A halászkirály legendája – II.rész

Vízre bocsátottuk az Octopust. Leültünk a partra az akácfák árnyékába, és vártunk. Néztük, mint valami kívülállók, hogyan boldogul majd a hajósnép a nyílt vízen. Hallgattunk. Kitti szólalt meg elsőnek: Nem félsz, hogy felborul? Nem. Raktam tőkesúlyt a hajónak, egy darab ólmot, az nem engedi, hogy felfordítsa a szél vagy a sodrás. Aham. De nézd, most olyan, mintha viharba került volna… Igen. A hajónk elkezdett forogni egy örvényben, amit egy kő okozott a patakban. Szerinted, papbácsi, a legénység mit csinál ilyenkor? Remélem, imádkozik. Istenhez kiált. Komolyan azt hiszed? Ez egy keresztény hajó. És Isten nem ígérte a keresztényeknek azt, hogy nem lesznek viharok. Csak azt, hogy megtart a viharban. Emlékszel a múltkori esetünkre, amikor utaztunk az autóval? Az út szerpentines volt, statisztikailag itt halnak meg a legtöbben az országban balesetben, ezért is nevezik „halálkanyarnak” vagy a „halál útjának”, mi mégis életben maradtunk, azzal együtt, hogy az, aki Jézusnak adta ki magát, nem ő volt. Az igazi Jézus, aki láthatatlanul velünk volt, ő tartott meg. Az élet ura a halál útján. Mert megígérte, hogy aki hisz benne, az nem vész el.

A hajó forogni kezdett a patak örvényében. Gyermekkoromban műanyagkatonákkal és indiánokkal játszottam. A sufniban találtam még három darabot belőlük, szeggel a fedélzetre fogtam őket, belőlük lett a legénység. Kitti még mindig szorosan ölelte az állattan könyvet. Kicsit aggódva figyeltem. Talán már más istene van. Lassan felnő. Őt is majd elragadja a sodrás. Az élet zajlása és a vallásórák kedves hangulatát elborítják a feledés hullámai. Mire gondolsz, papbácsi? Semmire – válaszoltam kedvetlenül. Neked melyik volt a kedvenc részed a Nemo kapitányból? Várj, gondolkozzam egy kicsit. A polipos, arra emlékszem, de nem az volt a kedvenc. Két emlékezetes rész volt számomra. Az egyik, mindjárt az elején, amikor elsüllyed a hajó, és ők úsznak a tengeren. És az, ahogy úsznak, nagyon megmaradt az emlékezetemben. Felváltva úsztak, az egyik lebegett, pihent, úgymond, a másik úszott és tolta a pihenő társát, aztán cseréltek. Ez az egymásrautaltság megmaradt bennem. Hogy hosszú távot tudtak így, egymást segítve megtenni. Nem a saját életükért küzdöttek, külön-külön, hanem egymást hordozták. De egyszer ez az emberi igyekezet, erő és jóakarat is véget ért, külső segítség kellett már. Ekkor jelent meg Nemo kapitány, és felvette őket a Nautilusra. A másik, az még izgalmasabb volt, amikor a tengeralattjáró beszorul a jégpáncél alá, és elfogy a levegő. Aztán nagy nehezen kiszabadulnak, és már mindenki fuldoklik, mire a felszínre érnek, és mikor kinyitják az ajtót, mindenki fellélegzik. Erre még most is olyan torokszorítóan emlékezem, és mindig örülök annak, hogy tudok lélegezni. A Bibliában is van egy ilyen jelenet, amikor viharba kerül egy hajó. Jónás történetében. És ott azok a pogány hajósok Istenhez kiáltanak. Ezt a lehetőséget sohasem veszi el tőlünk Isten, hogy hozzá kiáltsunk. Bármi legyen is mögöttünk.

Csak Jónás nem kiáltott – fordult felém Kitti és levette tekintetét az Octopusról. A mi hajónkból is mindent a tengerbe dobálnak majd? Ha életben akarnak maradni, akkor igen. Elmeséled a halhatatlan medúza történetét? Különösebben nem történet. Csak olvastam róla, és sokfelé láttam a fényképet, amit a róla szóló cikkhez társítottak, pedig a kép nem is a halhatatlan medúzát ábrázolja. A mi, úgymond halhatatlan medúzánk nagyon kicsi. Pár milliméter. És azért halhatatlan, mert klónozza magát. Érdekes ez a halandó világba rejtett halhatatlanság. Tavaly, amikor a tengeren voltunk, megpróbáltam hazahozni egy medúzát. Beleraktam egy sörösüvegbe, de megbüdösödött és elpusztult – mesélte Kitti szomorkásan. A medúzát sem lehet fogságban tartani, azt mondják. Én a halhatatlanságot akartam bepalackozni. Mint a tata? Nevettünk. Nem úgy, mint a tata. Ő azt vallotta, hogy az alkohol tartósít, azért fogyasztja olyan nagy mennyiségben, hogy megtartsa magát az örökkévalóságnak. Aztán nem sikerült neki. Nem. Azt mondtad a temetésén, papbácsi, hogy a tata jó ember volt, csak kár, hogy ivott. Igen. Jónak jó volt, csak nem bölcs. A bölcs ember tudja, mikor kell az Istenhez kiáltani. De sokan csak azzal törődnek, milyen lesz a temetésük, nem azzal, hogy hova érkeznek utána. Azt szeretnék, hogy megdicsérjem őket, hogy milyen munkás emberek voltak, milyen önfeláldozó családapák, családanyák, mennyit adakoztak, csak Istent nem ez érdekli, hanem az, hogy bölcsen éltél-e, vagy sem. A bölcs ember úgy ragaszkodik Istenhez, mint a mi hajónk utasai, oda vannak szegezve. Egy kéz odaszegezte őket, hogy megállhassanak a viharokban.

