Adorjáni Dezső Zoltán püspök beszéde az RMDSZ 15. Kongresszusán

Tisztelt Elnök Úr!

Tisztelt Miniszter Urak!

Tisztelt Kongresszusi Képviselők, kedves vendégek!

Az elmúlt héten nemcsak egy nagyszerű eseménynek, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak lehettünk tanúi és résztvevői, hanem a nagyvilággal együtt megemlékeztünk arról is, ami kereken húsz évvel ezelőtt, 2001. szeptember 11-én, New Yorkban történt. Amikor egy páratlan erejű terrortámadás következtében a World Trade Center ikertornyai megsemmisültek. Megrázó, drámai történet.

Volt szerencsém a kilencvenes évek végén még látni ezt a két óriástornyot, ezt az építészeti világcsodát. Később, 2001 után, amikor visszatértem a helyszínre, már csak az égre meredő acélrudak, fémgerendák megtépázott romjait láttam. Majd 2013-ban a két ikertorony helyére egy másik tornyot építettek: dacból egy még magasabbat. Őszintén szólva mindig is megbámultam ezeket az ember alkotta csodákat, a tudás, az ismeret, a technika, a haladás kézzelfogható tárgyait, emberi nagyságunk bizonyítékait – de valahogy nem tudtam megszeretni a felhőkarcoló tornyokat.

Arról is olvastam, hogy ezek a magas tornyok egyben mohó energiafogyasztók. Hihetetlen mennyiségű vizet, áramot, energiát használnak el. Gazdasági számítások szerint kész ráfizetés a fenntartásuk.

Most feltenném a kérdést: miért is épít az ember ilyen iszonyúan magas tornyokat? Mi az értelme, célja ennek az égbe rugaszkodásnak, főleg ott, ahol telek is bőven áll rendelkezésre? Induljunk ki abból, hogy minden épület a tárgyi, fizikai megjelenítésén túl egy eszmei, egy szellemi tartalmat is hordoz.

De mit fejeznek ki ezek a tornyok, mit üzennek a felhőkarcolók? Van egy nagyon kedves, naivnak tűnő rövid bibliai történet, amit sokan közületek jól ismernek, és ami bizony érdekes és tanulságos magyarázattal szolgál arra is, ami ma, a mi világunkban történik.

Mózes első könyvének 11. fejezete így kezdődik: „Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt.2 Amikor útnak indultak keletről, Sineár földjén egy völgyre találtak, és ott letelepedtek. 4 Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén! 6 Akkor ezt mondta az Úr: 7 Gyerünk, menjünk le, és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét!8 Így szélesztette szét őket onnan az Úr az egész föld színére, és abbahagyták a város építését.9 Ezért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze az Úr az egész föld nyelvét…” (1 Móz 11,1–9)

A Sineár nevű földre érve az emberek rögtön nagy buzgalommal, alkotókedvvel munkához látnak – várost (civilizációt), s benne egy olyan tornyot akarnak építeni, amely az égig érjen, felérjen egészen Istenig. És mindezt csak azért, hogy nevet, azaz hírnevet, dicsőséget, halhatatlanságot szerezzenek maguknak! Úgy érzik, hogy tudásban, ismeretben, technikailag most már mindenre képesek. Kétségtelenül nagy áldás, nagy ajándék a tudás, az ismeret, a technika, nagy dolog a fejlődés, a haladás – emberi ittlétünk alapvető létfeltétele. De van ennek a toronyépítő tudásnak bizony egy másik oldala is. Ez egyfelől áldás és jó, másfelől viszont nagyon veszélyes kísértést hordoz. Mi az égig érő torony építésének a valódi célja és értelme? Hogy „szerezzünk magunknak nevet” – hatalmat, hírt, örökkévalóságot.

Az ember nagyon könnyen megszédül saját magától. Megszédül alkotói nagyságától, képességeitől, megittasul hatalmától. Ilyenkor eszeli ki azt, hogy Isten neve helyett miért is ne lehetne az Ember neve egyedül nagy és méltó. Ő akar a teremtő magaslatára érni – égig érni. Valójában egészen jól megvan Isten nélkül is. A haladás-hit vakká, önzővé, gőgössé tette. Meggyőződése lesz, hogy teljesen függetlenítheti magát Istentől, sőt letagadhatja Istent. Elkezdi világát Isten nélkül építeni, és ez lesz végzetes tévedése. Ez a gondolkodás sajnos ma is elevenen él! Ma is a legmeghatározóbb emberi világszemlélet.

Bábel tornya végül félbemaradt, nem ért fel az égig, a földön ragadt, a nagy világépítő álomból csőd lett és zűrzavar. A csőd, a zavarodottság mindig ott kezdődik, amikor az ember Isten nélkül akar egy világot építeni.

Nézzetek nyitott szemmel, józan ésszel körül, mi van a mi mai világunkban. Zűrzavar, félelem, sötétség, tanácstalanság a fejekben, a szívekben.

Vigyázzatok, testvéreim, mit és hogyan építetek, vigyázzunk, hogy együtt mit és hogyan építünk! Mert Bábel tornya a becsvágy, az elbizakodottság, az önzés, a hatalom, de főleg a zavarodott ostobaság szimbóluma lett.

Mit? Hogyan? A mi hivatásunk és feladatunk – és gondolok itt érdekképviseleti-politikai szervezetünkre, egyházainkra, a pedagógusok, nevelők kollégiumára, társadalmi és civil szervezeteinkre – az otthon építése.

Nekünk nem tornyokat, hanem otthont kell építeni! Építkezésünk – akár a politikai, lelki, szellemi, tudásbéli vagy konkrétan fizikai (infrastruktúra, lakóház, templom vagy iskola) – legyen valódi otthonteremtés. A ránk bízottak jogosan várják el tőlünk, hogy a lakóhely, ahol élnek, váljon otthonukká. Egy olyan hellyé, ahol az ember jól érzi magát, tudja, hogy ez az övé, ahol szeretetben, biztonságban, nyugalomban, emberhez méltóan tudja életét megélni. Idén a család éve van – nagyszerű, értékes kezdeményezés ez! Örvendek annak, hogy a kongresszus is ezzel a fő témával foglalkozik. A tornyok nem valók a családnak, nem lesznek egészséges melegágyai a családnak. A családnak fészek kell, biztonságot, védettséget, táplálékot nyújtó otthon.

Az otthon, mint mondtam, nemcsak fizikai konstrukció, hanem lelki is. Egy szent hely, lelki ház, ahová Isten is belép. Ahol Isten jelen kíván lenni. Krisztus azt mondja: Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek (Jel 3,20).

Lélek nélkül, lelkiség, hit nélkül nem lesz otthon, legfeljebb lakóhely, alvóváros. Otthont, hitem szerint, csakis Istennel építünk. Isten nélkül csak tornyot, rideget, gőgöset, zavarodottat.

Kedves testvéreim! Ma is Isten jelenléte, áldása, segítsége teremti meg, alakítja át kezünk munkáját Otthonná. Én azt kívánom, tisztelt Kongresszus, hogy a toronyépítők furcsa és zavarodott világában ti legyetek, maradjatok az otthonteremtők szövetsége, és fogadjátok el tőlem ezt a biztatást: higgyétek, egy nagyobb erő küzd értetek és veletek akkor, ha nemes, tiszta és életszerű a cél!

Isten áldjon benneteket! Áldja meg otthonteremtő munkátokat!

Fotók: Kiss Gábor