van, amikor bejövünk, ott van az oltáron, ott van a szószék terítőjén, néha aranyból a nyakunkba, otthon a hálószoba falon az ágy fölött, emlékeztet valakire, akitől kaptuk, örököltük, de vajon emlékeztet-e a Megváltóra? Felfedi-e a látásunkat, segít közelebb jutni Jézushoz?

Jézus szól hozzánk, hogy megcsúfolják, megostorozzák, megkínozzák és megölik. Lukács evangéliumában van a szenvedés legmegrázóbban ábrázolva. Minket nem érdekel, nem látjuk. Mert minket is megbántanak, megsértenek, rágalmakkal ostoroznak, elítélnek, kiutálnak, megkárosítanak.

Két öregember beszélget egy öregotthonban: az egyik ateista, Istentagadó, a másik hívő keresztény. Jézusról beszélgetnek. A keresztény beszél, arról amit Jézus tett, csodákat, feltámadásáról is szó. Az istentagadó azt mondja: nézd a csillagokat, ugye milyen szépek, tudod te is milyen sok – sok millió van belőlük, milyen elképzelhetetlenül messze van egyik a másiktól, hogy milyen nagy egy-egy csillag mérete és milyen forró és te azt mondod, hogy mindez egy kétezer évvel ezelőtt élt ácsnak a műve? Ide jut az az ember, akinek nincs reménysége, nincs holnapi reménysége. Az ember pedig nem tud a holnapi reménység nélkül élni.

A fiatalember büszkén mutatja egyetemi diplomáját, mire a nagyapa megkérdi, mi lesz ezután? Ügyvéd leszek. Nagyon jó, és azután? Azután a legfelső bíróságon fogok dolgozni. Szép, mondja az öreg és azután? Államügyész leszek. És azután? Megnősülök, családot alapítok. Nagyszerű és azután. Gyermekeim lesznek. És azután? Azután megöregszem, mint minden más ember. Nagyon jó, és azután? Meglátom az unokáimat. Igen, és azután? Azután meghalok. Na igen, és azután? Nem tudott rá válaszolni a fiatalameber. Nem látja a keresztet ez az ember. Látja Isten alkotásait, de nem látja a keresztet, a Golgotát, ahová mindannyian el kell jussunk, mint az az ember, akiről a múlt vasárnap szóltam. A Szentlélek világosító ereje nélkül nem látjuk a dolgokat, és éppen ez a veszély, mert az ördög kihasználja ezt az állapotot és csapdát állít nekünk. – De amíg az emberek aludtak, eljött a gonosz, konkolyt vetett a búza közé és elment- olvassuk a példázatban. Az ördög eltakar előlünk mindent, célokat állítunk fel magunknak, de nem látjuk ezeknek az értelmét, az ördög hamis célokkal téveszt meg bennünket és akkor belerohanunk a sötétbe, nem tudjuk megmagyarázni. Akkor csak állunk és nézzük, hogy egy nővér megmérgez több beteget egy kórházban, látszólag semmi indokkal, a fiatal tizenéves megszökik otthonról és egy idősebb férfival él hónapokig a szülei tudta nélkül, egy kislány eltűnik, valaki elrabolta évekkel ezelőtt talán maga sem tudta miért, mások öngyilkosok lesznek, mert nincs cél az életükben, felkészületlenül hullanak az Isten lábai elé.

Ezzel szemben Jézus tudta, mi a cél, mi lesz vele az elkövetkezendő napokban. Ott van vele, aki harminc ezüstért elárulja, aki vele együtt nyúl majd a tálba az utolsó vacsorán, ott van vele, az aki megtagadja háromszor, ott van az is, aki a kereszthalál után azt mondja, vége mindennek, menjünk vissza halászni. Mind ott vannak.

 A mai ige arra figyelmeztet bennünket, hogy van élő reménység. Ez a kereszt. Ez ad új erőt, ez világosítja meg értelmünket, szívünk gondolatait. A szentírás fénye képes csodát tenni a családi életben is. Ez a belső bizonyosság tesz bennünket mássá, mint a világ. Nekünk van reménységünk, nekik nincs. Ahogyan Pál apostol tudta mondani: nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. Ilyen hangon tudott imádkozni.

Milyen szép példa számunkra ez a mai történet is. Egy vak koldus elkezd kiáltozni az útszélről. A tanítványok próbálják elnémítani, ne kellemetlenkedjen, ne zavarja a zarándokok útját. De Jézus maga elé hívja. Aztán meggyógyítja. Előbb kiáltani kell, aztán odaállni Jézus elé, csak azután gyógyulunk meg. Ugyan már tiszteletes úr, ezt már annyiszor hallottuk, évek óta prédikálják nekünk ezt a receptet, s mégis olyan nyomorultul élek…..Valahol ott van bennünk ez a kiáltó vak. Mindannyian kiáltunk. Van aki egyszer, van aki kétszer, aztán van olyan, aki nem hagyja elnémítani magát, addig kiált Jézushoz, amíg meghallja és megcselekszi vele a csodát. Akkor megtapasztalja a Szentlélek erejét, akkor mindent másképp lát, mindent úgy, ahogyan kell. Tájékozódni tudjunk, hogy mindent úgy lássunk, ahogy kell. Imádkoznunk kell, hogy adja meg Isten nekünk ezt az ajándékot, hogy ne tévesszen meg bennünket az ördög, ne vakítson meg hamis célokkal, kétségbeeséssel, nehogy vakságunkban a semmibe ugorjunk.

Jézus észrevette a tömegben ezt a szerencsétlent. Megcselekedte a jót vele, amíg úton volt. Azt mondtam, milyen jó példa ez számunkra. Tedd meg a jót cselekedd a szeretetet, azért szólt hozzánk a szeretet himnusza ma. Ha csak levelet írsz távoli ismerősödnek, akit rég nem láttál, ha csak odamész embertársadhoz, azt mondod, -nem haragszom már, kezdjük újra, hacsak egy betegágyhoz oda tudsz ülni, ha csak valakiért, aki nagyon közel áll hozzád imádkozol, már megtetted. Akkor már te is dicsőíted az Istent. Akkor már megtörtént a csoda veled, amit eddig nem tudtál, ezentúl természetes lesz. Ámen.

Horváth Csaba lelkész igehirdetése

Fotó: református.ro