Figyeltük, ahogy az örvényből kikerült hajónk visszanyerte egyensúlyát, és folytatta útját a hullámokon. Mesélsz akkor a halászkirályról? A tiedről. Igen. Az bölcs ember volt? Igen, úgy hiszem, az volt. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Bölcs király volt. Egy nap érkezik az országából egy ember, testi-lelki problémákkal, és arra kéri a királyt, gyógyítsa meg, segítsen rajta. A király megsajnálta az embert, elment hát az erdőbe, ott volt egy bizonyos szent hely, tüzet rakott, elővette a kódexet, varázsszavakat mondott a tűzbe, és az ember meggyógyult. Telt-múlt az idő, a király időközben meghalt, és más uralkodó került a helyébe. Ahhoz is érkezett egy nap egy ember, tele gondokkal, betegségekkel, és kérlelte a királyt, segítsen rajta. A király már nem ismerte a szent helyet az erdőben, de kiment, tüzet rakott, varázsszavakat mondott a tűzbe a kódexből, és az ember meggyógyult. Aztán ez a király is megöregedett és meghalt, és egy másik követte őt a trónon, akihez egy szép nap szintén beállított egy ember a maga bajaival. Ez a király még az előzőnél is feledékenyebb volt, de megsajnálta az embert. Segíteni akart neki. Nem tudta, melyik erdőbe kell kimenni, nem tudta, hol kell a tüzet meggyújtani, viszont emlékezett még néhány jó szóra a kódexből, ami időközben elveszett, elmondta hát ezeket az embernek, és az meggyógyultan távozott. Most én vagyok a te halászkirályod. Nem tudom, merre van a csodálatos erdő, hogy hol volt a szent hely, ahol a tüzet kellett gyújtani, és a kódex sincs már és a szavakra sem emlékszem, de elmesélem neked ezt a történetet, és meg fogsz gyógyulni. Ez a vége? Ez. Szép történet. Mindig emlékezni fogok rá. A szavak gyógyító erejére. A jókor mondott szavak erejére – pontosítottam. És miért halászkirály? Nézd ezt a patakot. Ez a halászkirály is szavakat halászott. Történeteket. Olyan szavakat, amelyek gyógyító történetekké álltak össze, amik az ember lelkében változást idéztek elő. Nevezzük ezt gyógyulásnak. Önvizsgálatnak. A halász sok mindent kifog. Hínárt, lyukas bakancsot, konzervdobozt, ki tudja, milyen szemetet, de csak a halat viszi a piacra, azt tudja értékesíteni. Tanultuk azt a történetet is, amikor Péterék semmit sem fogtak. Jézus nélkül – pontosított Kitti. Igen. De az ő szavára megteltek a hálók. Meg a viharról is. Jézus nélkül viharba kerültek, de megtanulták, Jézus nagyobb a viharoknál, és lecsendesítette a háborgó tengert. A meséknek is ez az értelme. Tanítanak és formálnak bennünket. Nem azt mondják, hogy nincsenek hétfejű sárkányok vagy óriáspolipok vagy halálos örvények a tengereken, hanem azt, hogy mindezek legyőzhetők. A gonosz legyőzhető. Az állattan könyvre pillantottam ismét. Neked most ott van egy kanálnyi a szavak tengeréből. Halásznod kell majd. Főleg, ha tengerbiológus leszel. Oceanográfus – mosolygott Kitti. Már le tudom írni.

A hajónkat elvitte a patak. Vajon mi lesz velük? – kérdezte Kitti, és tekintete a távolt kutatta. Bízom benne, hogy bátor és bölcs hajósaink célba érnek. Mi mindent megtettünk. Talán eljut a Küküllőbe, és onnan még tovább és tovább, a tengerbe. Mert minden patak a tengerbe siet.

Horváth Csaba (Kiskapus)

A halászkirály legendájának az I. része itt olvasható